Egy kis tavasz a télben

 Téli fülőkék

 Téli fülőkék csoportja

Júdásfülegomba

Kora délelőtt volt, amikor a nap sugarainak szikrázó fénye a szabadba csábított. Az égbolt élénk kék színben tündökölt, melyen csak egy-két kósza fehér felhőpamacs úszott tova, mint a tenger nyugodt vizén andalgó kishajók. A nap fényét eszük ágában sem volt megzavarni, tisztes távolban lebegtek tova észak felé. Az alacsony hőmérséklet ellenére a levegő kellemesen enyhének érződött, hiszen a nap már ilyenkor tél vége felé nem csak vakító fényét szórja, hanem ereje is egyre gyűlik, így kellemesen meleggel ajándékozza meg a tájat.

Az északi részeken, ahol még az árnyék az uralkodó, és ahová a napsugarak még nem tudnak beosonni, mind a mai napig jó pár centis hótakaró fedi be a talajt, mely fagyottan és kitartóan uralja az ösvényeket. A déli oldalakon ezzel szemben, már nyoma sincsen a hónak, sőt mi több, üde zöld fűszálak, apró levélkék, puha mohaszőnyegek kezdenek álmosan nyújtózkodni az ég felé. A bátrabbakat, a vakmerőbbeket már előcsalták a nap meleg sugarai, pedig a tavasz még odébb van, de ők ezzel mit sem törődnek. Mindezek ellenére mégis jó volt velük találkozni, jól esett a szememnek és a lelkemnek az üde zöld színekben pompázó aprócska növények látványa.

Az erő szélén, ott ahol egy kidőlt fa zárja el az ösvényt, őzsuta álldogált. Sötétbarna, csillogó szemeivel az égboltot kémlelte, miközben a napsugarak kedves arcát simogatták. Hosszú pillanatok teltek el, de ő nem mozdult, jólesően tűrte a testét átmelegítő fényt. Szürke, téli csuhája szinte teljesen beleolvadt a környezetébe, melyet ilyenkor télen sokkal sűrűbb és hosszabb szőrszálak alkotják, védve őt a fagyos idővel szemben. Ráérősen, megfontoltan aztán mégis elindult, kecses mozdulatokkal emelgetni kezdte lábait a fagyott hóban, és szépen lassan, védelmezőn elrejtették, körbeölelték testét a szederbokrok.

Lábaim alatt a fagyott hó ropogott, melynek teteje olyan kemény volt, hogy be sem szakadt testem súly alatt. A tisztás, mélyebben fekvő részében, még hótakaró uralja a talajt, hiszen ide még nem hatolnak be a melengető napsugarak, mert a fák eltakarják fényüket. Visszatérve az erdő déli részébe, viszont a hónak már nyoma sem volt, a puha avar tette kellemessé a járást. Hirtelen gyenge szél osont végig előttem az ösvényen. Óvatosan a száraz faleveleket kezdte igazgatni, akik beleegyezőn hagyták, hagy rendezgesse őket kedvére.

A fák sudarából ekkor halk, de mégis olyan kedves csicsergések szűrődtek ki. Megszámlálhatatlanul sok, aprócska csőrből csendültek fel ezek a gyöngyöző strófák, mely csőröknek gazdái a csízek voltak. Rengetegen vették birtokba a fák ágait, és mindannyian serényen flótáikat hallatták, mellyel talán a boldogságuknak adtak hangot. Régen nem volt szerencsém ennyi egyedet számláló csízcsapathoz, becslésem szerint 60-70 csinos kis tollasból állhatott ez az eleven kis társaság. Nem messze tőlük széncinege kapcsolódott be a csízek alakulatához, majd még egy és még egy. Messze csengőn és teljes átéléssel daloltak. Egyikük a „hinta” dalt ismételgette, a másik kettő csőréből pedig, a „nyitnikék” strófáit csendültek fel. A rögtönzött kis koncert kisvártatva újabb tagokkal bővült, éles füttyeiket ismételgették a csuszkák. A nap melege és fénye jókedvre derítette a kis tollasokat, és egy kis tavaszt loptak az erdő fái közé. Szemeimet behunyva pedig el is hittem nekik, hogy a tavasz megérkezett. Arcomat a nap melege simogatta, lelki szemeim előtt pedig a rügyeiket bontogató fák és bokrok szépsége lebegett.

Mélázásomból hirtelen ágak recsegései, roppanásai zökkentettek ki. A fák között valakik meneteltek, egymást követve libasorban. Sokat nem láttam belőlük, csak annyit, hogy szürkésbarna felöltőt viselnek, és szép nagy termetűek. Ekkor hirtelen, fürgén szaladni kezdtek, talán a széljárás nekik kedvezett és megérezték ottlétemet. Hosszú, kecses lábaikat egymás után szedve nyargaltak le a domboldalon, majd át a tisztáson. Egy szarvascsorda, 14 egyedből álló tagjaival sikerült találkoznom, mely csapat, kettő villás agancsú fiatal bika kivételével, csak tehenekből állt. A vezér mutatta az utat, a csorda többi tagja pedig szófogadóan követte, egymás mögött, libasorban haladva. Pár pillanat volt az egész, én pedig csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, tőlük mintegy 30 méternyire és ámultam figyeltem szépségüket.

Ahogy a rudli eltűnt, én is tovább folytattam utamat, mely a téli fülőkékhez vezetett. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy megtartotta-e őket a természet, és, hogy hogyan bírták átvészelni az olykor -12 fokot is tartogató téli éjszakákat. A mohás fán, melyen hetekkel ezelőtt megtaláltam őket, most is igazi szép fülőke csapat fogadott. Rengetegen voltak, és nem csak, hogy megmaradtak, szépen meg is nőttek. Vékonyka tönkjükön, szép nagy karimás kalapkákat viseltek, szinte dupla akkorát, mint hetekkel ezelőtt. A hó már az utolsó pihéig elolvadt róluk, a napsugarak szabadon, minden akadály nélkül simogatták testüket.

