2018. július 15., vasárnap

Kora reggeli séta


 Nagy ökörszemlepke a seprencén 

Erdei busalepke

Közönséges csüngőlepke

Nagy gyöngyházlepke
Őzbak

 Tarka koronafürt


A természet ösvényei elevenen őrzik az elmúlt napokban, hetekben aláhullott vízcseppek emlékét. Szinte nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy kisebb nagyobb zivatar ne tenné tiszteletét a vidékünkön. Az erdei utak mentén szép kövérre hízott pocsolyák kínálják magukat a szomjas és tisztálkodni vágyó lakóknak, vendégeik pedig akadnak szép számmal.
Amikor utamra indultam kellemesen hűvös volt a reggel, a fákról kövér vízcseppek hullottak alá, és a csendben tisztán hallani lehetett, amikor földet értek. Halk koppanások követték egymást, a leveleken éjszakázott esőcseppek szerény neszei. Csöndes volt az erdő, az elmúlt napokban a madarak hatalmas kórusa szépen lassan feloszlott, és már csak egy-egy kósza strófa osont el a fák törzsei között, mely előadást a vörösbegy hallatott. A fiókák elhagyták fészkeiket, a hímeknek már nem kell védelmezniük családjaikat és revírjeiket, így csengő éneküket már nem hallatják.
A tisztás széléhez értem, amikor a túloldalon egy szép aganccsal megáldott fejecske kukucskált elő, a gyalogbodza rengetegből. Éjfekete szemével felém pillantott, majd szépen lassan, komótosan szedni kezdte kecses lábait, és eltűnt a sudárra nőtt növények között. Az őzbak volt az, akivel gyakran sikerül találkoznom, hisz kedvenc pihenőhelye a tisztás szélén álldogáló bokrokkal sűrűn benőtt rengeteg.
Miközben a szúrós tüskékkel felfegyverkezett csalánseregen próbáltam meg áttörni, minden felől lepkék igazi kis hada reppent fel. A borús időben a leveleken és a csalánok közé vegyült közönséges seprencéken pihengettek. Nagy ökörszemlepkék, pókhálós lepkék, nagy gyöngyházlepkék, fehérpettyes álcsüngőlepkék, busalepkék lejtettek könnyed táncot jöttömre, majd távozásom után szépen visszatértek a levelek és a virágok szirmaira, hogy tovább folytassák pihenőidejüket. A sok csapadék szép nagyra növesztette a rét növénylakóit, olyan nagyra, hogy a vállamig érnek a seprencék, az orvosi szappanfüvek, a parlagi madársóskák, a gyalogbodzák pedig a fejem fölé nyúlnak. Ezeknek a szép sudárra nőtt virágoknak a tövében mezei tikszemek, sallangos gólyaorrok, réti szegfűk, mezei varfüvek, bársonyos kakukkfüvek, közönséges cickafarkok és macskafarkú veronikák húzódnak meg. A rét minden szeglete telis-tele van virággal, melyek édes nektárral várják rovarvendégeiket.
Utamat újra a fák lombsátrának védelmében folytattam tovább. A fák ágait betakaró levélrengeteg nem sok esélyt ad a fénynek, hogy a beosonjon a talajig, így az egyébként is borús időben egészen sötétben szedtem a lábaimat. A csendet egy kedves madár, nevét ismételgető dala törte meg. „Csilp-csalp, csilp-csalp” ismételgette strófáit szünet nélkül a csilpcsalpfüzike. Egyedül dalolt nem volt több fellépő a kórusban. Az ösvény mentén nehézszagú gólyaorrok, tarka koronafürtök és erdei tisztesfüvek bontogatták színes szirmaikat, és egyiknek másiknak az erdő sűrűjébe bemerészkedő lepkevendége is akadt. A fehérpettyes álcsüngőlepkék szeretnek az erdő árnyas védelmében időzni, sőt a fák védelmében talán többel találkoztam, mint a tisztáson.
A csapadéknak hála, az erdő sűrűje nagyon sok gombát kínál az éhes erdőlakóknak. Apró kalapjaik alól, hol itt, hol ott kukucskáltak elő. Kedves kinézetükben nagyon szeretek gyönyörködni, mert igazi mesebeli hangulatot tudnak teremteni maguk köré. A gombák világa nagyon nagy szakértelmet kíván, melyben hibázni nem lehet, mert az életünk, az egészségünk múlhat rajta. Gyűjteni én nem gyűjtöm őket, mert a legtöbbjüket nem ismerem, így csak szemlélőjük vagyok.
Ahogy utamon haladtam, a nap első sugara félősen előmerészkedett az égboltot takaró felhők mögül, és hangtalanul az erdő fái közé osont. Fényével titokzatos mintákat rajzolt a talajra, mely minták úgy keltek életre, ahogy a gyenge szél a leveleket hintáztatta. Lenyűgöző előadás vette kezdetét, melyhez kényelembe kellett helyezkednem. Az ülőalkalmatosságot, egy mohával vastagon és gondosan betakart kidőlt fatönk adta, melyen igazán kényelmessé tette az ottlétemet. Az egyik sugarat követte a másik, és a természet színpadán lélegzetet elállító fényjáték kerekedett, melynek főszereplői a napsugarak, a szél és a fák levelei voltak. Az erdő csendjét a falevelek halk nesze, csendes zizegése törte meg, ahogy a pajkos szél a sudarakba osont, majd kisvártatva a bodzabokor ágai közül egy vörös mellényes madárka kezdett rá gyöngyöző énekére, melyhez a távolból becsatlakozott a csilpcsalpfüzike is, újra a nevét ismételgetve. Hosszú perceken át tartott az előadás, majd a függöny legördült, ahogy a felhők újra eltakartak a nap fénylő korongját, és az erdő sűrűjébe lopakodó sugarait. Véget ért a természet titokzatos fényjátéka, én pedig felálltam a kényelmes fatönkről és lassan tovább indultam.         
   

 Közönséges seprencék
 Bársonyos kakukkszegfű
 Kis kalaposak 
Sajnos a becsületes nevüket nem tudom