Adventi kalendárium - A nagy lakoma

Az erdő fái között a hópihék, mint piciny lámpások világítottak. Millió és millió kristály bújt össze, szorosan egymás mellé, szorosan összefonódva, hogy együtt, közösen, vastag, melengető dunnává sokasodjanak. 

A Pirkadat lassan, óvatosan haladt előre útján, nyomában pedig a Reggel bandukolt. Nehezen hozva el a fényt, nehezen hozva el a világosságot. Az égbolton a szürke fellegek kényelmesen elhelyezkedtek, eszük ágában sem volt odébb állni. A hópihék pedig csak hullottak és hullottak. Fehér sipkát viseltek a bokrok, vastag fehér felöltőt a fák, a talajon pedig pihe - puha dunna terült el, az is a vastagabb fajtából. Az erdő csöndbe burkolózott, mintha minden teremtmény belesüppedt volna a hóba. 

A bodzabokor szoknyája alól koromfekete test tűnt elő. Ezen a kora reggelen a rigónak sem volt kedve kiáltásra nyitni a csőrét, pedig minden áldott reggelen így köszönti az új nap eljövetelét. Most szótlanul állt és tétován. Óvatosan lépkedett előre, könnyed súlyát a hó megtartotta, nem süllyedtek bele a lábai. Fejét ide - oda forgatta, mintha azt kereste volna, hol nincsen hódunna. De mindenhol volt, mint betakarva. Izgatottan topogott lábain. Egyikről a másikra állt, közben pedig tollait borzolta, fázosan próbálta elegáns kabátkáján kívül tartani a fagyos levegőt. Tanácstalan volt, mitévő legyen. Tudta jól, épp hol áll. Hiszen jól ismerte az öreg bodzabokrot, akinek kesze - kusza ágai között lapul még most is a fészke. Igaz már viharverten, már hópihék sokasága lakik benne, ők vették birtokba, de még bírja, még tűri az időjárás rá mért csapásait. A bodzabokor tövében rengeteg finom betevőt rejt az avar, ezt ő jól tudta, de most ott is vastagon terült el a hódunna. Hiába kérte az öreg December a pihéket, hogy a borok alját hagyják szabadon, mindig voltak engedetlenek, szófogadatlanok. Ennek a bokornak az aljában épp ilyen pihék pihentek. De Rigó úr ravasz volt, és nagyon ügyes. Még ha sokáig is hezitált, de nagy nehezen csak neki fogott a munkának, és serényen takarítani kezdte a havat. Lábai dermedtek voltak, hiszen volt amikor teljesen ellepte őket a hó vastag dunnája. Fekete, csinos kabátján hópihék sokasodtak, ahogy csőrével igazgatta őket szálltak minden felé. Feje fehér volt a több tucat pihétől, arca fázott. De nem állt meg, addig - addig rendezgette a dunnát, egyik pihét ide, a másikat oda pakolta, míg el nem érte a puha avart. Már jó nagy területet megtisztított maga körül, amikor hirtelen megállt. Szusszant párat, éjfekete tollait megszabadította a fagyos kristályoktól, kabátkáját újra felborzolta és ismét munkához látott. Feladata egyre könnyebb lett, ahogy kopott a hó körülötte. Amikor végzett, serényen a leveleket kezdte igazgatni. Egyiket ide, a másikat oda tette. Alattuk pedig féltünk a terített asztal. Fárasztó és nehéz munkájának meglett a gyümölcse. Rovarság hada pihent elhúzódva az avar alatt, akik sorban Rigó úr sárga csőrében találták magukat. Szépen egymás után nyakon csípte őket és nyelte, nyelte a finom, tápláló falatokat. 

Hamar jóllakott, éles hangján kiabált párat és boldogságtól csillog szemekkel kiült a bokor egyik ágára. A hópihék gyorsan szana - szét rebbentek nyomában, helyet hagyva a madárnak. Hosszú perceken át csak gubbasztott. Elegáns fekete kabátkáját felborzolta, szemivel, amik körül élénk sárga gyűrű díszletet az erdőt figyelte. 

Nem messze tőle, egy másik bokor ágán kék sapkás cinege ugrált. Elevenen reppent ágról - ágra, nyomában száz számra hullottak a hó pihéi, maradásuk már nem lehetett. A cinege kéklő sapkája mélyén a fejébe volt húzva, hogy kobakját jó melegen tartsa. Ugrált, szökkennek, tótágast állt, keresett, kutatott. Közben pedig be nem állt piciny csőre :

• Nincs, nincs! Itt sincs, ott sincs! - hadarta a szavakat, amik, mint a piciny csengettyűk úgy csilingeltek. 

A rigó mozdulatlanul figyelte őt. 

A cinege nagy nehezen egy szunnyadó pókot tálat az egyik ágacskái védelmező hónaljában. Gyorsan nyakon csípte, a pók hosszú, kecses lábait még a rigó is látta. Majd menten elnyelte. 

• Kicsit ér, kicsit ér, mégis több a semminél! - csacsogott vidáman a Kék cinege.