Nem messze tőlük, egy kidőlt akácfán barna gomba fülelt, mintha a fa hallgatózott volna. Ő nem más volt, mint az erdő füle, azaz az egyedi kinézetű júdásfüle gomba. Tavaly ilyenkor nagyon sokkal volt szerencsém találkozni, de most csak ezt az egyet sikerült megfigyelnem, de ő is több volt, mint a semmi. Nagyon szeretem a látványát, mely valóban megszólalásig az emberi fülre hasonlít, és tényleg olyan, mintha az a fa fülelne, aki éppen viseli őt. Általában bodzákon fordul elő, de ő most egy mohapaplanba bújt kidőlt akácfát választott.

A természet lakóinak hála ezen a délelőttön, ismét sok szép élménnyel és emlékekkel térhettem haza, a télben lopakodott tavaszi erdei sétámból.

 Széncinege dala, a téli erdőben

 Őzsuta

 Csíz hím

Az első tél

 Őzsuta és gidája

Őzsuta

Február első napjaiban kemény éjszakai fagyok vették uralmuk alá a természet ösvényeit, mely fagyok napközben sem sokat engedtek. A táj fehér ünneplőbe öltözve tisztelgett a tél előtt, és minden lakója a fák, a bokrok, az apró száraz fűszálak mindenki magán hordta ezt az igazán elegáns, kristályokkal díszített felöltőt. Amikor megadatott, hogy a szürke fellegek takarásából előbújjanak a nap fényes sugarai ezek, az apró kristályok szikrázni, tündökölni kezdtek, beragyogva az erdő és a tisztás minden szegletét.

Azonban a hó, a fagy nem mindeninek nyújt ilyen gyönyörűséget. Az élőlények mindebből csak annyit látnak és éreznek, hogy megváltozott a világ körülöttük. Azok a fák és bokrok melyek ősszel és a tél elején finomabbnál-finomabb falatokat kínáltak nekik, most kirabolva, csupaszon állnak. A dőzsölés hosszú hetekkel ezelőtt véget ért, helyette beköszöntött a szegénység, melyben minden egyes, éhségüket csillapító falatért meg kell küzdeniük, ha egyáltalán a vastag hó dunna alatt rábukkannak egy-egy ilyen igazi kincset érő betevőre.

Évek óta él itt a fák sűrűjének ölelésében egy őzsuta, akivel a természetnek hála gyakran megadatik a találkozás. Ez a csinos kiállású erőlakó, minden esztendőben aprócska gidával, vannak évek, amikor pedig iker kicsinyekkel gazdagítja az erdő lakóit. Tavaly nyáron későn ellett, hiszen június közepén még hatalmas pocakját cipelte a zöld lombok sűrűjében.

Ez pedig most meg is látszik a kicsi és törékeny csemetéjén, aki még  a számára ismeretlen fehér világba követi anyja minden egyes lépést. A vastag hó, a fagyos hideg téli idő, a gida számára még újdonság, hiszen ez az első tele, melyet szerencsésen túl kell élnie. Azonban nem csak a tél viszontagságai lepik őt meg, hanem az erdő, mező táplálék hiánya is. Az üde, zamatos fű, a zsenge hajtások, a levelek kellemesen lágy roppanása a fogai között, már rég a múltba vesztek. A hajnali harmat gyöngéd frissítője, már csak kósza emlékként élhet kis buksijában. Korgó gyomra éhségét már csak száraz fűcsomókkal olthatja, melyek elfeküdve pihennek a tisztáson, ízetlenül, aszottan várják, hogy elrágcsálja őket. Az erdőszélen fagyott levelek álldogálnak a vadszederbokrok tövisekkel felfegyverzett védelmében, melyek igaz még zölden díszlenek, de ízüket már rég elvesztették. A hó dunna alól azonban ezeket sem könnyű előcsempészni. Vékonyka, oly kecses lábacskáival óvatosan kapargatja a vastag hótakarót, míg el nem éri a szegényes, de mégis oly sokat érő betevőjét. Közben anyját figyeli, hogy ő is így cselekszik-e, tanulva tőle minden pillanatában. Anyja pedig folyton kicsinyén tartja a szemét, védelmezőn és odafigyelve annak minden mozdulatára.

Így telnek a kis család napjai ebben, a viszontagságokkal teli téli időszakban, és titkon már egészen biztosan a tavaszról és zsenge friss hajtásokról álmodnak, melyek újra, igazi lakomát tartogatnak majd nekik.        

 Őzsuta

Az óév utolsó reggelén

Szajkó 

Csíz

 Széncinege

 Barátcinege

Széncinege hangja és a kis téli madárkórus

Az óév utolsó napja kellemesen enyhe, már-már tavasziasnak mondható idővel köszöntött ránk. Az égbolton, a lustán andalgó felhők mögül, a nap sugarai időről-időre előbújtak, és kellemes melegséggel cirógatták a természet ösvényeit és lakóit. A fák sudarában csízcsapat várta izgatottan, hogy őket, az ő testüket is átfűtse a téli napfény. Miközben pedig várakoztak, kedves hangjukon diskuráltak egymással, és mindenki folyton-folyvást a másik szavába vágva akart szóhoz jutni. Szeretem a csízeket, akik téli vendégként érkeznek hozzánk, a tőlünk északabbi tájakról. Kedves jelenlétükben, eleven viselkedésükben és csivitelő hangjukban októbertől egészen március végéig gyönyörködhetünk. Ezen a téli reggelen nekem is újra megadatott az élmény, hogy újra láthattam és hallhattam őket.

