Nagy őzlábgomba
Nagy őzlábgoma
Nagy őzlábgombák
Bimbós pöfeteg
Az elmúlt héten, bőséges égi áldás áztatta a természet
szerteágazó ösvényeit. Komor, szürke fellegek robogtak tova az égbolton, és
mind, egytől egyig milliónyi esőcseppet rejtettek magukban.
Vártam, már a hétvégét, hogy újra a természet ösvényein
barangoljak, és, hogy megnézzem, előbújtak e már, az őszi erdő legszebb lakói,
a kis kalaposok. Szeptember végén járunk, a nappalok érezhetően egyre
rövidülnek. A nap korongja este hamarabb nyugovóra tér, reggel pedig, sokkal
tovább lustálkodik. Ezen a vasárnapi reggelen is korán ébredtem. A gyors
reggeli után magamra öltöttem az erdőjáró ruhámat, füttyentettem a Bogyónak, és
már indultunk is. Mindketten boldogok voltunk, hisz újra az erdőben, a
szívünknek legkedvesebb helyen szedhettük a lábunkat. A nap mintha elaludt
volna, nehezen kezdett virradni, az égbolton sötétszürke felleget osontak tova,
és egy pici esélyt sem hagytak a napsugarainak, hogy kikukucskáljanak egy apró
résen. Az erdő csendes volt csak a csuszkák kósza hangja úszott tova a fák
között. Az ösvényen, melyen haladtam már mások is jártak. A sárban, egymást
követték az erőlakók nyomai. Kisebb nagyobb patanyomok, mely egy vaddisznó
csordához tartoztak, melynek tagjai idei malacokból, és azoknak a mamájukból, a
kocákból áll. Az egyik nyom pedig egy szarvashoz tartozott, talán éppen ahhoz,
melyet a vadkamerám is rögzített, és aki éjszakáról éjszakára hallatja orgonáló
előadását. Hűvös és nyirkos volt a reggel, a borult égből
pedig az eső lába lógott alá, de szerencsére csak egy-egy kósza cseppet
hullattak el a felhők. A fák levelinek a nagy része még zöld színben álldogál,
csak kisebb foltok árulkodnak a lassan bekövetkező elmúlásukról. Utamat szebbnél-szebb
gombák kísérték, és amikor a hegy tetejére értem a Salgói vár csodás látványa
tárult a szemeim elé. Régen, hosszú hónapok óta nem láttam a várnak ezt a
sejtelmes, puha ködfátyollal beterített arcát. Mindig napos idő, és
kristálytiszta panoráma fogadott a tavaszi és a nyári időszakban. De most ősz
van, melynek egyik hozzátartozója a ködtakaró. Én személy szerint szeretem a
ködöt, mert ahogy a tájra teríti a lepeljét, sejtelmessé válnak a hegyek, a
dombok, a fák, minden, amit betakar. A hegy tetejéről utam le a mély völgybe
vezetett, ahol a szürkület pihent meghúzódva. Napos időben is sötét van a
völgyben, de ezen a reggelen, amikor az égboltot a komor fellegek uralták még
sötétebb volt, fény alig hatolt be a mélybe. Az egyik, sűrű bokrokkal tarkított
részen szép sudárra nőtt gombákon akadt meg a tekintetem. Messze voltak, de így
is feltűnt szép nagyra nőtt tönkjük, melyet szép nagy kalap díszített. Ezek a
nagy kalapok alá aztán behúzódhatnak az erdő rovarlakói, vagy még akár az erdei
egerek is kényelmesen elférnek a terebélyes tetők alatt. Sejtettem, hogy kik
lesznek, nagy őzlábgombának gondoltam őket, és ahogy egyre közelebb értem
hozzájuk ez csak egyre erősödött bennem. Valóban ők voltak, mind a hárman.
Egyikük magányosan álldogált, a másik kettő pedig kalapját összedugva múlatták az idejüket. Becslésem szerint, méretük meghaladta a 30 centimétert,
ilyen szép nagyra nőtt őzlábgombákkal ez idáig még nem sikerült találkoznom.
Egészen messzire kellett tőlük távolodnom, hogy fényképezőgépem kijelzőjébe
férjenek, de a fotók sajnos nem adják vissza azt a nagyságot, amilyenek élőben
voltak.
De nem csak velük sikerült találkoznom. Az erdő talaját, a
még tavaly aláhullott puha avar takarja, melyből sorra bújnak elő a csinos kis
kalappal büszkélkedő gombatársadalom tagjai. Bevallom Nektek, hogy a gombák
világában nagyon nehezen igazodom el. Én nem gyűjtöm őket fogyasztásra, csak
fotózom őket, és szépségükben gyönyörködöm. A meghatározásukban bizonytalan
vagyok, ezért csak azokat szólítom nevükön, melyekben teljesen biztos vagyok.
Hiszen a gombákkal nagyon óvatosan kell bánni, mert nagyon sok a mérgező
közöttük, melyeknek az elfogyasztása nagyon nagy veszélyt jelenthet a
szervezetünkre. Azonban megcsodálni és fotózni bátran lehet őket, de a gyűjtésük
nagyon nagy szakértelmet és bizonyosságot igényel. Mindezek ellenére, számomra
ők az őszi erdő legkedvesebb kincsei, egyedi szépségükkel, és csinos
megjelenésükkel, és évről-évre várom a pillanatot, hogy találkozzam velük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése