Áldott eső

Salátaboglárka 

Esőcseppek 

Legutóbbi bejegyzésemben arról számoltam be nektek, hogy a természet szerteágazó ösvényei mennyire szomjaznak az éltető csapadék után. Akkor még nem sejtettem sem én, sem az erdők, mezők lakói, hogy már nem sokat kell várniuk a tavaszi felfrissülésre és az új életeket ébresztő esőre.

Húsvét hétfőjének a délutánján, a végtelen égbolton egyre több és több felhőpamacs kezdett gyülekezni, mintha tanácskozást tartottak volna, mely megbeszélésre egyre többen és többen voltak hivatalosak. Ezeket a fellegeket a közelgő hidegfront küldte el a mi vidékünkre, mely véget akart vetni a már-már nyárias melegnek. De nem csak a kellemes meleg órái voltak megszámlálva, hanem az aszályé is, mely hosszú hetek, sőt hónapok óta uralta a tájat. Kora este volt, amikor az égboltot teljesen uralmuk alá vették a szürke felhők, és egybefüggő fátyolként terítették be. Egy aprócska rést, egy kósza kis lyukat sem hagyva a nap pihenni térő korongjának és fényes sugarainak. Kisvártatva elindult az első, legbátrabb cseppecske, hogy elhagyja felhőotthonát, és áldott érkezésével, örömmel töltse meg a természet ösvényeit. Az elsőt követte a második, a harmadik és így tovább, mígnem megszámlálhatatlanul sokan indultak el a beteljesedésük felé.

Az ablakban állva néztem az erdő fáit és szinte éreztem boldogságukat. Az eső virgonc cseppjei áthatoltak a még laza koronájukon, végigfutottak nyúlánk karjaikon, mígnem elérték a talajt, ahol megannyi tavaszi virág is izgatottan várta az érkezésüket. Mindenki szomjas volt, elégedetten itták az éltető, szomjukat oltó friss vizet. Ittak az üde zöld leveleket viselő bokrok, a nyúlánk fűszálak, az avarból kikandikáló virágok, és a mohapárnák is csak úgy nyelték a megújulást hozó eső áldott cseppjeit. Mindenki boldog volt, hiszen eljött számukra a várva várt felüdülés, melyre oly sok időt, oly sok szomjas napot kellett várniuk. De végre megérkezett.

Kedden napközben az esőnek újabb és újabb hulláma érkezett, és amikor az erdő ösvényére léptem rég nem érzett illatok osontak tova, az eső üde, utánozhatatlanul kellemes illata. Szinte érezni és hallani lehetett az erdő és a tisztás lakóinak az örömkiáltását. A csapadék egy nap alatt hihetetlen változást hozott el az erdőbe. A magas fák égbe meredő karjain rengeteg új rügy nyitotta kis aprócska tenyerét, hogy ragyogó, kacagó zöld lombjuk, mint barátkozó kezek kapcsolódjanak össze.

Az üdeség elvarázsolta a madarak szívét is, és örömteli ódájukat zengték a fák, a bokrok ágai között. A rigók boldogan fuvoláztak, a harkály önfeledten dobolt, az erdei pintyek torkuk szakadtából ismételték strófáikat, a vörösbegy a bodzabokor nyúlánk ágán hallatta dicsőítő nótáját, a széncinegék hinta dalocskájukat küldték tova a gyenge szél láthatatlan szárnyán, szajkók próbálkoztak a dalolással, hogy ők se maradjanak ki az erdő hatalmas kórusából, a zöld küllő pedig kacagott, hangosan kacagott, mely igazán boldognak és felszabadultnak hallatszott.

A fűszálak hegyén apró cseppek ringatóztak, köztük pedig tavaszi lepkék pihentek, türelmesen várakozva, hogy a szürke felhők közötti réseken előbújjanak a nap melengető sugarai, melyek erővel tölti fel őket.

Az eső mely, annyit váratott magára hihetetlen örömmel és boldogsággal töltötte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, és előcsalta a még szunnyadó életeket. 

Közönséges boglárka 

Tavaszi erdő 

Vasárnap reggeli séta.