Talán a kellemes enyhe idő, talán a nap eleven fénye volt jótékony hatással a madarakra, mert ezen a reggelen újra, a szívemnek és a fülemnek legkedvesebb hangokkal telt meg az erdő ösvénye. A csupaszon, védtelenül álló fák sudarai felett, a már jól ismert holló pár rótta egyre nagyobb és nagyobb köreit. Egy-egy erőteljes szárnycsapás után, melynek suhogását tisztán hallani lehetett, vitorlázni kezdtek, és könnyedén utaztak a levegőben. Mindeközben mély, oly jól ismert „korrr-korrr” hangjukon beszélgettek egymással. Megálltam és percekig figyeltem őket a fák ágai közötti réseken. Ahogy telt az idő a két madár egyre közelebb és közelebb került egymáshoz, majd szinte teljesen összeértek éjfekete, a nap fényében csillogó tollaik. Jól láthatóan ez már a nász jele volt. Ez a pár, már évek óta itt költ a hegyoldal egyik szép sudárra nőtt tölgyfáján, és akárhányszor is összehoz velük a szerencse, mely nagyon gyakorinak mondható, mindig együtt, összetartva látom őket. A hollók hosszú éveken át párban járnak, sőt leggyakrabban egész életüket egymás mellett élik. Hiába van még tél, egyáltalán nem volt furcsa ez a nászrepülésük, hiszen ők már januárban neki kezdenek a fészkük tatarozásának, rendbehozatalának, mert enyhe teleken már februárban, de legkésőbb márciusban a tojó a tojásait melengeti otthonuk védelmében. Miközben kíváncsian szemléltem őket egészen furcsa hangon kezdtek egymással társalogni. Többször hallottam már ezt a különös hangot, mely fémesen, élesen csengő.

Ahogy utamon tovább haladtam a tölgyfa ágai közül egerészölyv hangját utánozta egy rafinált szajkó. „Hiéé-hiéé” kiáltása erősen és megtévesztően hangzott, de nem dőltem be a turpisságnak, tudtam, hogy egy csinos mátyás lapul a sűrűben. Nem tettem meg sok lépést az ösvényen, mire előttem jó 25-30 méternyire, egy barna, a környezetébe tökéletesen beleolvadó szép termettel megáldott madár tárta szét hatalmas szárnyait. Nos ő az ölyv volt, a szajkók legnagyobb réme, akinek hangját oly tökéletesen utánozni tudják. Élénk tekintetével, kifinomult hallásával jöttömet hamar észrevette, mire széttárta szárnyait, és eltűnt a fák sűrűjének a védelmében. Nem telt be sok idő, a rémült szajkó is megnyugodott, abbahagyta kiabálását, és az erdőre visszaszállt a csend.

Az ösvényen haladva a szederbokrok védelmében barna folt tűnt elő. Csinos őzsuta rágcsálta egyik zöld levelet a másik után, miközben figyelme egy pillanatra sem lankadt. Az ínséges téli hónapokban biztos betevőt jelent az őzeknek a hideg, fagyos időben is zöld szederlevél, melyek ősszel nem száradnak el. Letértem az ösvényről, és hagytam szegényt, hagy eszegessen, hisz ilyenkor minden betevő számít, mellyel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja.

Szépen lassan andalogva haladtam előre az utamon, amikor a talajt gondosan betakaró tölgylevelek között élénksárga kis bogyón akadt meg a tekintetem, mely egy kis színt lopott az uralkodó barna színek közé. Ez a fényesen sárga aprócska bogyó nem más volt, mint a fakín termése. A fakínnal általában a tölgyerdőkben találkozhatunk, melyek élete szorosan kötődik a tölgyfákhoz, hisz rajtuk élnek, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek, hiszen ők félélősködő növények. Ez annyit jelent, hogy fotoszintézisre képesek, de a vizet és a fejlődésükhöz szükséges egyéb tápanyagokat a gazdanövényből, az ő esetükben a tölgyfáktól szívják el. Ezzel sajnos károsítják, gyengítik az őket önkéntelenül tápláló fát és, ha elszaporodnak, akkor akár el is pusztíthatják azt.

Miközben megálltam és a sárga termést szemléltem, a nap korongja egyre magasabbra kúszott az égbolton. Nem sütött zavartalanul, mert a fellegek még ekkor is andalogva úsztak, újra és újra eltakarva a melengető sugarakat. Azonban a madarak boldogsága határtalan volt az enyhe reggelen, mely már a délelőttbe lopakodott. Széncinege hangolt a tölgy ágai között, és mintha sejtette volna, hogy még nincs itt az ideje a hinta dalocskájának, de ennek ellenére ő mégis megpróbálkozott vele. Félősen, de annál csengőbben hallatta egyik strófáját a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” csilingelt a dala, mely tavaszt lopott hirtelen a szívembe. A cinegét követték a csuszkák, akik ezen a délelőttön örömükben messze osonóan füttyögtek, majd kisvártatva barátcinegék kezdtek csacsogni, és egy jó 12-14 főből álló őszapócsapat, eleven cserregésével tette még színesebbé a téli rögtönzött kis madárkoncertet.

Az erdő az óév utolsó napján élettel, hangokkal, kedves motozásokkal telt meg, melyben órákat tudnák eltölteni, hisz a szívemnek igazi boldogságot és örömet jelentenek ezek a pillanatok.   

   Fakín

 Téli tölgyes

Őzek az erdőszélen

Őzsuta

Az elmúlt hétvégére beköszöntött az igazi ősz. A hosszúra nyúlt, szokatlanul jó időnek egy északról érkezett hidegfront vetett véget, és végre a szokott medrébe tért a november.

