Gombavadászat

Légyölő galócák - MÉRGEZŐ

 Légyölő galóca - MÉRGEZŐ

 Légyölő galócák - MÉRGEZŐ

Nagy őzlábgomba

Az elmúlt hetekben beköszöntött az igazi őszi idő, hűvös nappalokkal, ködös hideg hajnalokkal, és bőséges csapadékáldással. Ez a nyirkos, esős idő azonban kedvező hatással van a gombák növekedéséhez és fejlődéséhez.

Kedden délután a nap sugarai lágyan simogatták a tájat, és gyenge szellő táncoltatta a fák sárguló leveleit. Voltak, akiknek ez a fuvallat is elég volt ahhoz, hogy megváljanak otthonuktól, és utolsó táncukat lejtve aláhulljanak a talajra. Az őszi lombszíneződés már megkezdődött, de csúcspontja még várat magára. A kellemesen meleg, napsütéses idő a szabadba csábító, ilyenkor vétek lenne a szoba falai között tölteni a perceket. Inkább magunkra öltöttük a túra ruhánkat, és útra keltünk az erdő fái közé, hogy új ösvényeket fedezzünk fel. Tervem konkrét volt, gombákat szerettem volna megfigyelni és fotózni, hisz most az ő szezonjuk van.
Az előző bejegyzésemben már írtam Nektek arról, hogy én a gombákban csak gyönyörködni szeretek, és természetesen fotózni őket. Nagyon sok hasonló kinézetű faj van köztük, így, ha valaki fogyasztani is kívánja a kalapos társadalom tagjait, fontos a szakértők által történt bevizsgálás, vagy a személyes bizonyosság arról, hogy biztosan nem e mérgező a talált gombafaj. Ezért ebben a bejegyzésemben is csak azokat nevezem tisztes nevükön, akinek egészen biztos vagyok a fajtájában. Hisz nem szeretném, ha bárkinek bármilyen baja lenne, egy rosszul azonosított gombától, mert akár az egészségére is ártalmas lehet. Ezért a gombák azonosítását hagyjuk a szakértőkre, akik kellő az ismerete, a tapasztalata, és teljes bizonysággal ismerik őket.  

A szokott kis útvonalaimon főkén tölgyfák színesítik az erdőket, de ezen a túrámon szerettem volna fenyves erdőben barangolni. Ott ahol kellemes gyantaillat kúszik a sudáran álló fák törzsei között, ahol a lombok halk zizegése töri meg a néma csendet, és ahol az apró tűlevéllel borított talajból, melyen olyan a járás, mint a legpuhább szőnyegen apró fehér pettyeket viselő, piros kalaposok bújnak elő az éltető fényt keresve. Utunk első szakaszán szép nagy fákkal büszkélkedő tölgyerdőn haladunk keresztül, és jól látható volt, hogy az elmúlt napok kiadós égi áldása megtette a kellő hatását. Gombák nőttek lépten-nyomon, volt közük fehér, barna, piros, kék kalapot viselő, de voltak csinos mintával díszítettek is. Aki szereti a gombákat gyűjteni, azt most igazi kánaán fogadja a természet ösvényein. A tölgyerdő ritkulni kezdett, és megjelentek az első nyúlánkra nőtt fenyők, mely azt jelentette, hogy szemeim még árgusabban figyeltek, bízva benne, hogy megtalálják azt, amit keresek. A tölgyest fenyves váltotta fel, melynek fái katonás sorrendben álltak, sűrűn egymás mellet, közöttük pedig alig-alig bírt a fény áthatolni. Ahogy a fák közé léptünk olyan sötétség fogadott, mintha esteledett volna, pedig az idő még korai volt, fél öt környékén járt. A talajt sűrűn borították be a hosszú évek alatt lehullott tűlevelek, melyen a járás olyan kellemes volt, mint sehol máshol, emberi kéz sem tudna ettől puhább szőnyeget készíteni, erre a kis csodára csak a természet képes. A fák között a csend volt az úr, melyet időről időre egy kedves fenyves cinege vékonyka hangja törte meg, időről időre. A gyenge szél gyöngéden borzolt a sűrű tűlevelekkel borított ágakat, melyek halkan, szinte alig hallhatóan zizegtek. A fenyvesek sötétek, a nap sugarainak csak egészen kicsi része képes áttörni rajtuk, így az aljnövényzet sem képesek megélni benne. De a gombák láthatóan jól érzik magukat ebben, a nyirkos, kellemesen sötét erdőben. Apró kalapjaikat sorra dugdossák elő a puha tűlevéltakaró alól. Annyian voltak, hogy azt sem tudtam hova kapjam a fejem, legszívesebben mindegyikről készítettem volna egy-egy fotót, de az, képtelenség lett volna, így a különlegesebb kinézetűeket választottam ki fotóalanyaimnak. Utunkon haladva a fenyők ritkulni kezdtek, és előttünk hatalmasra nőtt bükkfák törtek az ég felé. Kicsit csalódott voltam, mert akiért jöttünk még nem sikerült meglelnem, ahogy az a gondolat végig szaladt a fejemben, éppen abban a pillanatban egy piros kis kalapos tűnt fel a fák között. Élénk színével, és csinos külsejével szinte mágnesként csalta a tekintetemet. Mind közül nekem ő a legszebb. Amikor megláttam, mintha egy mesébe cseppentem volna, csak az aprócska manók hiányoztak, és a kis ablakok a tönkjükről, mely ablakokon át, a gyertyák tompa fénye szűrődik ki. De sem fény nem volt, se manók, de a gomba, a piros pettyes légyölő galóca teljes valójában ott állt előttem. Sokáig időztem a társaságában, de indulni kellett, mert hosszú út állt még előttünk. A bükkerdőben aprócska patak simogatta a medrében pihenő apró köveket, vize pedig lágyan csörgedezett tova, az erdő fáinak a védelmező árnyékéban. Ezt a kis patakot egy forrás táplálja, melynek kristálytiszta vizéből Bogyó is boldogan oltotta szomjúságát. A nap egyre lejjebb kúszott az égbolt peremén, megfáradt sárga sugarai pedig az este közeledtét jelezték. A kis pihenő után újra útra keltük, az erdő fái újra változtak, és ismét fenyők kísértek minket. Ebben a fenyvesben nem volt annyi gomba, és a fény is egyre kevesebb volt, a fák között beköszöntött az este, de mi azt sem tudtuk pontosan merre járunk, amikor ismét légyölő galócák kedves látványa fogadott minket. Fény már alig volt, de a kis lámpásom segített, hogy különleges fotókat készítsek róluk. Utunk végig a fenyőerdőn vezetett, melynek másik oldalában bükkök sorakoztak egymás mellett. Messziről kutyák csaholás hallatszott, jelezvén, hogy lakott terület felé közeledünk, a levegőt pedig a füst fanyar illata járta át. Az ég alján kúszó felhőket vörösre festette a lenyugvó nap, a szürkület puha leplét a tájra terítette, a levegő pedig egyre hűvösebbre fordult.

Túránkon újra szebbnél-szebb pillanatokat élhettünk át, kedves élményekkel és emlékekkel a tarsolyunkban tértünk haza.  

 Párducgalóca - MÉRGEZŐ

 Párducgalóca - MÉRGEZŐ

 Harkály tintagomba - MÉRGEZŐ

 Gyapjas tintagomba