 Vízi csillaghúr

 Közönséges boglárka

 Lómenta

Szajkók riasztása

Az elmúlt hét elején végre beköszöntöttek a friss, kellemesen meleg nappalok, és a hűvös éjszakák. A tőlünk nem messze fekvő Zabarban, a hőmérő higanyszála hajnalra 3 fokig süllyedt, pár napra rá azonban visszatért a kánikulai forróság, és a fülledt meleg. Az idei év augusztusa igazán kitesz magáért, és mit sem törődik azzal, hogy az ősz már csak egy karnyújtásnyira van.

A múlt hét hétfőn egy aprócska baleset történt velem, éppen a hegy tetején ücsörögtem, amikor Bogyó örömittasan nekem szaladt, fellökött én pedig métereket gurultam, mígnem a boróka bokrok bírtak maradásra. Sajnos a fényképezőgépem objektíve is hűségesen követte utamat, de szerencsére nem történt baja. Nekem a lábam megzúzódott, és most a szivárvány minden színében játszi . Ennek a kis sérülésnek a nyomait még mindig magamon hordozom, de már legalább a fájdalom enyhébb, és a járás is könnyebben megy.  

Korán ébredtem vasárnap reggel, és lábfájás ide vagy oda, egy könnyed sétára indultam, amolyan óvatos, kicsit sántikálós sétára. Az erdő a szokottnál elevenebb volt, széncinegék, barátcinegék, csuszkák jeleztek egymásnak kapcsolat tartó hangjaikon, a fák sűrű lombja alól pedig szajkók méltatlan rikácsolása szűrődött ki. Vagy valamin tollba kaptak, mely náluk igen sűrűn előfordul vagy pedig egy számukra veszélyt jelentő ragadozó ólálkodott az erdei ösvényen, és őt szidták, úgy ahogy csak a csőrükön kifért.

A korai időre ellenére fülledt meleg fogadott, frissességnek még gyenge lehelete sem érződött. A nap ilyenkor a nyár legvégén, már jól érezhetően egyre tovább lustálkodik, de ezen a reggelen ébredése után a szürke fellegek takarásába bújt el, és csak az apró réseken tudott kikandikálni egy-egy vékonyka sugara. Pár hét eltelte alatt nagyon sokat változott az erdő. Látszólag még mindig zöldek a levelek, de egyre több sárga folt díszíti a lomkoronát, és nekik elég egy gyenge simítás ahhoz, hogy megváljanak addigi otthonuktól, és az utolsó táncukat járva aláhulljanak a talajra. Ahogy egyre vastagszik a puha avar, úgy lesz egyre világosabb az erdő, és egyre átláthatóbb a fák megannyi titkot rejtő koronája. Már most is jól érezhetően több a fény, melyben sorra bontogatják szirmaikat a nyárutó kedves kis virágai. Az erdő mélyén utamat kíváncsi szemeikkel figyelő, csokornyakkendős, és szépen fésült hajú pelyhes kenderkefüvet kísérték, lilás rózsaszín ruhácskájuk olyan csinos, mint akik bálba készülnek. Talán tényleg oda hivatalosak, a színpompás őszi bálba, ahol minden erdőlakó majd a legszebb, és legszínpompásabb ruháját ölti majd magára. Gombákat is kerestem volna, de egyet sem találtam, túl nagy a szárazság, nincsen nedvesség a talajban, ez pedig nem tetszik a kis kalaposoknak, talán a következő hetek meghozzák majd a várva várt bőséges csapadékot, mely kedvező feltételeket biztosít a növekedésükhöz. Az erdő széléhez érve igazi virágpompa fogadott. Augusztus végén, az árnyas erdőszéleken a fehér virágú erdei csillaghúrok, a nap sárgájában tündöklő enyves zsályák, és a szolid szépségű borsos és baracklevelű keserűfüvek virágai élik az életüket. Ha a természet is úgy akarja, kedves jelenlétükben egészen októberig gyönyörködni tudok. Hosszú percekig álltam és figyeltem őket, majd a tisztáson folytattam utamat. A sprencék, a lómenták már elszáradva álldogálnak, egyiken-másikon még van egy-egy kitartó virág, melyeket a lepkék sorra körbejárnak, hátha jut még nekik is belőlük egy pár cseppnyi nektár. De a lepkék is egyre kevesebben vannak, üde popmájukat a meleg nyári napok már megfakították, ékes szárnyaikat pedig az idő vasfoga megtépázta, de még így is angyali könnyedséggel szelték az egyre fülledtebb levegőt. A tisztás szélén, ahol a gyalogbodza sudáran álló szárai álldogálnak, egy vaddisznó nem régen hátrahagyott nyomára bukkantam, aki pont azon az ösvényen szedte patáit amin én a lábaimat. A gyalogbodzán a virágok már mind elhervadtak, helyüket apró bogyók vették át. Egyesek még zöldek, de sok olyan is akadt közöttük melyeket a nap meleg sugarai már megérleltek, ők fényes mély bordó színűre változtak. Tavaly, egy szép ősz elejei reggelen, amikor ugyanitt jártam egy éjszaka alatt nyoma veszett a gyalogbodzának, a termésekkel díszített fejeket mind leharapdálták, sejtésem szerint a szarvasok, mert a magas növényekhez alacsonyabb vad, mint a vaddisznó vagy az őz nem éri el. Lehet napok kérdése, és újra megnyit a bodzavendéglő, csak már nem a lepkéknek kínálja majd a finom falatokat, mint hetekkel ezelőtt, hanem a szarvasoknak.