Vasárnap hajnalra fagy vette uralmába a természet ösvényeit, és amikor sétámra indultam igencsak fázós volt a levegő. Szeretem ezeket, a csípős reggeleket, amikor a levegő kristály tiszta, éppen úgy, mint az égbolt, melyen egy kósza felső sem osont tova. A nap akadálytalanul szikrázhatott, fényét és melengető sugarait szórhatta szét. A fagy, az eddig még kitartó virágok kései pompájának véget vetettet, ernyedten álldogáltak az erdőszél vastag avarjában. A tisztást takaró növények viharverten feküdtek, és kristályos dérruhába öltözve fedték be a talajt. Egy éjszaka alatt véget ért a késő őszi virágzásuk. A tisztást körbeölelő fákról a november már minden egyes levelet a talajra terelt, melyek most vastag avarrá sokasodva védelmezik a földet.

A tisztás túloldalán őzek motoztak. Egy bak, akinek koronája még a fejét díszítette, annak ellenére, hogy október végén már megkezdődik az agancsuk hullatása, és egy csinos kis suta. Ismerem őket, testvérek, aki már anyjuk nélkül járják a környező erdőséget. Gyakran látom őket a tisztáson, és a kertünk mögötti erdőben. Hol együtt, hol külön szedik kecses lábaikat. Ezen a reggelen együtt voltak, én pedig a fák és a bokrok csupasz karjai között jól meg tudtam figyelni szépségüket. Azonban bármennyire is óvatos voltam, a suta észre vett, nem szaladtak el, csak komótosan elindultak, kecsesen a tőlük megszokott járással, mely kerül minden feltűnést, majd lassan eltűntek a szederbokrok zöld leveleinek a takarásában.

Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott a keleti égbolton, és megsütötte a fák csupasz karjait, halk, szinte alig hallható csacsogással tengelicek kezdtek diskurálni egymással. Többen voltak, egymás szavába vágva csiviteltek. Percekig hallgattam őket, hiszen nagyon szeretem a tengeliceket, és már régen, több hónapja nem volt hozzájuk szerencsém. Tisztán nem láttam őket, mert a magas fák koronájában a messzeségbe vesztek, de lelki szemeim előtt ott voltak, teljes életnagyságban. Könnyed kis sétámat az ő hangjukon kívül a csuszkák, a cinegék, és az őszapók csacsogása kísérte, a messziből pedig a házsártos szajkók hangos zsörtölődése kúszott be a fák közé.

Jó volt újra érezni az igazi ősz hideg leheletét, ahogy a csípős szél az arcomat simogatja, és mélyen a tüdőmbe szívni a kristálytiszta levegőt.           

 Tengelicek

 Őszi erdő

Őszi reggelen

Október közepén járunk, de a hőmérséklet még mind a mai napig a nyarat idézi. A nappalok kellemes meleggel, és szikrázóan kék éggel ajándékozzák meg a természet lakóit, melyben kellemesen át tudják melengetni testüket. Az éjszakák sötét leple alatt a hőmérő higanyszála alacsonyra kúszik, és a nagy szárazságban szomjukat oltani vágyó erdőlakók csak a friss hajnali harmatra szorulhatnak, melyek, mint aprócska üveggolyók ülnek meg az egyre száradó növényzeten. Hosszú hetek teltek el igazán kiadós csapadék nélkül, melynek hiányát a természet minden lakója érzi. A talaj szárazon, mély ráncokat viselve bújik meg az egyre vastagodó avartakaró alatt, melyből szinte semmi esélyük nincsen kinőni a csinos kalapos kis lakóknak. Rég nem látott őszi szárazság uralja a természetet, mely ilyenkor októberben igazán ritkaságnak számít.

