Ősz a Mátrában

Légyölő galóca

 Légyölő galóca

 Nagy őzlábgomba

 Párducgalóca

 Zöld harmatgomba

Az elmúlt napok kellemes meleggel, a nap fényében úszó nappalokkal teltek el. Öröm ilyenkor a természet szerteágazó ösvényein barangolni, és ha időm úgy engedi, ki is használok minden egyes szabad percet, hogy a szabadban töltsem.

Hétköznaponként az egyre korábban beköszöntő este miatt nem sok lehetőségem van a barangolásra, így szinte csak a szombat délutánok, és vasárnapok maradnak kedvenc időtöltésemre.

A múlt héten megfázással küszködtem, de vasárnap a jó idő már minden porcikámat a szabadba csábította. Úti célunk ez alkalommal a Mátra volt. A nap sugarai hét ágra sütöttek, és kellemesen meleggé varázsolták ezt az októberi napot. Az ősz, a Mátrában is szépen kiteljesedett, fáinak legtöbbje, már színes ünneplőbe burkolózva álldogál, káprázatos látványt nyújtva mindenkinek, aki árnyékukban szedik a lábaikat. 

Az erdő fái között osonó kis patak mellett, melynek becsületes neve Galya-patak,  minden alkalommal meg kell állnunk, hisz halk duruzsolása rengeteg kedves történetet rejt. Kristálytiszta vize lassan csörgedezik medrében, és a magas hegy meséjét viszi magával, hosszú útja alatt. Ilyenkor ősszel, az elsárgult leveleket ringatja örök álmukba, és meg utoljára gyengéden megsimítja őket.

Ahogy egyre magasabbra vitt az utunk úgy lett egyre hűvösebb, és egyre színesebb a táj. A fák között már a frissen aláhullott levelek díszlettek, vastag, puha avarrá sokasodva, virágokat már alig-alig lehetett látni. Egy-egy kitartó harangvirágon, fehér szirmokkal büszkélkedő erdei csillaghúron, pelyhes kenderkefüveken, és borsos keserűfüvön kívül mással már nem volt szerencsénk találkoznunk. A gombák felett is elszaladt az idő, sokuk megöregedve, megráncosodva múlatták az idejüket, ami még hátra volt nekik, az elmúlás előtt. Nagy őzlábgombák, zöld harmatgombák, kövérkésre hízott pöfetegek, párducgalócák, és egészen halvány rózsaszín színű légyölő galócák kísérték a fenyves erdőn át, vezető utunkat.

A természetben mindig nagyon gyorsan elszalad az idő, és mire Galyatetőre értünk a megfáradt nap igazi színjátékkal vett méltó búcsút tőlünk, és az napra a tájtól.  

 Galya-patak

 Színpompás erdő

 Károlyi-kastély Parádsasvár

 Vízi csillaghúr

 Pelyhes kenderkefű

A fenyveserdő lakói

 Légyölő galóca

 

  Légyölő galóca

 Zöld harmatgomba

 

Bimbós pöfeteg

Október vég felé járunk, és napról napra, az ősz oly szép arcában gyönyörködhetünk. A csillagfényes éjszakák leple alatt egyre mélyebbre süllyed a hőmérséklet, és kora reggelre éppen, hogy csak a nulla fokot súrolja. A nappalok még langyos idővel telnek, hisz a nap sugarai még kellemes meleggel simogatják a tájat. A hűvös éjszakákon egyre jobban dideregnek a fák, leveleiket egyre jobban hullatni kezdik, így a természet ösvényei gyönyörű, sárga, barna és vörös színekben pompáznak, és sétáink alatt ilyen szép színes, puha avarszőnyegen szedhetjük a lábainkat.

Késő délután, amikor a munkából hazaértünk a nap hét ágra sütött, a fák leveleit a hűvös szél borzolta, én pedig minden apró porcikámmal a természetbe vágytam. A Salgói vár lábánál gyönyörű fenyves erdő terül el, célunk pedig ennek az erdőnek a felfedezése volt. Ha figyelemmel követitek az írásaimat, Ti is jól tudjátok, hogy az őszi erdő legkedvesebb lakói számomra a gombák. Közöttük pedig van egy igazán csinos külsejű, melyet csak szemlélni szabad, ő pedig nem más, mint a légyölő galóca. Megjelenése mesébe illő, és amikor gyönyörködöm benne valóban olyan érzésem van, mintha egy más, mesebeli világba cseppentem volna, látványa szó szerint rabul ejt.

Az elmúlt hetekben kiadós esők áztatták a természet ösvényeit, melyek igen kedvező hatással volt a gombák fejlődéséhez. Utunk első szakasza a szép magasra nőtt bükkfák között vezetett, melyek óvó védelmében rengeteg gomba lapult meg. Voltak piros, kék, fehér, zöld, barna kalapot viselők, és voltak olyanok is melyek gondosan tervezett mintázatot viseltek a tönkfedőjükön. Bármerre is néztünk mindenhol gomba nőtt, és jó lett volna mindet egytől-egyig megörökíteni, de ez képtelenség lett volna, így maradtak a különleges kinézetűek. A frissel aláhullott levelek között egy egyedi zöldes színben játszó, aprócska kalap kukucskált ki, színén és szépségén ügyesen megakadt a tekintetem, ő nem más volt, mint a zöld harmatgomba. Utunk a fenyvesben folytatódott tovább, ahol a napfényes idő ellenére már esti szürkület fogadott minket. A fák ágai szorosan egymásba fonódnak, és a szinte csak azokat borítja üde zöld levél, melyeket még elér a napsugarak éltető fénye. A fényes nappal is sötétben álló ágak elszáradva álldogáltak, melyekről a tűlevelek, már mind egytől-egyig a talaj avarrétegét vastagítják. Ezeknek, a nehezen lebomló tűleveleknek köszönhető, hogy a fenyvesek talaján oly kellemes a járás, mint sehol máshol. A gyepszint növényei közül ebben az erdőben senki nincsen jelen, csak puha zöld mohák, és különleges kinézetű gombák élnek itt meg. Utunk alatt, gömbölydedre hízott pöfetegekkel, barna nyálkásgombákkal, párduc, barna és légyölő galócákkal, és egyéb más apró szépségekkel sikerült találkoznunk. A legcsinosabbak számomra a piros alapon fehér pettyekkel díszített légyölő galócák voltak. Voltak egészen aprók, olyanok, akik néhány napja látták meg a napvilágot, és olyanok is, akiknek csinos kalapját az idő vasfoga megfakította az ő popmájuk idén őszre már véget ért.

A fenyves mögött keskeny sávban tölgyes húzódik, ott a fák ritkábban, szellősebben állnak egymás mellett, és az oda beszűrődő napsugarak fényei, igazán mesebeli fényjátékot varázsoltak. A hazafelé vezető utunkat teljes szürkületben tettük meg, már nem csak a fenyvesben jött el a kora este, hanem a bükkfák közé is beszűrődött a sejtelmes alkonyat. A nyugati égbolton úszó felhőket, a naplemente rózsaszínre festette, a szél, pedig egyre erősebben, egyre dühösebben csavargatta a fák vékony ágait, akiknek fájdalmát szinte hallani lehetett.  

  

 Pöffetegféle

 Harkály tintagomba

 

 Párducgalóca

Gombavadászat

Légyölő galócák - MÉRGEZŐ

 Légyölő galóca - MÉRGEZŐ

 Légyölő galócák - MÉRGEZŐ

Nagy őzlábgomba

Az elmúlt hetekben beköszöntött az igazi őszi idő, hűvös nappalokkal, ködös hideg hajnalokkal, és bőséges csapadékáldással. Ez a nyirkos, esős idő azonban kedvező hatással van a gombák növekedéséhez és fejlődéséhez.

Kedden délután a nap sugarai lágyan simogatták a tájat, és gyenge szellő táncoltatta a fák sárguló leveleit. Voltak, akiknek ez a fuvallat is elég volt ahhoz, hogy megváljanak otthonuktól, és utolsó táncukat lejtve aláhulljanak a talajra. Az őszi lombszíneződés már megkezdődött, de csúcspontja még várat magára. A kellemesen meleg, napsütéses idő a szabadba csábító, ilyenkor vétek lenne a szoba falai között tölteni a perceket. Inkább magunkra öltöttük a túra ruhánkat, és útra keltünk az erdő fái közé, hogy új ösvényeket fedezzünk fel. Tervem konkrét volt, gombákat szerettem volna megfigyelni és fotózni, hisz most az ő szezonjuk van.
Az előző bejegyzésemben már írtam Nektek arról, hogy én a gombákban csak gyönyörködni szeretek, és természetesen fotózni őket. Nagyon sok hasonló kinézetű faj van köztük, így, ha valaki fogyasztani is kívánja a kalapos társadalom tagjait, fontos a szakértők által történt bevizsgálás, vagy a személyes bizonyosság arról, hogy biztosan nem e mérgező a talált gombafaj. Ezért ebben a bejegyzésemben is csak azokat nevezem tisztes nevükön, akinek egészen biztos vagyok a fajtájában. Hisz nem szeretném, ha bárkinek bármilyen baja lenne, egy rosszul azonosított gombától, mert akár az egészségére is ártalmas lehet. Ezért a gombák azonosítását hagyjuk a szakértőkre, akik kellő az ismerete, a tapasztalata, és teljes bizonysággal ismerik őket.  

