2017. október 23., hétfő

A fenyveserdő lakói


 Légyölő galóca
 
  Légyölő galóca

 Zöld harmatgomba
 
Bimbós pöfeteg


Október vég felé járunk, és napról napra, az ősz oly szép arcában gyönyörködhetünk. A csillagfényes éjszakák leple alatt egyre mélyebbre süllyed a hőmérséklet, és kora reggelre éppen, hogy csak a nulla fokot súrolja. A nappalok még langyos idővel telnek, hisz a nap sugarai még kellemes meleggel simogatják a tájat. A hűvös éjszakákon egyre jobban dideregnek a fák, leveleiket egyre jobban hullatni kezdik, így a természet ösvényei gyönyörű, sárga, barna és vörös színekben pompáznak, és sétáink alatt ilyen szép színes, puha avarszőnyegen szedhetjük a lábainkat.
Késő délután, amikor a munkából hazaértünk a nap hét ágra sütött, a fák leveleit a hűvös szél borzolta, én pedig minden apró porcikámmal a természetbe vágytam. A Salgói vár lábánál gyönyörű fenyves erdő terül el, célunk pedig ennek az erdőnek a felfedezése volt. Ha figyelemmel követitek az írásaimat, Ti is jól tudjátok, hogy az őszi erdő legkedvesebb lakói számomra a gombák. Közöttük pedig van egy igazán csinos külsejű, melyet csak szemlélni szabad, ő pedig nem más, mint a légyölő galóca. Megjelenése mesébe illő, és amikor gyönyörködöm benne valóban olyan érzésem van, mintha egy más, mesebeli világba cseppentem volna, látványa szó szerint rabul ejt.
Az elmúlt hetekben kiadós esők áztatták a természet ösvényeit, melyek igen kedvező hatással volt a gombák fejlődéséhez. Utunk első szakasza a szép magasra nőtt bükkfák között vezetett, melyek óvó védelmében rengeteg gomba lapult meg. Voltak piros, kék, fehér, zöld, barna kalapot viselők, és voltak olyanok is melyek gondosan tervezett mintázatot viseltek a tönkfedőjükön. Bármerre is néztünk mindenhol gomba nőtt, és jó lett volna mindet egytől-egyig megörökíteni, de ez képtelenség lett volna, így maradtak a különleges kinézetűek. A frissel aláhullott levelek között egy egyedi zöldes színben játszó, aprócska kalap kukucskált ki, színén és szépségén ügyesen megakadt a tekintetem, ő nem más volt, mint a zöld harmatgomba. Utunk a fenyvesben folytatódott tovább, ahol a napfényes idő ellenére már esti szürkület fogadott minket. A fák ágai szorosan egymásba fonódnak, és a szinte csak azokat borítja üde zöld levél, melyeket még elér a napsugarak éltető fénye. A fényes nappal is sötétben álló ágak elszáradva álldogáltak, melyekről a tűlevelek, már mind egytől-egyig a talaj avarrétegét vastagítják. Ezeknek, a nehezen lebomló tűleveleknek köszönhető, hogy a fenyvesek talaján oly kellemes a járás, mint sehol máshol. A gyepszint növényei közül ebben az erdőben senki nincsen jelen, csak puha zöld mohák, és különleges kinézetű gombák élnek itt meg. Utunk alatt, gömbölydedre hízott pöfetegekkel, barna nyálkásgombákkal, párduc, barna és légyölő galócákkal, és egyéb más apró szépségekkel sikerült találkoznunk. A legcsinosabbak számomra a piros alapon fehér pettyekkel díszített légyölő galócák voltak. Voltak egészen aprók, olyanok, akik néhány napja látták meg a napvilágot, és olyanok is, akiknek csinos kalapját az idő vasfoga megfakította az ő popmájuk idén őszre már véget ért.
A fenyves mögött keskeny sávban tölgyes húzódik, ott a fák ritkábban, szellősebben állnak egymás mellett, és az oda beszűrődő napsugarak fényei, igazán mesebeli fényjátékot varázsoltak. A hazafelé vezető utunkat teljes szürkületben tettük meg, már nem csak a fenyvesben jött el a kora este, hanem a bükkfák közé is beszűrődött a sejtelmes alkonyat. A nyugati égbolton úszó felhőket, a naplemente rózsaszínre festette, a szél, pedig egyre erősebben, egyre dühösebben csavargatta a fák vékony ágait, akiknek fájdalmát szinte hallani lehetett.  
  
 Pöffetegféle

 Harkály tintagomba
 
 Párducgalóca