Amikor vasárnap reggel könnyed sétámra indultam, a nap még csak a színes ünneplőbe öltözött bükkfák legtetejét simogatta. Az ösvény pedig kellemes félhomályban, és a hegy mögött ébredező nap sárgás fényében úszott. Szeretem ezeket az üde, friss levegővel telt kora reggeli órákat, amikor oly tisztán érezni lehet az avar fanyar, de mégis oly kellemes illatát. A büszke törzsekkel álldogáló fák sudaraiban gyenge szél osont, egymás után hintáztatva az aranylóan sárga faleveleket. Egyik-másik könnyedén adta meg magát, ellejtve utolsó táncát a föld felé vette az irányt, és egészen halk, szinte alig hallható zizegéssel jelezte útjának a végét. A kis tisztás szélére érve a még mindig élettel telve álldogáló, és apró kis tüskékkel felfegyverzett csalánsereg között halk neszre, óvatos mozgás jeleire lettem figyelmes. Megálltam, mozdulatlanul figyeltem, ahogy a sűrűben négy kecses lábára emelkedik egy fiatal őzsuta. Fekete, csillogó szemeivel rám nézett, ugyancsak fekete orrocskáját pedig óvatosan mozgatni kezdte a levegőt szimatolva, majd szépen lassan, komótosan elindult az erdő irányába. Nem félt, tudta jól, hogy nincs mitől félnie, hisz már nagyon sok alkalommal találkoztunk össze, és fel tudja mérni, hogy ki jelent rá veszélyt és ki nem. Ahogy kecses lábait egymás után szedte teste egyre jobban kivált a sűrű bozótosból, és tisztán látni lehetett, hogy csinos, gesztenyebarna nyári kabátját, már nem volt olyan makulátlan, mint hetekkel ezelőtt. Szőrbundájában szürkés foltok jelezték, hogy eljött az idő, hogy testét melegebb, téli felöltőbe bújtassa. Pár lépés után hirtelen megállt, és az erdőszélen álldogáló vadszeder bokor zöld leveleit kezdte eszegetni, miközben cseppet sem zavarta, hogy nem messze álldogálok tőle figyelve őt. A kis csemege elfogyasztása után lassan továbbindult, majd eltűnt a szemeim elől. Én is lassan tovább folytattam a sétámat, de egy gyöngyöző dallam újra megállásra bírt. A tisztás nyugati peremén akácfák álldogálnak, melyek mindegyike már aranylóan sárga lombkoronával büszkélkedik. Az egyik fa ágai között vörösbegy dalolt, mely előadás olyan tisztán, olyan csengőn szólt a reggeli csendben, hogy bejárta a környék minden szegletét. A nap már langyos sugaraival cirógatta a fákat, a csinos vörös mellényes madár pedig egyik strófáját a másik után ismételte, akárcsak tavasz idején. Dala áthatóan szólt, és esze ágában sem volt megpihenni, még egy kósza pillanatra sem. Magára hagyva a kis dalnokot tovább folytattam utamat, mely egy kis emelkedőn a tölgyerdőbe vezetett, abba az erdőbe, ahol a tavalyi esztendőben rengeteg őzlábgombával volt szerencsém találkozni. Most hiába kerestem őket, a száraz, repedezett talajból egyetlen egy kalapos sem bújt elő. A földet itt még nem takarta be vastag avar, a tölgyfák még magukon viselik lomkoronájukat, melyekbe az október már sárga és barna színeket lopott. Ha levelek nem is, de aprócska sipkás makkokból azonban nem volt hiány. A fák alatt rengetegen hevertek. Voltak, akiket az erdőlakók már félig megcsócsáltak, de sokuk még érintetlenül várta éhes vendégeit. Nem messze tőlem szajkók veszekedtek. Óvatosan a fa mögé húzódva figyeltem a pár pillanatig tartó kis patáliát, melynek okozói a kis sipkás makkok voltak. Bőséggel hozzájuthatnak az erdő lakói, de mégis a mátyásoknak mindig az kellene, amelyiküket a társuk elcsen. Egymást szidva, hangosan rikácsolva veszekedtek, majd szárnyra kapva egymást követve eltűntek a fák ölelésében. Még sokáig hallottam kiáltásukat, majd egyre távolodtak, és újra a nyugalom ülte meg az erdőt. A fák vékonyka ágain, levelein cinegék himbálóztak, folyton folyvást élelem után kutatva, miközben csepp kis csőrük be nem állt a fecsegéstől. Az egyik szép sudár tölgyfa tövénél, feketés folt tűnt fel. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig bírtam szemmel követni fürge mozgását. Majd a következő pillanatban megállt igazgatni kezdte a faleveleket, ekkor már jól láttam, hogy egy egészen sötét, majdhogynem fekete bundás mókuskával sikerült találkoznom, aki éppen a tölgymakkokat keresgélte és rejtegette. Tudomást sem véve rólam, teljesen belemerülve folytatta szorgos munkáját, én pedig lassan, óvatosan, hogy ne zavarjam meg őt továbbindultam. Lefelé ereszkedtem a dombról, ahol a tölgyfákat egyre sűrűbb vadszedrekkel benőtt, bozótos váltotta fel, mely bokrok közül furcsa hangok szűrődtek ki. Mintha vaddisznók hangjai lettek volna, de nem azok mély horkantások, hanem sokkal lágyabb hangok. Éppen a vadkörtefa alatt álltam, amikor egy süldő malacka toppant elém. Nem volt messze, kedves arcocskájával, csillogó szemeivel kíváncsian szemlélt, és mozdulatlanul álldogált szürkésfekete szőrbundájában. Mögüle újabb hangok szűrődtek ki, a testvérei fecsegő hangja, melyre a kis süldőke visszafordult hozzájuk, és eltűnt a vadszederbokor sűrű védelmében. Gyakran hallom az erdő ösvényeit járva a vadmalacok kedves zsörtölődését, és olykor, ha a szerencse is mellém szegődik, meg is pillantom őket. Örömmel töltött el ez a pár pillanat, melyben részem lehetett, ennek a kedves arcú malackának hála. Lassan én is továbbindultam, és utamat hazáig a zöld küllő kacagó hangja és a cinegék csacsogása kísérte.  
   

 Vörösbegy éneke

  Őzsuta

 Mókus

Kora reggeli séta

 Nagy ökörszemlepke a seprencén 

Erdei busalepke

Közönséges csüngőlepke

Nagy gyöngyházlepke

Őzbak

 Tarka koronafürt

A természet ösvényei elevenen őrzik az elmúlt napokban, hetekben aláhullott vízcseppek emlékét. Szinte nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy kisebb nagyobb zivatar ne tenné tiszteletét a vidékünkön. Az erdei utak mentén szép kövérre hízott pocsolyák kínálják magukat a szomjas és tisztálkodni vágyó lakóknak, vendégeik pedig akadnak szép számmal.

Amikor utamra indultam kellemesen hűvös volt a reggel, a fákról kövér vízcseppek hullottak alá, és a csendben tisztán hallani lehetett, amikor földet értek. Halk koppanások követték egymást, a leveleken éjszakázott esőcseppek szerény neszei. Csöndes volt az erdő, az elmúlt napokban a madarak hatalmas kórusa szépen lassan feloszlott, és már csak egy-egy kósza strófa osont el a fák törzsei között, mely előadást a vörösbegy hallatott. A fiókák elhagyták fészkeiket, a hímeknek már nem kell védelmezniük családjaikat és revírjeiket, így csengő éneküket már nem hallatják.