A szokott kis útvonalaimon főkén tölgyfák színesítik az erdőket, de ezen a túrámon szerettem volna fenyves erdőben barangolni. Ott ahol kellemes gyantaillat kúszik a sudáran álló fák törzsei között, ahol a lombok halk zizegése töri meg a néma csendet, és ahol az apró tűlevéllel borított talajból, melyen olyan a járás, mint a legpuhább szőnyegen apró fehér pettyeket viselő, piros kalaposok bújnak elő az éltető fényt keresve. Utunk első szakaszán szép nagy fákkal büszkélkedő tölgyerdőn haladunk keresztül, és jól látható volt, hogy az elmúlt napok kiadós égi áldása megtette a kellő hatását. Gombák nőttek lépten-nyomon, volt közük fehér, barna, piros, kék kalapot viselő, de voltak csinos mintával díszítettek is. Aki szereti a gombákat gyűjteni, azt most igazi kánaán fogadja a természet ösvényein. A tölgyerdő ritkulni kezdett, és megjelentek az első nyúlánkra nőtt fenyők, mely azt jelentette, hogy szemeim még árgusabban figyeltek, bízva benne, hogy megtalálják azt, amit keresek. A tölgyest fenyves váltotta fel, melynek fái katonás sorrendben álltak, sűrűn egymás mellet, közöttük pedig alig-alig bírt a fény áthatolni. Ahogy a fák közé léptünk olyan sötétség fogadott, mintha esteledett volna, pedig az idő még korai volt, fél öt környékén járt. A talajt sűrűn borították be a hosszú évek alatt lehullott tűlevelek, melyen a járás olyan kellemes volt, mint sehol máshol, emberi kéz sem tudna ettől puhább szőnyeget készíteni, erre a kis csodára csak a természet képes. A fák között a csend volt az úr, melyet időről időre egy kedves fenyves cinege vékonyka hangja törte meg, időről időre. A gyenge szél gyöngéden borzolt a sűrű tűlevelekkel borított ágakat, melyek halkan, szinte alig hallhatóan zizegtek. A fenyvesek sötétek, a nap sugarainak csak egészen kicsi része képes áttörni rajtuk, így az aljnövényzet sem képesek megélni benne. De a gombák láthatóan jól érzik magukat ebben, a nyirkos, kellemesen sötét erdőben. Apró kalapjaikat sorra dugdossák elő a puha tűlevéltakaró alól. Annyian voltak, hogy azt sem tudtam hova kapjam a fejem, legszívesebben mindegyikről készítettem volna egy-egy fotót, de az, képtelenség lett volna, így a különlegesebb kinézetűeket választottam ki fotóalanyaimnak. Utunkon haladva a fenyők ritkulni kezdtek, és előttünk hatalmasra nőtt bükkfák törtek az ég felé. Kicsit csalódott voltam, mert akiért jöttünk még nem sikerült meglelnem, ahogy az a gondolat végig szaladt a fejemben, éppen abban a pillanatban egy piros kis kalapos tűnt fel a fák között. Élénk színével, és csinos külsejével szinte mágnesként csalta a tekintetemet. Mind közül nekem ő a legszebb. Amikor megláttam, mintha egy mesébe cseppentem volna, csak az aprócska manók hiányoztak, és a kis ablakok a tönkjükről, mely ablakokon át, a gyertyák tompa fénye szűrődik ki. De sem fény nem volt, se manók, de a gomba, a piros pettyes légyölő galóca teljes valójában ott állt előttem. Sokáig időztem a társaságában, de indulni kellett, mert hosszú út állt még előttünk. A bükkerdőben aprócska patak simogatta a medrében pihenő apró köveket, vize pedig lágyan csörgedezett tova, az erdő fáinak a védelmező árnyékéban. Ezt a kis patakot egy forrás táplálja, melynek kristálytiszta vizéből Bogyó is boldogan oltotta szomjúságát. A nap egyre lejjebb kúszott az égbolt peremén, megfáradt sárga sugarai pedig az este közeledtét jelezték. A kis pihenő után újra útra keltük, az erdő fái újra változtak, és ismét fenyők kísértek minket. Ebben a fenyvesben nem volt annyi gomba, és a fény is egyre kevesebb volt, a fák között beköszöntött az este, de mi azt sem tudtuk pontosan merre járunk, amikor ismét légyölő galócák kedves látványa fogadott minket. Fény már alig volt, de a kis lámpásom segített, hogy különleges fotókat készítsek róluk. Utunk végig a fenyőerdőn vezetett, melynek másik oldalában bükkök sorakoztak egymás mellett. Messziről kutyák csaholás hallatszott, jelezvén, hogy lakott terület felé közeledünk, a levegőt pedig a füst fanyar illata járta át. Az ég alján kúszó felhőket vörösre festette a lenyugvó nap, a szürkület puha leplét a tájra terítette, a levegő pedig egyre hűvösebbre fordult.

Túránkon újra szebbnél-szebb pillanatokat élhettünk át, kedves élményekkel és emlékekkel a tarsolyunkban tértünk haza.  

 Párducgalóca - MÉRGEZŐ

 Párducgalóca - MÉRGEZŐ

 Harkály tintagomba - MÉRGEZŐ

 Gyapjas tintagomba