Majd kezdte elölről a kutatást. De nem lelt újabb falatot, nem talált újabb dermedt rovat, lelkesedése pedig egyre alább és alábbhagyott. Az égboltot takaró fellegekből újra erősen, egyre intenzívebben kezdett hullani a hó. A kis kék madár pedig egyre kétségbeesetten kutatott, mindhiába. 

• Gyere ide, piciny madár! Gyere ide hozzám! - szólt oda neki a rigó.

Hangja élesen szólt, mintha egy csepp szelídség sem lett volna benne. De tőle ilyenkor télvíz idején csak ilyen telik.

A kis kék sapkás csillogó szemeivel a rigót kereste, de tekintete elé, egyre átláthatatlanabb fagylalt szőttek a hópihék.

A Rigó úr újra szólítgatni kezdte őt, mire a piciny madár észrevette a éjfekete tollruhás fekete rigót. 

Gyorsan odareppent mellé. Izgágán topogott cérnaszál lábain, mint, aki egy pillanatra sem tud veszteg maradni. Sárga mellénykéjén hópihék csilingeltek, éppúgy, mint a rigó fekete kabátján. 

• Gyere kövess! - vetette neki oda a rigó, és mint akinek már egy pillanatnyi ideje sincs tárta is szét fekete szárnyait. 

A cinege ügyesen követni kezdte, és pár szárnycsapás után le is ereszkedtek a talajra. A rigó fáradságos munkája lassan újra a hópihék fogságába esett, de gyorsan csőrét ide - oda mozgatva igazgatni kezdte az avart. 

A cineg boldogan kukucskált elő csinos sapkája alól, hiszen látta, hogy a száraz levelek alól megannyi finom falat bukkan elő. 

• Gyere picinyke, gyere! Lakjál Te is jól, hiszen nehéz éjszaka áll ismét előttünk! - szólt éles hangján a rigó. 

A kék cinege a tétovázást nem ismerve septében Rigó úr mellé szállt, és így szólt:

• Drága rigó barátom, hálásan köszönöm a jóságod! De én nem tudok anélkül jól lakni, hogy ne gondolnék a barátaimra, aki épp úgy szűkölködnek mint én! - a kis cinege hangja újra és újra elcsuklott, szerette volna, ha örömében, gazdag lakomájában a többiek is részesülnek. 

A rigó meghatottan nézte a piciny madarat, aki hozzá sem nyúlt egyik finom falathoz sem, hiába terült el előtte a betevők gazdasága. Ilyen az igazi szeretet, ilyen az igazi odaadás gondolta magában, majd gyorsan így szólt:

• Gyorsan, gyorsan szólj a többieknek, hagy jöjjön ide mindenki, hagy lakjon jól az erdő apraja - nagyja!

A kék sapkás apróság hatalmasra nyitotta piciny csőrét és így szólt:

• Gyertek, gyertek barátaim, finom falatok várnak! Kedves Rigó úrnak hála, mind jól lakhatunk nála! 

Eközben, míg a cinege a többieket hívta, a rigó serényen a havat takarította a bodzabokor alatt, hogy minél több madárnak jusson az avar védelmében szunnyadó rovarságból. Már egészen nagy placc terült el a bokor alatt, egészen nagy asztalt terített meg Rigó úr. A Kék cinege kilátását az öreg December is meghallotta. Megállt egy pillanatra, az ég felé nézett, kedvesen intett tölgyfa ágai között szunnyadó Szellőnek, hogy menjen vigye a hírt, lakoma lesz a bodzabokor tövében. A Szellő sebesen szállt, mindenkihez eljutatta a hírt, és mindenki érkezett szépen sorban. Jöttek a rigók is segíteni a havat takarítani, jöttek a vaddisznók, akik épp a vadszeder bokor tövében szunnyadtak, de az öreg December kérésére szófogadóan hallgattak. Ők is segítettek a havat túrni, nekik sokkal könnyebben ment, mint a rigóknak. Hatalmas asztal terült el az erdő közepén, amin megannyi finom falatot kínált a természet. A Vörösbegy, a Szén cinege, a kedves Barátcinege és az Ökörszem, Szajkó úr és a Harkály úr is jött éhségét oltani, pedig ő csak nagy ritkán merészkedik a talajra. De a szükség nagy úr, és barátai között most biztonságban érezte magát, még akkor is, ha nem a szokott helyén volt. Az erdő lakói boldogan falatoztak, egyre több tollas érkezett a lakomára, a hó pedig csak esett és esett megállíthatatlanul. 

Alkonyat úr szépen óvatosan mindenkit hazaterelt, mindenkit saját kis vackaba vezetett, hogy a nyomában lépkedő Este már minden erdőlakót biztonságos hajlékában találjon. Az erdő apraja - nagyja jóllakottan tért ezen az estén nyugovóra a Kék cinegének, Rigo úrnak és a többi jó szándékú lakónak hála.