A tisztás széléhez értem, amikor a túloldalon egy szép aganccsal megáldott fejecske kukucskált elő, a gyalogbodza rengetegből. Éjfekete szemével felém pillantott, majd szépen lassan, komótosan szedni kezdte kecses lábait, és eltűnt a sudárra nőtt növények között. Az őzbak volt az, akivel gyakran sikerül találkoznom, hisz kedvenc pihenőhelye a tisztás szélén álldogáló bokrokkal sűrűn benőtt rengeteg.

Miközben a szúrós tüskékkel felfegyverkezett csalánseregen próbáltam meg áttörni, minden felől lepkék igazi kis hada reppent fel. A borús időben a leveleken és a csalánok közé vegyült közönséges seprencéken pihengettek. Nagy ökörszemlepkék, pókhálós lepkék, nagy gyöngyházlepkék, fehérpettyes álcsüngőlepkék, busalepkék lejtettek könnyed táncot jöttömre, majd távozásom után szépen visszatértek a levelek és a virágok szirmaira, hogy tovább folytassák pihenőidejüket. A sok csapadék szép nagyra növesztette a rét növénylakóit, olyan nagyra, hogy a vállamig érnek a seprencék, az orvosi szappanfüvek, a parlagi madársóskák, a gyalogbodzák pedig a fejem fölé nyúlnak. Ezeknek a szép sudárra nőtt virágoknak a tövében mezei tikszemek, sallangos gólyaorrok, réti szegfűk, mezei varfüvek, bársonyos kakukkfüvek, közönséges cickafarkok és macskafarkú veronikák húzódnak meg. A rét minden szeglete telis-tele van virággal, melyek édes nektárral várják rovarvendégeiket.

Utamat újra a fák lombsátrának védelmében folytattam tovább. A fák ágait betakaró levélrengeteg nem sok esélyt ad a fénynek, hogy a beosonjon a talajig, így az egyébként is borús időben egészen sötétben szedtem a lábaimat. A csendet egy kedves madár, nevét ismételgető dala törte meg. „Csilp-csalp, csilp-csalp” ismételgette strófáit szünet nélkül a csilpcsalpfüzike. Egyedül dalolt nem volt több fellépő a kórusban. Az ösvény mentén nehézszagú gólyaorrok, tarka koronafürtök és erdei tisztesfüvek bontogatták színes szirmaikat, és egyiknek másiknak az erdő sűrűjébe bemerészkedő lepkevendége is akadt. A fehérpettyes álcsüngőlepkék szeretnek az erdő árnyas védelmében időzni, sőt a fák védelmében talán többel találkoztam, mint a tisztáson.

A csapadéknak hála, az erdő sűrűje nagyon sok gombát kínál az éhes erdőlakóknak. Apró kalapjaik alól, hol itt, hol ott kukucskáltak elő. Kedves kinézetükben nagyon szeretek gyönyörködni, mert igazi mesebeli hangulatot tudnak teremteni maguk köré. A gombák világa nagyon nagy szakértelmet kíván, melyben hibázni nem lehet, mert az életünk, az egészségünk múlhat rajta. Gyűjteni én nem gyűjtöm őket, mert a legtöbbjüket nem ismerem, így csak szemlélőjük vagyok.

Ahogy utamon haladtam, a nap első sugara félősen előmerészkedett az égboltot takaró felhők mögül, és hangtalanul az erdő fái közé osont. Fényével titokzatos mintákat rajzolt a talajra, mely minták úgy keltek életre, ahogy a gyenge szél a leveleket hintáztatta. Lenyűgöző előadás vette kezdetét, melyhez kényelembe kellett helyezkednem. Az ülőalkalmatosságot, egy mohával vastagon és gondosan betakart kidőlt fatönk adta, melyen igazán kényelmessé tette az ottlétemet. Az egyik sugarat követte a másik, és a természet színpadán lélegzetet elállító fényjáték kerekedett, melynek főszereplői a napsugarak, a szél és a fák levelei voltak. Az erdő csendjét a falevelek halk nesze, csendes zizegése törte meg, ahogy a pajkos szél a sudarakba osont, majd kisvártatva a bodzabokor ágai közül egy vörös mellényes madárka kezdett rá gyöngyöző énekére, melyhez a távolból becsatlakozott a csilpcsalpfüzike is, újra a nevét ismételgetve. Hosszú perceken át tartott az előadás, majd a függöny legördült, ahogy a felhők újra eltakartak a nap fénylő korongját, és az erdő sűrűjébe lopakodó sugarait. Véget ért a természet titokzatos fényjátéka, én pedig felálltam a kényelmes fatönkről és lassan tovább indultam.         
   

 Közönséges seprencék

 Bársonyos kakukkszegfű

 Kis kalaposak 

Sajnos a becsületes nevüket nem tudom

Tavaszi reggelen

 Szajkó 

 Őz

 Őz 

Madárdalok és őzriasztás

Számomra a legkedvesebb hely az erdő, ahol igazán jól érzem magam, és minden egyes ott töltött pillanatban boldogság kerít a hatalmába. Szeretem az ösvényeit járni, figyelni lakóinak az életét, hallgatni a tovaosonó neszeket, hangokat, és mélyen beszívni az avar kellemesen fanyar illatát.

Csütörtökön éjszaka a sötétség leple alatt sűrűn hullani kezdett az eső, melynek emlékét még pénteken reggel is őrizték a fák, a bokrok és a talaj. A szép kövérre hízott cseppek minden ágon ott ültek, és ahogy az égbolt peremén ébredező nap sugarai végig simították őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt apró gyémántok. Ott voltak bennük a fák, a bokrok, az erdő apró részletei, melyek elfértek benne. Az ösvények sarasak voltak, csizmámon súlyos koloncként lógtak, és vitették magukat, mint a potyautasok, de ezt én egyáltalán nem bántam, örömmel cipeltem őket.

