2017. október 19., csütörtök

Vasárnap reggeli séta







Az erdő fái között a szürkület éppen csak szedelőzködik, szépen lassan puha fátylát hajtogatja. Elsőként a vörösbegy ébred, mint minden áldott reggel, kedves hangján jelzi, hogy bizony a nap sugarai már a keleti ég alján várakoznak, és ideje az álmokat mindenkinek kitörölni a szemeiből. Hisz új nap ébred, napsütéses szép őszi nap.
Hideg a reggel, didergősen hideg, a csillagfényes éjszaka, harmatcseppek millióit helyezte el a mező minden egyes lakójára. Olyan nedves a fű, melyben lábaimat szedem, mintha az eső áztatta volna őket. A tisztást körülölelő fiatal bükkfák már álmosan nyújtózkodnak csupasz karjaikkal, tudják és érzik, hogy közeleg a téli alvás ideje. Elsárgult leveleik már mind, egytől-egyig a talajt díszítik, és vastag avarrá sokasodva védik, a föld mélyében pihenő apró életeket.
Csendes a táj, melyet időről-időre halk, alig hallható koppanások törnek meg. Szép gömbölyűre hízott harmatcseppek zörrenek meg az avaron, ahogy a gyenge szél beléjük kap, és a mélybe taszítja őket. Hosszú hetekkel ezelőtt, amikor még sűrű lombsátor védte ezt az erdei ösvényt, kora reggel, szemet gyönyörködtető fényjáték fogadott. A nap sugarai a levelek közötti apró réseken szűrődtek be, és gyengéden cirógatták az erdő kedves kis virágait. Most azonban a kopár fák között még egyetlen napsugár sem látszik, mégis világos van. Az egyre tovább lustálkodó nap sugarai még csak a hegyek ormán táncolnak, kellemes sárgás fénnyel világítva meg a színesedő fák leveleit.
Utam tölgyekkel tarkított erdőn vezet tovább, ahol jóval kevesebb a fény, hisz az itt élő fák, még magukon viselik a legszebb és legszínesebb ruhát, az ősz, szemet gyönyörködtető ünneplőjét. Ágaikon megbújva pedig az erdő lakóinak legfontosabb őszi eledelei lapulnak, a makkok. Sokuknak már elérkezett az ideje, hogy a talajra hulljanak, és őket az éj leple alatt a vaddisznók és a szarvasok már elfogyasztották. A feltúrt puha földben hagyott pata nyomok bizonyítják, hogy nagy volt itt a dőzsölés az öreg tölgy alatt. A makkoknak pedig csak az apró kis kalapkái maradtak meg emlékként.
Ahogy telnek a percek, úgy merészkednek egyre lejjebb a nap sugarai a hegy tetejéről, és mire kitűzött célomhoz érek, fenn a magasban már kellemesen meleg idő fogad. De nem csak az idő kellemes, hanem a látvány is, mellyel hirtelen betelni sem tudok. A Salgói-várat és a Karancs-hegyet körülölelő erdők fái olyan színesek, hogy alig hiszek a szememnek. Két hete jártam itt, és ennyi idő alatt hatalmas nagy változás ment végbe, ezen idő alatt alatt kiteljesedett az ősz. A fák zöld ruháikat színes ünneplőre váltották, melyekben annyi szín díszlik, hogy megszámolni sem lehetne. A sárga, a barna, a vörös, a zöld, megannyi árnyalata, mely árnyalatokat és színeket, csak a természet képes ilyen tökéletesen megteremteni, és láthatatlan ecsetjével megfesteni. A nap már szépen megsüti a táj minden egyes szegletét, az égre pedig vékony, könnyed fátylukat terítik a felhők. Csodás a látvány, mellyel nem lehet egykönnyen betelni. Le is telepedek a puha homokkal borított hegyoldalra, figyelem az alant elterülő erdőséget és hallgatom, az őszi erdő kellemesen csilingelő hangjait.
Az erdő lakói már mind ébren, és éberen töltik az idejüket. Csuszkák jönnek-mennek a fák törzsein, egymást figyelve, és kedves „tveeet-tveeet” hangjukon egymásnak jelezve, ha bármilyen szokatlan dolgot észlelnek. A csuszkák egész évben, a költési időszakon kívül is párba maradnak, és így együtt, mint az igazi szerelmesek töltik a napjaikat, és, ha kell, védelmezik a revírjeiket. Ha szerencsénk van megpillantani egy csuszkát, szinte teljesen biztosak lehetünk benne, hogy pillanatokkal később a társa is fel fog bukkanni. Az aláhulló leveleknek a muzsikáját, hirtelen rikácsolás töri meg. Kétségbeesett hang oson el mellettem, és szalad tova, míg el nem nyeli a messzeség. A szajkó recsegő, oly jól ismert hangját repíti felém a szél, a nem messze álldogáló hatalmas tölgyfától. Majd ahogy telnek a pillanatok még egy szajkó, és még egy kapcsolódik be a nagy csetepatéba. Látni nem látom őket, de jól ismerem szokásaikat, így sejtem, hogy mire ez a nagy veszekedés. A szajkók nagyon jól tudják, hogy megkezdődött az erdőben a tölgymakk szüret, és minden valamire való, élelmes madár, most semmi mással nem tölti az idejét, csak a gyűjtögetéssel és a rejtegetéssel. Képesek minden szem elemózsiáért olyan harcot vívni, mintha az erdő utolsó szem makkjáért menne a küzdelem, ami természetesen most még nincs így. Hisz az igazi bőség ideje van, a nagy erdei dőzsölés ideje. Perceken keresztül folyik a vita, majd szépen megnyugodnak, és a fák közé visszatér a csend, és a nyugalom. Órákig tudnék itt ücsörögni, figyelve a tájat, de lassan indulnom kell. Szépen lassan visszaereszkedek a völgybe, és egy csinos, mohás külsejű fán akad meg a tekintetem. Hosszú évek óta heverhet itt lent a mélyben, és az elmúlt idő, vastag moharéteggel fedte be, és úgy nézett ki, mintha a kárpitos mesterek gondos keze készítette volna. Szeretek az erdőn gyűjtögetni, itt a fák között úgy érzem magam, mint sok ember a csillogó plázákban, csak itt sokkal, de sokkal kellemesebb az időtöltés, hisz a természet hangjai az igazi zene a füleimnek, és az itt megtalálható hosszú idők formálta szépségék az igazi kincsek, és értékek a számomra, melyek egy-egy darabja a kis kertemet is díszítik.



 Csuszka

 Szajkó