Madárdalos nyárutó

Fekete rigó hím 

Amikor a tél lassan engedni kezd fagyos szorításából, és a nap egyre melegebb sugaraival simítja végig a természet ösvényeit, elérhető távolságba kerül a tavasz. Olykor még itt-ott hófoltok tarkítják az ösvényeken, amikor egy szép februári alkonyon először megszólal a fekete rigó. Koromfekete tolla szinte teljesen belevész az alkonyba, de ekkor még szolidan csengő strófái ügyesen elárulják hollétét. Ezekben a tél végi napokban csendesen dudorászik mintha csak önmaga szórakoztatására énekelne, nem is sejti, hogy annak aki hallja előadását milyen nagy örömet okoz. Egyik legkedvesebb élményem, amikor a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közül, egymásba kapaszkodó strófái bújnak elő, melyekkel a tavaszt csalogatja. Ettől a naptól kezdve, nem telhet el egyetlen pirkadat és alkonyat sem, hogy ne hallanám dallamos, tisztán csengő énekét.

A tél végéről egészen nyár közepéig megszokott a fekete rigók éneke, melynek több funkciója is van. A hímek csengő énekükkel próbálják elcsábítani a tojók szívét, védelmezik revírjeiket, valamint amikor már családot alapítottak tisztán csengő, messzire hallatszó előadásukkal védelmezik fészküket és a benne lapuló utódaikat. Ezekben a hónapokban sokkal erőteljesebb, sokkal messzebbre osonó az énekük, mint a tél éljen, hisz fajtársaik tudomására kell hozniuk, hol húzódik az ő fenségterületük.

A fekete rigók évente általában két fészekaljnyi fiókáit nevelnek fel, és amikor a második fészekalj apróságai is önállóvá váltak akkor énekük elcsendesedik, hiszen már nem kell sem revírjeiket, sem családjukat védelmezniük. Azonban az idei esztendő egészen különleges, hiszen a fekete rigó mind a mai napig dalra fakad.

Nyomozni kezdtem az ügyben, szakértő véleményét is kikértem, de ő is furcsán állt az eset előtt. Szerinte talán még nem ért véget a költési időszaka ezért énekel, de az egészben csak az a különös, hogy ez az előadás nem úgy cseng, mint a fióka nevelés időszakban. Akkor erőtől duzzadó, most pedig melankolikus, éppen olyan, mint tél végén. Minden délután, amikor az udvaron vagyok kiül az akácfa, levelekkel sűrűn fedett ágai közé, és elkezdi szolid, minden hivalkodást kerülő előadását. Mintha önmagának dudorászna, mintha csak a saját szórakoztatására énekelgetne. Amikor meghallom énekét meg próbálom felvenni a kamerámmal, de olyan halk, hogy sajnos egyáltalán nem adja vissza az általam hallott éneket.

Különleges, hogy hallhatom és gyönyörködhet benne, és furcsa is, nagyon furcsa, mert a fekete rigók nem szoktak újra dalra fakadni, mint például a csilpcsalpfüzikék, a házi rozsdafarkúak vagy a vörösbegyek. Az ő énekük ősszel megszokott, hogy szép napsütéses, meleg szeptemberi, októberi napokon újra elveszik aprócska hangszerszámaikat, és dalolni kezdenek a sárguló levelek védelmében.

Kíváncsian várom, hogy meddig hallgathatom a rigó strófáit, mely most is, amikor ezeket a sorokat is írom kiszűrődik az erdő fáinak a védelméből.

Fekete rigó éneke 

Fuvolázó strófák

Fekete rigó hím

Február közepén járunk, és a tavasz első hónapja napról-napra egyre elérhetőbbnek tűnik. A természet rejtett, árnyékos szegleteiben még hófoltok tanúskodnak a téli dunna szépségéről, annak ellenére, hogy már nem abban az üde pompában tündököl, mint hetekkel ezelőtt. De ez a dunna is lassan, biztosan olvadásnak indul, amikor a reggeli fagy enyhülni kezd, a nap melengető sugarai pedig gyengéd kezükkel végigsimogatják az erdők, mezők ösvényeit. Ilyenkor még alacsonyan oson a nap korongja az égen, de ahogy telnek a hetek, egyre feljebb és feljebb merészkedik, tündöklő sugarai pedig oda is elérnek, oda is be tudnak lopakodni, ahová a téli hónapok alatt nem érhettek el. 

Ha nyitott szemmel és füllel járjuk a természetet, akkor ebben a hónapban, már hallhatjuk a madarak kedves előadásait. Ahogy pedig telnek a napok, egyre több és több tollas veszi elő hangszerszámát, és fütyüli világgá a tavasz közeledtét. Hiszen ők érzik és tudják, hogy az új évszak már a természet ajtaján kopogtat, hogy már nem sok idő, és búcsút inthetünk a télnek.

Reggelente a nap már érezhetően előbb ébred, mintha már neki sem lenne kedve annyit lustálkodnia, mint hetekkel ezelőtt. Fényes sugarat ezen a reggelen is akadály nélkül tudta szórni, hiszen egyetlen kósza felhő sem pihent az égen, mely kéklőn tárult elé.

A csillagfényes éjszaka leple alatt ismét alacsonyra kúszott a hőmérő higanyszála, és a kertem minden szegletét fehér dérruhába öltöztette a fagy. Ahogy a napsugarak bebocsátást kértek, a fűszálakon pihenő kristályok úgy tündököltek, mint a fényesre csiszolt gyémántok, és ezt az idilli számomra kedves pillanatokt még szebbé varázsolta egy hosszú hónapok óta nem hallott gyöngyöző hang.