Pár napja annak, hogy teljesen megszűntek az éjszakai fagyok, és napközben is kellemesebb a levegő, mely telis-tele van a tavasz mámorító illatával. A földből sorra bújnak elő a kora tavaszi virágok, a rügyek úgy duzzadnak a gallyakon, mintha alig férnének a bőrükbe, és a puha avarból cingár fűszálak törnek az éltető fény felé. Ezen a reggelen valami megfoghatatlanul izgalmas várakozás uralta az erdőt, melynek lakói az ébredező nap gyöngéd fényében csillogtak.

Minden egyes lépésemet a madarak gyöngyöző, szerelmes éneke kísérte. Flótáztak a fekete rigók, az énekes rigók, a vörösbegyek, a pintyek, a cinegék, szajkók daloltak csendesen, csuszkák füttyögtek, és harkályok verték a fák törzseit, és dobolásuk hangja messze kúszott az ösvényeken. A magasban holló pár körözött, éjfekete tollruhájukon pedig meg-megcsillant a nap sugara.

Nem messze tőlem őzsuta szedte kecsen patáit, ráérősen, mint aki sehová sem siet. Mögötte gidája haladt, akinek lépései még a pajkosságról árulkodnak. Nem messze tőlük pedig a bakocska álldogált, és figyelt. Jól ismerem az őzcsaládot, hisz a természetnek hála gyakran van szerencsém találkozni velük. Ők pedig jól tudják nincsen félnivalójuk tőlem, így nyugodtan haladtak tovább az útjukon, mígnem eltűntek a szemeim elől. Pár perc múlva a suta riasztása hallatszott, melyet időről időre megismételt, majd nehezen megnyugodott, és újra csak a madarak énekétől volt hangos az erdő.

Jó 20 méterre előttem egy elkorhadt farönk alól vadnyúl bújt elő, ő ellentétben az őzekkel nagyon megrémült, és mancsait egymás után szedve szalad fel a hegyoldalra. Szép nagyra nőtt füleit a hátára simította, és jól látható volt, hogy gerincén sötét csík futott végi, színe pedig jóval világosabb volt, mint azoknak, akikkel eddig találkoztam.

A nap korongja egyre magasabbra kúszott a szikrázóan kék égen, melyen csak egy-két kósza felhőpamacs settenkedett. Sugarai az erdő legsűrűbb részén is a talajt simogatták, hisz nincsen még lomkorona, mely megállt parancsolna nekik. Ezek a sugarak pedig rózsaszín és lila virágszőnyeggé varázsolták pár nap alatt a talajt. A kellemesen enyhe időben, a bársonyos tüdőfüvek olyan sokan lettek, hogy nem tudtam melyiküket csodáljam meg, hisz mind egy szálig olyan szépek voltak. Ekkor hónapok óta nem hallott kedves hang szalad tova az ösvényen, búgni kezdett az örvös galamb. Hangja lágy volt, nem harsogott, csak kellemesen szétfolyt az erdő fái között, én pedig szívemben érzetem, hogy az igazi tavasz megérkezett.  

 Énekesrigó dala

 Bársonyos tüdőfű 

 Bársonyos tüdőfű

 Esőcsepp

 Esőcsepp

Nem tágít a tél

 Őzbak

Őzcsalád. Suta, tavalyi gidája, és tavaly előtti fiacskája

Március van, de a tavasz idén nagyon nehezen akar megérkezni. Az erdők, rétek ösvényeit még mindig vastag hó dunna borítja, mely puha takaró alatt milliónyi apró élet lapul, akik csak arra várnak, hogy a nap melege elsöpörje a fejük felett sokasodó, egyre nyomasztóbb terhet. De hiába simogatják gyengéd kezeikkel a napsugarak a tájat, a hó vastag paplanja konokul tartja magát, nagy szükség elé állítva az erdő lakóit.

Legyen az őz, szarvas, vaddisznó, róka vagy éppen mókus a vastag hóban nagyon nehéz élelmet találniuk. A hosszú tartós tél alatt a készletek megcsappantak, és van akiknek, talán teljesen ki is ürültek. Így nincs más választásuk, minden falatot megbecsülnek, mellyel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. Minden lakó bizakodva várja, hogy az olvadás, a langyos tavaszi időjárás hamarosan megérkezik. Mely elhozza számukra a duzzadó rügyeket, a friss, üde és zamatos fűszálakat, az avar védelmében ébredező rovarokat, a talajban mocorgó gilisztákat, és a tavasz zamatos gombáit. Reménykedve várják azt a pillanatot, hogy a természet szegénysége véget érjen, és helyébe újra a jólét, a gondosan, sok finom falattal megterített asztal lépjen.    

Az őzek is egyre türelmetlenebbek, egyre izgatottabbak, hisz a hosszú tél alatt nagy volt a szükség, és hiába köszöntött be a tavasz, az ínséges időszak nem akar véget érni. A kis család együtt, összetartva éli a napjait, közösen járják az erdő, mező ösvényeit, és minden harapásnyi falatot megbecsülve próbálják túlvészelni a zord időt. A bak agancsa napról napra egyre szebb, egyre nagyobb, és fejének ékességét büszkén viseli. Járása kecses, és megfontolt, nincsen hirtelen mozdulat, mint a kis gidának, aki, ha teheti, anyja körül ugrál, vidáman, és önfeledten, kiélvezve a lassan véget érő gyermekkorának minden pillanatát. Amikor pedig elfáradnak, és hellyel-közzel jóllaknak, lábaikkal addig kaparják a vastag hó paplant, még el nem érik az alatta megbújó avart. Mellső lábaikkal gondosan eligazgatják, mint akik a puha ágyukat vetik meg, és kényelmesen elhelyezkednek a kis avarkuckóba. Mindezek után pedig megkezdődik a jól megérdemelt pihenés, és az elemózsiájuknak az emésztése.

Bízom benne, hogy a télies időjárású napok már nem tartanak sokáig, mert bármennyire is szeretem ezt az évszakot, már én is, mint a természet lakói, nagyon várom az igazi tavasz eljövetelét.   

 Őzgida

 Őzsuta és gidája

Ínséges idők

Vaddisznó süldő

Őzgida

A téli hónapok nagy kihívás elé állítják a természet kisebb, nagyobb lakóit. Ilyenkor elérkezik a szegénység ideje, hisz pár falat betevőért nagyon keményen meg kell küzdeniük. A fák, a bokrok egész teste csupaszon, kirabolva áll, nem rejtenek már finom falatokat. A rétek, a mezők füveinek üde, friss zamatát réges-rég elsöpörték a késő őszi viharok. Ízetlenek, keserűek, de mégis egy kis megnyugvást adnak a korgó gyomruknak. Egyedül a vadszedrek ékeskednek zöld levelekkel, de csak addig, míg az őzek rájuk nem találnak. Lerágott kérgek jelzik a szarvasok útjait, feltúrt fagyos földkupacok a vaddisznók nyomait, és az egymást követő mancsnyomok, mint a nyakláncon sorakozó gyöngyök a rókák csapását. Mindent megesznek, ami ehető, mindent, mellyel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. De nem csak a fogakat csikorgató hideggel kell megküzdeniük, hanem a napok óta szorosan egymásra hulló hópelyhekkel is, akik óráról órára csak gyűlnek és gyűlnek.

Az elmúlt hetekben, és napokban az égbolt hatalmas dunnái sorra szakadtak ki, melyekből először lassan, majd egyre-egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak a hópihék. Rengetegen voltak, több millióan indultak el fentről az égből, hogy idelent a földön találják meg új otthonukat, és mindent csodaszép vastag lepellel fedjenek be. De ennek a vastag hónak nem mindenki örül, hisz az amúgy is ínséges időket, még nehezebbé teszi az élőlények számára. A vastag dunna alatt még nehezebben találják meg a betevőjüket, és sokkal nagyobb energiát őröl fel testükből, mire előkaparnak patájukkal egy-egy falat elemózsiát, előásnak mancsaikkal pár harapás betevőt. Ínséges, gyomrokat mardosó időszakok ezek az erdő állatainak, pláne így a tél végén, amikor már szinte minden tartalékot feldolgozott a szervezetük. Talán senki nincsen, aki már jobban várná az igazi tavasz beköszöntét, mint az erdő lakói.    

Dámszarvas bika

Dámtehén csapat

Dámbikák

 Vörösróka

Őzcsalád az erdőszélen

Egy szép februári reggelen sűrű fehér pelyhekben hullott a hó. Az apró pihék egymás kezeit fogva ültek meg a bokrok vékonyka gallyain, a föléjük magasodó fák ágain, és puha dunnával takarták be az erdő szerteágazó ösvényeit. Minden fehér volt, ünnepélyesen fehér és csendes, melyben tisztán hallani lehetett az apró kristályok csilingelő muzsikáját.

A köd puha fátylával terítette be az égboltot, és sötétszürke felhők meneteltek észak felé, lassan, mint a ráérő, néma vándorok.

Az erdő szélen őzsuta keresgélt, mögötte fiacskája, aki a mai napig anyja nyomában szedi patáit, pedig már két esztendeje lesz, hogy meglátta a napvilágot. Mégsem tágít anyja mellől, aki ezt láthatóan cseppet sem bánja. A bokrok sűrűjében, a bodzák mellett jól megférnek a vad szedrek, melyek mind a mai napig kínálnak nekik még némi harapnivalót. Hisz a szeder nem törődik vele, hogy tél van, ő még magán őrzi a zöld leveleit. Igaz ezeknek már nincsen olyan kellemesen üde zamata, mint nyáron, de a korgó gyomruknak nyújt egy kis megnyugvást.

A suta kecses, méltóságteljes léptekkel haladt előre, mely olyan ünnepélyes volt, mint a hófehér dunnába öltözött táj. Mozdulatai óvatosak, és olyan nesztelenek, hogy hiába hegyezi bárki is a fülét, meg aligha hallja. Vékony hosszú lábait megemelte, és kaparni kezdte a havat. Orrával gyengéden szimatolt, majd újra kapart, mind addig, míg el nem érte azt, amire annyira vágyott, amit a hó elfedett előle. Ekkor fejét megemelte, jól látható volt, hogy valamit rág, valamit, ami konokul mardosó éhségét egy kicsit csillapítja.

A kis bak új agancsa fenségesen szép látványt nyújtott, melyet hétről hétre egyre szebbre és nagyobbra növeszt. A bokrok védelméből halk, motozás szűrődött ki, és úgy mocorogtak a vékony ágak, mintha kósza szellő osont volna közéjük. De ekkor egy kedves kis arcocska sejlett fel, és ahogy mozgolódott, úgy hullottak le a bokor ágait takaró hópihék a talajra. A tavaly nyáron született gida figyelni kezdte kis családját, amikor kíváncsi, gyermeki tekintette szinte összefonódott anyja óvón figyelő szemeivel. A sűrűn hulló pelyhek vékonyka fátylat szőttek, és boldogan táncoltak körülötte, majd egyik-másik pihe vidáman kapaszkodott bele meleg bundácskájába.

A suta lassú lépteivel elindult a domboldal irányába, ahol a bokrok ágai, sűrűn egymásba fonódva védik őket. A gida és a kis bak követte anyját, mint szófogadó gyerekek, majd őket is elnyelte a bozótos. Már egyikük sem látszódott, de mozgások nyomán sorra hullottak alá az ágakat beborító hótakaró.