A fenyő sűrű tűlevelekkel borított ágai közül tisztán csengő, hangos strófák szűrődtek ki. Olyan átéléssel, olyan üdén fuvolázta szét egyik trilláját a másik után a fekete rigó, mint akinek már nem ez az idei első fellépése. Az ágak takarásából alig látszódott ki, de én lelki szemeim előtt egészen tisztán láttam, ahogy éjfekete tollruháján megcsillannak a nap sugarai, élénk sárga csőrét nagyra tárja, testét hetykén kihúzza, és teli torokból csicsergi a tavaszt váró énekét.

Boldogságom határtalan volt, hiszen ezen a reggelen szívemnek legkedvesebb muzsikában volt szerencsém gyönyörködni, mely pár percnél nem tartott tovább, de ez a kis idő is bearanyozta az egész napomat.    

 Feketerigó éneke

Tavaszi reggelen

 Szajkó 

 Őz

 Őz 

Madárdalok és őzriasztás

Számomra a legkedvesebb hely az erdő, ahol igazán jól érzem magam, és minden egyes ott töltött pillanatban boldogság kerít a hatalmába. Szeretem az ösvényeit járni, figyelni lakóinak az életét, hallgatni a tovaosonó neszeket, hangokat, és mélyen beszívni az avar kellemesen fanyar illatát.

Csütörtökön éjszaka a sötétség leple alatt sűrűn hullani kezdett az eső, melynek emlékét még pénteken reggel is őrizték a fák, a bokrok és a talaj. A szép kövérre hízott cseppek minden ágon ott ültek, és ahogy az égbolt peremén ébredező nap sugarai végig simították őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt apró gyémántok. Ott voltak bennük a fák, a bokrok, az erdő apró részletei, melyek elfértek benne. Az ösvények sarasak voltak, csizmámon súlyos koloncként lógtak, és vitették magukat, mint a potyautasok, de ezt én egyáltalán nem bántam, örömmel cipeltem őket.

Pár napja annak, hogy teljesen megszűntek az éjszakai fagyok, és napközben is kellemesebb a levegő, mely telis-tele van a tavasz mámorító illatával. A földből sorra bújnak elő a kora tavaszi virágok, a rügyek úgy duzzadnak a gallyakon, mintha alig férnének a bőrükbe, és a puha avarból cingár fűszálak törnek az éltető fény felé. Ezen a reggelen valami megfoghatatlanul izgalmas várakozás uralta az erdőt, melynek lakói az ébredező nap gyöngéd fényében csillogtak.

Minden egyes lépésemet a madarak gyöngyöző, szerelmes éneke kísérte. Flótáztak a fekete rigók, az énekes rigók, a vörösbegyek, a pintyek, a cinegék, szajkók daloltak csendesen, csuszkák füttyögtek, és harkályok verték a fák törzseit, és dobolásuk hangja messze kúszott az ösvényeken. A magasban holló pár körözött, éjfekete tollruhájukon pedig meg-megcsillant a nap sugara.

Nem messze tőlem őzsuta szedte kecsen patáit, ráérősen, mint aki sehová sem siet. Mögötte gidája haladt, akinek lépései még a pajkosságról árulkodnak. Nem messze tőlük pedig a bakocska álldogált, és figyelt. Jól ismerem az őzcsaládot, hisz a természetnek hála gyakran van szerencsém találkozni velük. Ők pedig jól tudják nincsen félnivalójuk tőlem, így nyugodtan haladtak tovább az útjukon, mígnem eltűntek a szemeim elől. Pár perc múlva a suta riasztása hallatszott, melyet időről időre megismételt, majd nehezen megnyugodott, és újra csak a madarak énekétől volt hangos az erdő.

Jó 20 méterre előttem egy elkorhadt farönk alól vadnyúl bújt elő, ő ellentétben az őzekkel nagyon megrémült, és mancsait egymás után szedve szalad fel a hegyoldalra. Szép nagyra nőtt füleit a hátára simította, és jól látható volt, hogy gerincén sötét csík futott végi, színe pedig jóval világosabb volt, mint azoknak, akikkel eddig találkoztam.

A nap korongja egyre magasabbra kúszott a szikrázóan kék égen, melyen csak egy-két kósza felhőpamacs settenkedett. Sugarai az erdő legsűrűbb részén is a talajt simogatták, hisz nincsen még lomkorona, mely megállt parancsolna nekik. Ezek a sugarak pedig rózsaszín és lila virágszőnyeggé varázsolták pár nap alatt a talajt. A kellemesen enyhe időben, a bársonyos tüdőfüvek olyan sokan lettek, hogy nem tudtam melyiküket csodáljam meg, hisz mind egy szálig olyan szépek voltak. Ekkor hónapok óta nem hallott kedves hang szalad tova az ösvényen, búgni kezdett az örvös galamb. Hangja lágy volt, nem harsogott, csak kellemesen szétfolyt az erdő fái között, én pedig szívemben érzetem, hogy az igazi tavasz megérkezett.  

 Énekesrigó dala

 Bársonyos tüdőfű 

 Bársonyos tüdőfű

 Esőcsepp

 Esőcsepp

Segítsük a madarakat!

Nagy fakopáncs - hím

 Nagy fakopáncs - hím

 

 Közép fakopáncs

 Énekes rigó

 

 Szajkó

Szajkó

Tegnapi írásomban azzal búcsúztam el Tőletek, hogy ma, a már hazatért vonuló madaraink segítéséről fogok írni Nektek.

Szombat délután, az viharos szélben havazás vette kezdetét. Az apró pihék egyre-egyre csak hullottak, de az este leszállta előtt mihelyst földet értek el is olvadtak. Azonban a sötétedés meghozta a fagyot, melyben sorra egymásra rakódtak a hókristályok, és reggelre mintegy 4 centiméter vastagságúra sokasodtak.

Ez a márciusi tél sok élőlényt váratlanul ért, hiszen már több vonuló madarak hazatért a költési területére, hogy megkezdje az udvarlási, párválasztási időszakát. Azonban a fagy és a hó most szokatlan kihívás elé állítja őket, mely időjárási helyzetben nehéz megtalálniuk a napi betevőjüket. Vándor madaraink éppen a táplálékhiány miatt hagyják el az ősz beköszöntével hazánkat, hiszen fő táplálékuk a rovarok lassan elhúzódnak, és téli álomra hunyják a szemeiket. Tavasszal, amikor a természet ébredezni kezd, újra előbújnak, és mire a tollasok visszatérnek, újra terített asztallal várja őket a természet. Ez az idei esztendőben is így volt, a tegnapi napig. A kellemes tavaszi idő sorra csalta elő a rovarvilág képviselőit, de a mai naptól újra beköszöntött a tél.  Kemény fagyok, és újabb havazás várható, melyben minden aprónép visszahúzódik a rejtekébe, így a természet asztalán nem sok táplálékot fognak találni a hazatért tollasok. Ezért, ha lehetőségetek van rá, akkor segítsétek őket Ti is, hogy ezt a szokatlanul hideg, és hóval födte napokat, szerencsésen túl tudják élni.

Egy kis segítséget szeretnék nyújtani Nektek, hogy milyen táplálékot helyezzetek ki etetőitekbe, mely eledeleket a rovarevő fajok is szívesen fogyasztanak.

Napraforgómag – A kis tollas vendégek egyik legfőbb eledele a napraforgómag. Azonban a rovarevő madarak gyenge csőre a mag héjának a feltörésére alkalmatlan, de egy kis odafigyeléssel könnyen segíthetünk nekik. Egy kis kalapács segítségével, a kemény felületre helyezett napraforgómagokat megütögetjük, hogy a héjuk felrepedjen, és törmelékes legyen. Ezeket, a kis darabokat a kicsi és gyenge csőrű fajok is könnyedén el tudják fogyasztani.  

Natúr dióbél, mogyoró – A rovarevő fajok is előszeretettel csipegetik ezeket a fenséges csemegéket. Azonban ezeket is érdemes kis kalapács segítségével morzsalékosra törni, hogy könnyebben el tudják fogyasztani.

Ipari tepertő, natúr vaj – Minkét táplálék bővelkedik a kalóriában, és könnyen fogyasztható, még a kicsi és gyenge csőrű madaraknak is.

Cinkegolyó – A cinkegolyó olvasztott faggyúból és belekevert apró magvakból áll, mely fontos tápanyagokat tartalmaz. A cinkegolyót is a kalapácsunk segítségével törjük fel morzsalékosra, így kertünket látogató rovarevő fajok is könnyedén el tudják azt csipegetni.

Alma – Sok vonuló faj fontosabb tápláléka a gyümölcs. Mellyel nem csak éhségüket, de lédússágának köszönhetően, szomjúságukat is oltani tudják. Célszerű fák, bokrok ágaira és a talajra is kihelyezni pár szem almát, melyet nagy örömmel fognak csipegetni. Azonban mielőtt felkínálnánk nekik, fontos, hogy a héját nyissuk meg, hogy a gyenge csőrű madarak egyből a húsához tudjanak férni, és ne akadályozza őket az alma vastag héja, melyet több kis tollas egyáltalán nem tud felnyitni.

Az imént leírt táplálékokat nem csak a nálunk telelő, hanem a vonuló madaraink is előszeretettel fogyasztják. Mely táplálékokat több szinten is kínáljuk fel a számukra. Helyezzünk belőle a talajra, a magasított etetőinkbe, és akár kis lyukacsos zsákokba beletéve, ki is függeszthetjük a bokrok vagy a fák ágaira. Ez azért fontos, mert minden faj máshol szeret táplálkozni. Például az énekes rigó a talajon keresgélve fogyasztja el a kihelyezett táplálékot. Ha így járunk el, akkor több madárfaj igényét ki tudjuk elégíteni, mellyel még nagyobb segítséget tudunk nekik nyújtani. 

Ma a hideg és a hó nagyon sok tollast a kertembe vonzott, és sorra jöttek éhségüket oltani, melyről a következő írásomban fogok nektek mesélni. Elöljáróban annyit elárulok, hogy egy nagyon ritka téli vendég a zsezse is meglátogatott a mai nap, akivel eddigi életem alatt még nem sikerült találkoznom. Róla egy egész történet fog majd szólni, mert nagyon különleges és ritka faj hazánkban.

 Fekete rigó - hím

 

 Kékcinege

 

 Nagy fakopáncs és széncinegék

 

 Szajkók és hamvas küllő

Az első csöndes strófák

Évről-évre, február közepétől izgatottan várom azt a pillanatot, mikor meghallhatom a szívemnek egyik legkedvesebb muzsikát, mely nem más, mint a fekete rigó lágyan fuvolázó éneke. Azonban hiába vártam, a napok csak teltek, és teltek, de a fagyos téli időjárásban esze ágában sem volt dalra fakadnia. Szépen lassan eltel a február, és beléptünk az első tavaszi hónapba, de csak a naptár szerint. Március elején beköszöntött az igazi tél, fogakat csikorgató éjszakai fagyokkal, sűrű hóeséssel, és a vastag hó dunna egyáltalán nem a tavaszt idézte sem nekünk embereknek, sem pedig az állatvilág tagjainak. A madarak, akik már a tavalyi vagy az, az előtti esztendőkben ilyenkor már vígan ismételgették egyik strófájukat a másik után, most csendesebben élték a napjaikat. 

Azonban tegnap megérkezett a várva várt enyhülés. A fagyott hó lassan olvadásnak indult, halk koppanással csepegett a fák ágairól, a talajt takaró vastag dunna pedig kezdett megrogyni, vizessé válni. A gyenge szél kellemesen enyhe levegőt repített magával, sokkal barátságosabbat, és simogatóbbat, mint pár napja. A tavaszias hangulatú idő, idén először meghozta a fekete rigó kedvét is a dalolásra.  Az alkonyat lassan szürke fátylát kezdte az erdőre teríteni, amikor a fa legtetején büszkén álldogálva, megpróbálkozott kellemesen lágy, fuvolázó énekével. Még nem sikerült neki teljesen az nóta, de azért halkan tovább folytatta előadását, mely mintha csak önmagának szólt volna. A kora tavasz egyik legkedvesebb élménye számomra, amikor először meghallhatom, a tél némította rigó első csöndes strófáit, mely úgy hangzik, mintha csak magában dudorászna. Ilyenkor még nem szól hangosan, nem kiállt, nem harsog, csak lágyan és csöndesen folyik szét a fa sudarában. A fülnek oly kellemes előadásával ezen a március elejei alkonyon ébresztgetni kezdte a tavaszt, mely lassan, de biztosan bebocsátást kér a természetbe.      

Kiskertem vendégei

 Nagy fakopáncs

 Meggyvágó

 Zöldike

Barátcinege

Múlt héten szombaton, egyre szürkébb felhők sokasodtak az égbolton, majd apró pelyhekben, eleinte egy kicsit félősen útnak indultak az első hókristályok. Percről-percre egyre többen és többen lettek, igazi hóvihar vette hatalmába a tájat. Az észak felől osonó szél pedig láthatatlan kezére vette őket, és úgy táncoltatta mindegyiküket, mintha bálban lennének, a természet gyönyörű, elegáns báljában. Öröm nézni a havazást, olyan kellemesen megnyugtató és magával ragadó.

Egész éjjel esett, reggelre vastag, mintegy jó 10 centiméteres puha lepel fedte be a kiskertem és az erdő ösvényét. Melengető hósipkát viseltek a madáretetők, puha lepel takarta a fák, a bokrok ágait, és a talajt, melyből már egyetlen fűszál sem tudott kikukucskálni. Mindenki a dunna alatt pihent, és aludta az igazak, édes álmát.

Éppen, hogy a pirkadat első jelei megjelentek a szürke, vastag felhőkkel betakart égbolton, lassan kezdtek kiválni a fák csodás fehér ruhába bújt sudarai. Nem is kellett ennél több az éhes csőrű madaraknak, szépen sorban ébredezni kezdtek, és egymást követte, tették tiszteletüket a kertemben kihelyezett etetőknél. Feketerigók, szajkók, széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, erdei pintyek, nagy és közép fakopáncsok, fakuszok, zöldikék, meggyvágók, csízek, és a hamvas küllő volt a kis éttermeim kedves vendégei.

A havazás egy kósza pillanatra sem pihent meg, egész délelőtt egymást követve hullottak alá a pelyhek, és csilingelő zenéjük betöltötte kertem minden szegletét.  

 Erdei pinty

 Fekete rigó

Az én madárbarát kertem - Kertem falakói

 Fiatal meggyvágó 

 

 Meggyvágó hím 

 

 Széncinege tojó

 

Csuszka

Az én kertem olyannyira közel van a természethez, hogy a kerítésünk mögött szép nagy fákkal tarkított, hatalmas erdő álldogál, és ha a kapun kilépek, akkor egyből sudár fái között szedhetem a lábamat. Nagyon szeretek ennyire, szinte karnyújtásnyira élni ahhoz a helyhez, mely a legkedvesebb a számomra. Ennek az erdőkapcsolatos kertnek köszönhetően sok olyan vendégem van, akik az erdőben élik a napjaikat, de időről időre megtisztelnek a jelenlétükkel. Itt most nem csak a madarakra gondolok, hanem a mókusokra, a rókákra, a nyestekre, és még sorolhatnám mennyi meg mennyi vendég tért már be hozzám egy kis látogatásra. De maradok most a madaraknál, hisz ez a kis sorozatom most csak is kizárólag róluk szól, a kis tollas barátaimról.

Az előző részben megígértem Nektek, hogy a soron következő részben a kertemben élő fákról fogok írni, azokról a lakóimról melyeknek a társaságát, a madarak is nagyon kedvelik. Szerintem nagyon fontos, hogy kertünkben milyen növények élnek, hiszen a tollasok azokat a kerteket nagyobb szeretettel látogatják, ahol megfelelő táplálékot, búvó és éjszakázó helyeket, vagy éppen fészkelő helyeket tudnak találni.

Az én kertemben az első és a legfontosabb a természetesség. Minden cselekedetemmel arra törekszem, hogy fenntartsam a természet adta állapotot, és megpróbálok mindent a madarak szemszögéből nézni. Odafigyelek rá, hogy nekik mi lehet a jó, mik tetszhetnek, hol és hogy érezhetnék magukat a legjobban, a legbiztonságosabban. Egy szóval az én kertemben a világ, a madarak, és a többi élőlény körül forog.

Emlékszem, amikor pár évvel ezelőtt megvásároltuk ezt a csodás kis telket, egyből azt a tanácsot kaptuk, hogy vágjuk ki az öreg fákat, irtsuk ki a bokrokat, hogy rendezettebb legyen a telek. De a rendezettség mindenkinek mást jelent, és miért ne lehetne a természettel együtt élni, mely nem jár azzal, hogy a kert elhanyagolt lenne, csak tudatosan van gondozva, hiszen a természetes állapot nem rendetlenség. Így minden lakó maradt a maga helyén, és mindenki fontos és szeretett tagja lett a kertemnek. Senkitől sem váltam meg, szíven nem lett volna elvenni az életüket, és milyen jól is tettem. Hiszen nekik köszönhetem nyaranta a hűs árnyákot, a sok kedves élőlény látogatását, a gyümölcsük érése idején a lelkesen szüretelő vendégeket, és a napvilágot látott fiókákat, akik az ő karjaik között cseperedhetnek fel.    

Ősszel, amikor a falakóim lehullajtják leveleiket, nem gereblyézem patika tisztaságúra a kertemet, hagyom, hogy a fák törzse körül, a bokrok aljában, a kerítés mentén megmaradjon a puha avartakaró. Hiszen a nyirkos levelek óvó védelmében számtalan rovar, pók, csiga rejtőzködik, akik kiváló táplálékot jelentenek a fekete rigóknak, az énekes rigóknak, a vörösbegyeknek, és minden rovarokkal táplálkozó vendégemnek.

A fák közül kiemelném a gyümölcsfáimat, a cseresznyét, az almát, a szilvát, a barackot. Melyeknek lédús és érett terméseit nem csak mink kedveljük, hanem a szajkók, a fekete rigók, a cseresznye magját pedig szívesen ropogtatják az erős csőrű meggyvágók. Akik pedig nincsenek oda a gyümölcs csemegéért, azok sem maradhatnak éhesen, hiszen a lomb védelmében, a fák levelei között hernyók, apró rovarok, pókok élnek, így a vörösbegyek, a cinegék, a rozsdafarkúak, a nagy fakopáncsok is meg tudják találni nem csak a maguk betevőjét, hanem a folyton éhes fiókáikat is jól tudják lakatni. Egyszóval a gyümölcsfák, minden jóval el tudják látni, a kertünkbe vendégeskedő madarakat.

Az imént említett fákon kívül az egyik légtiszteletbeli lakóm, a hosszú évek óta itt élő, szép nagyra nőtt diófa. Akinek karjai között megannyi rovar, hernyó él, és akinek csonthéjas termése, az őszi hónapok legkedveltebb csemegéje. Érés idején jönnek is a látogatók szép számban, szajkók, harkályok, akik bámulatos ügyességgel törik fel a kemény héjukat, a lepergett morzsákat pedig a leleményes cinegék csipegetik össze. A diófa élete megérne egy külön történetet, hisz annyi kedves emléket adott már nekem.

De nem csak a gyümölcsfák kedveltek a madarak körében, hanem a szép sudárra nőtt fenyőfáim is. Melyek sűrű karjai gondosan elkészített fészkeket rejtenek, ahol az új nemzedék aprócska fiókái látják meg évről-évre napvilágot. Az örökzöld fák nem csak kitűnő fészkelő helyül szolgálnak, hanem biztonságos búvó és éjszakázó helyet is biztosítanak a hozzájuk betérő tollasoknak.

Végezetül pedig az akácfáimat említeném meg, azokat a fákat melyeknek fehér virágai minden áldott tavaszon különleges illattal borítják be a kertemet. Jól tudom, hogy az emberek körében nem egy kedvelt fafajta, de édes, pollenben gazdag virágai rengeteg szorgos méhnek, és egyéb nektárjára éhes rovarnak adnak táplálékot. És ne felejtsük el, hogy ők azok, akiknek hála jár, hisz, ha nem lennének, nem kerülhetne forró teáinkba a sokunk által kedvelt akácméz, melyet nekik és az apró rovarok szorgos munkájának köszönhetünk. De nem csak a rovarok körében közkedveltek, hanem a madarak is, főként az énekes rigók szeretik, hiszen második éve, óvó karjaik között építik meg a fészküket.

Ebben az írásomban azt szerettem volna bemutatni Nektek, hogy milyen fontos kertünkben a fák sokszínűsége, hiszen mindegyiket másért és másért kedvelnek a tollas vendégeink, és ha ők, a fák nem lennének, sokkal sivárabb lenne az élet a kertünkben.

A következő bejegyzésem ugyancsak a fákról fog szólni. Azokról a fákról, akiktől sokan legszívesebben megszabadulnának, mert már az emberekre nézve hasznot már nem hoznak, de ha a madarak szemével nézzük, ők az igazi kincsek, a nyugdíjas éveiket élő, ráncos, itt-ott sebzett, korhadt fák.   

 Fekete rigó hím és tojó

 Nagy fakopáncs

 

 Diófa

Ősszel újra dalra fakadnak.

Házi rozsdafarkú

 

Házi rozsdafarkú hím

 Hantmadár fiatal példány

 

Munkahelyem, és annak környéke egy igazi kis madárparadicsom. Házi rozsdafarkúak, tövisszúró gébicsek, hantmadarak, fekete és énekes rigók, szajkók, cinegefélék, zöldikék, barátposzáták, csilpcsalpfüzikék, vörösbegyek és még sorolhatnám azokat a fajokat, melyek itt, a közelemben élik a mindennapjaikat. Talán a sűrű bokrok védelme, a patak közelsége, mely szépen lassan csörgedezik medrében, teszi olyan vonzóvá számukra, ezt a területet. A bokrok féltő karjaikkal nem csak fészkeiket védelmezik, hanem még egy fontos dolgot is biztosítanak a számukra, mégpedig ilyenkor ősszel a folyamatos és biztos táplálékforrást. A fekete bodza, a csipke, a kökény ilyenkor szeptemberben, bogyóktól roskadozó, terített asztallal várj tollas kis vendégeit.

Az itt előforduló madarak közül többen vonuló fajok, akik tavasztól őszig tisztelnek meg a jelenlétükkel. Ide térnek haza, itt építik meg fészküket, nevelik fel az utódaikat, és ilyenkor ősszel az itt élő bokrok csemegéi biztosítsák számukra a szükséges energiát, hogy teljesíteni tudják a hosszú és viszontagsággal teli vándorútjukat.

Évről évre figyelemmel követem az életüket, tudom, hogy melyik faj hol fészkel, ki mivel táplálkozik, és a nyár végén melyikük kezdi meg elsőként a a nagy utazását. A hantmadarak, a tövisszúró gébicsek, az énekes rigók, már ez évre elhagyták a költési területüket, de a barátposzáták, a csilpcsalpfüzikék és a házi rozsdafarkúak még mind a mai napig jelen vannak. Sőt mi több, nem csak, hogy jelen vannak, de újra és újra dalra fakadnak.

Ma reggel borongós időre ébredtem, az eső sűrű cseppekben hullott alá a talajra. Az égbolton komor szürke fellegek robogtak, egymást követve, és úgy nézett ki, hogy ez a nap így esősen fog eltelni. De előrelátásom nem igazolódott be, mert mire munkába értem az eső elállt, és az egybefüggő felhők közötti apró réseken, kíváncsian, sejtelmesen a kéklő égbolt kezdett kikandikálni, majd megjelent a nap első sugara is. Sok időt azonban nem engedtek neki a felhők, mert újra ők vették át az uralmat. Az egész délelőtt így telt el, hol kiderült, hol beborult, de a levegő kellemesen enyhének, már-már fülledtnek érződött. Az egyik derült, napfényes időszakban, kedves ének törte meg a csendet. Nem is kellet nekem több, gyorsan szedtem a lábaimat, és kimentem az udvarra, hogy tisztán hajam azt a kedves reszelős nótát, melyet a villanyoszlopon álldogáló házi rozsdafarkú hím adott elő. Percekig figyeltem őt, közben pedig boldogság öntötte el a szívemet, hogy részese lehettem andalító előadásának. Ilyenkor ősszel, amikor a madarak már csendesen élik a napjaikat, egy-egy madárdalos pillanat igazi kincsen ér.
Délutánra aztán ideért az újabb égi áldás, és vele együtt a hidegfront, mely véget vetett a madarak dalos kedvének.

A vonulás időszakában, szeptemberben és októberben nem csak a házi rozsdafarkúak énekében, hanem a barátposzáták, a vörösbegyek és a csilpcsalpfüzikék búcsúzó nótájában is gyönyörködhetünk. Kívánom, hogy Nektek is legyen alkalmatok átélni, a hosszú tél előtt még ilyen madárdalos pillanatokat.        

 Tövisszúró gébics hím

Feketerigó tojó

 Barátposzáta hím