A sétám végére az égbolt is derengősebbé vált, a komor felhők egymást követve robogtak tova dél felé, a hőség pedig egyre elviselhetetlenebb lett, és abban a pillanatban minden porcikámmal az ősz után vágytam. Jól tudom, nem sokan kedvelik ezt az évszakot, de nekem a tavasz után ez a második kedvencem. Várom a hűvös reggeleket, a kellemes meleg nappalokat, a napsugarak sárga fényét, a naplemente vörös színeit, de ugyanúgy várom a sejtelmesen ködös hajnalokat és az esős napokat is, mert mindegyiküknek megvan a maga varázsa és a szépsége.         

 Enyves zsálya

 Baracklevelű keserűfű

 Borsos keserűfű

   

Vasárnap reggeli séta.

 Tarka koronafürt

Tarka koronafürt

 Kislevelű nőszőfű

Kislevelű nőszőfű

Fekete bodza virága

Szombaton délután egyre komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égbolton, azok az igazi sötétszürke fellegek, melyek az eső reményét hordozzák magukban. Késő délután volt, amikor az ég megzendült, és mély hanggal morajlott végig az erdő fái között, majd percekkel később megnyíltak az ég csatornái. Szerencsére szelíd nyári záport hoztak a felhők, nem pusztító vihart, mely után a fák és a növények szomorúan siratják a letört ágaikat. Hosszú perceken keresztül itatta az eső a szomjas földet, melynek minden áldott cseppje aranyat ért.

Vasárnap reggel, amikor az utamra indultam az eső cseppjei, melyek megpihentek, és az éjszakát a fák lombjaik között töltötték lassan, egymást követve hullottak alá az avarba, majd halk koppanással jelezték a földet érésüket. Az erdei ösvényen álldogáló tócsákban, a már kora reggel óta éberen őrködő nap sugarai csillogtak, majd a tisztásra érve a fűszálak hegyén ücsörgő esőcseppeket is gyémántként ragyogtatták. Ilyenkor nyár elején, a reggeli erdő kellemesen hűvös levegővel fogadja a látogatóit, és csoda kellemes illatokkal, hiszen a bodzabokrokon még mindig vanília fehér virágok szoroskodnak, akik csak úgy szórják édes aromájukat. A sűrű lombsátor már egyre kevesebb fényt enged be a fák közé, azonban a nap sugarai minden apró rést kihasználnak, hogy éltető fényükkel elérjék a talajt, és amikor sikerül nekik, akkor csodálatos fényjátékban lehet részünk. Ha pedig még a szél is szerepet kap, akkor aztán igazi kis természeti csodában gyönyörködhetünk. Órákig el tudom figyelni a természetnek eme előadását, mely alatt a színek, a minták folyamatosan változnak. Most azonban csak pár percig szemléltem a színdarabot, és tovább indultam tervezett célom felé. Hisz fenn a magasban, a hegyoldal tetején most bontogatja aprócska szirmait a kislevelű nőszőfű. Pontosan egy esztendeje sikerült először megpillantanom ezt az orchideák családjába tartozó csinos növényt, és már alig vártam az újabb találkozást. Miközben kifelé kapaszkodtam a hegy teteje felé társam is akadt, aki nem más volt, mint a kakukk. Kedves kis kísérőm, aki soha nem hagy cserben, minden sétámon velem tart. Sajnos már csak pár hétig élvezhetem a társaságát, mert júliusban már nem fog dalolni ő sem, és ottléte titokban marad majd előttem. Nem lesznek a messzibe kiáltott „kakukk-kakukk” strófák, melyek bizonyítják, hogy ez a szürke tollakkal büszkélkedő madár utamat kíséri. Azonban addig van még egy kis idő, és kihasználom minden pillanatát. Két hete az erdőnek ezen a részén enyves szegfűk, hólyagos és kónya habszegfűk virítottak, melyeknek mára csak az emlékük maradt meg. De vannak helyettük mások, hiszen mindenkinek megvan a saját maga ideje, amikor pompája a legszebb. Az erdő ligetes részén, tarka koronafürt, a rózsaszín árnyalataiban játszó virágai bújtak meg a fűszálak ölelésében, többen is voltak, és mindannyian csodaszépek. Kicsit leültem, megpihentem a koronafürtök társaságában, csak néztem az alant elterülő erdőséget és hallgattam a hangokat, a természet lakóinak a hangjait. Ezen a reggelen a vékonyka csicsergéseké volt a főszerep, széncinege, kékcinege, csuszka, nagy fakopáncs ifjak könyörgése szűrődött ki a lombsátor takarásából. Ezekben, a nyár elejei hetekben az erdő ösvényein apró fiatalkori tollruhát viselő madarak látványában gyönyörködhetünk, akik éppen a nagyvilággal, és a környezetükkel ismerkedve töltik a napjaikat. Lassan magam mögött hagytam őket, és tovább indultam az utamon. Alig értem el a célomat máris egy kislevelű nőszőfűn akadt meg a tekintetem, de nem csak egyedül álldogált itt az erdő mélyén, társai is voltak. Volt, akit a beszűrődő nap kósza fénye melengetett, volt aki pedig türelmesen várta, hogy ő is sorra kerüljön, és neki is megadasson egy pár pillanatnyi éltető fény, melyből nem sok jut az itt élő lakóknak. Hosszú perceket töltöttem el a kosborok társaságában, majd lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy visszafelé induljak. Miközben lefelé ereszkedtem szajkó kezdett el riasztani, hangja mérgesen és idegesen csengett. Éber madár a szajkó, az erdő legéberebb őre, aki észrevette jöttömet, mely hallhatóan nem nyerte el a tetszését, és nemtetszésének hangot is adott. Akkor hallottam utoljára ilyen dühösen kiabálni, amikor a kertemben egy idegen macska ólálkodott, és a szajkó úgy szidta őt, úgy ahogy csak a csőrén kifért. Most engem szidott, én pedig nem értettem, hogy mivel tudtam ilyen éktelen haragra gerjeszteni. A magamban feltett kérdésre pillanatok múlva meg is érkezett az egyszerű válasz. Amikor a szajkó egy kicsit csendben maradt egy vékonyka könyörgő hang szűrődött ki a tölgyfa lombjának védelméből. Látni nem láttam, hogy ki lehetett az, de a hangja, melyet jól ismerek elárulta fiatal tulajdonosa kilétét. Frissen fészket hagyott szajkó fióka könyörgött esengve az ágak között, mely megmagyarázta az öreg madár haragját. Szülői féltésének adott hangot, én pedig értettem a mondanivalóját, és gyorsan odébb is álltam. A szajkó megnyugodott riasztása elhalkult, és távolodva már csak a fióka könyörgésének a hangfoszlányai kísértek, majd az ő hangját is elnyelte a távolság. Mire visszaértem a kis tisztásra a nap korongja már magasan járt az égbolton, akkor érzetem, hogy mennyire meleg lett, az árnyas erdőből kilépve a hőség szinte mellbe vágott, melynek a lepkék képviselői kimondottan örültek. Az idei évben ennyi repülő kis tündért még nem láttam, nagy ökörszemlepkék, nagy tűzlepkék, erdei busalepkék, közönséges boglárkák lejtették könnyed táncukat a levegőben, majd időről-időre megpihentek a növényeken. Kicsit figyeltem őket majd hazafelé vettem az utam.    
        

 Szajkó riasztása

 Fiatal szajkó hangja

Szajkó

 Erdei busalepke

 Nagy ökörszemlepke

 Közönséges boglárka

Gondolataim a természetről!

A természet annyira szép, amennyire Te szépnek tudod látni és amennyire fel tudod fedezni csodáit!

Miskolczi Tímea

Gondoltaim a természetről.

 

A természet mindenki előtt feltárja kincseit, de ezek a kincsek, csak azokra találnak rá, akik meg tudják látni és tiszta szívvel, át tudják élni azokat. 

Miskolczi Tímea

 

Harmatos reggelen.

Ma reggel igen korán kipattantak a szemeim és ha már így alakult, fogva a fényképezőgépemet és Bogyót elindultunk lepkelesre. Az alig 7 °C-os kora reggeli levegő megtette a hatását, minden növényt és a szabadban éjszakázó élőlényt apró harmat cseppekkel fedett be. Bizakodva indultam útnak, hátha kegyes lesz hozzám a mai reggelen is a természet és megajándékoz, a még éjszakai pihenőjüket töltő lepkékkel. A hatalmas fűbe gázolva a gumicsizmám tökéletesen bírta a vizes növényekről lepergett harmatot, de a kutyusomnak nem volt ilyen szerencséje, pillanatok alatt vizes bundával kísérte az utam, nem mintha egy cseppet is zavarta volna, boldogan szaglászott és szaladgált, a szinte teljesen ellepő fűben.

Nem kellett sok időnek eltelnie, mire az első pihengető lepkék megpillantottam a fűszálak között, aki nem más volt, mint egy égszínkék szárnyakkal büszkélkedő Közönséges boglárka. A nappali életet elő lepkék, naplemente után, elhúzódnak a fűszálak és a növényzet biztonságos sűrűjébe, ahol az éjszakai pihenőjüket tartják. Reggel amint felkel a nap és az első sugarai felmelegítik a levegőt ők is szárnyra kapnak. A felkelő nap sugarai még messze voltak, így ő még harmatos testtel békésen pihent a rét növényzetében. Nem messze tőle, szintén egy Közönséges boglárkán akadt meg a tekintetem, aki már a lassan elszáradó, Egynyári seprence virágát választotta tegnap este, hogy ezen töltse a sötét és hűvös, éjszakai órákat. 

Éppen a napokban gondoltam rá, hogy az idei évben még nem hozott össze a sors egy találkozót, az egyik nagy kedvencemmel, az Ájtatos manóval. A mai reggelen ezen a vágyam is teljesült, mert a sűrű fűszálak között egy zöld arcú manó nézett rám, büszke tekintetével. Aprócska fején, a két nagy egymástól távol ülő összetett szeme, több száz lencséből áll, melyek segítik őt áldozata vagy éppen ellensége észrevételében. Én sem áldozata, sem pedig ellensége nem voltan, így nyugodtam figyelt, szinte mozdulatlanul. A kora reggeli harmat, szinte egész testét beborította és ennek köszönhetően úgy nézett ki, mintha ezernyi aprócska gyöngyszem díszítette volna, ezzel csodaszép látványt nyújtva. Ő is éjszakai pihenőjéből ébredt, a rétre egyre jobban beszűrődő, felkelő nap sugaraira, melyek nem sokáig melengették a kora reggeli tájat, mert a felhők hamar eltakarták, uralmuk alá véve a nyár végi égboltot. Magára hagytam a manót, aki a virágbimbó legtetején várta, hogy élénkzöld testéről, az egyre langyosodó levegő felszárítsa az apró harmat cseppeket. Tovább folytatva barangolásomat, ismét egy Közönséges boglárkára akadtam, aki már lassan, de biztosan mocorogni kezdett a fűszál csúcsán és kicsit ugyan sután, de szárnyra kapott, mely nem tartott sokáig, egészen pontosan a seprence fehér virágáig. A vizes fűben aprócska csigák mocorogtak, annyira picik voltak, hogy szabad szemmel alig lehetett őket észrevenni, de ilyen rovarvadászaton, számomra nincsen lehetetten, mindenre odafigyelve járom az utam, így ők sem kerülhették el a tekintetemet. Az idő gyorsan elszaladt és ezzel együtt a rét lakói sorra előbújva rejtekükből, szárítkoztak, ugrándoztak és repkedtek, a friss vasárnap reggeli levegőben. 

Ha időtök engedi és kedvetek is van hozzá, látogassatok el egy kora, lassan már őszi reggelen, egy közeli rét, tisztás vagy éppen erdő ösvényére és ha figyelmesen haladtok utatokon, nektek is ilyen gyönyörű élményekben lehet részetek. 

És a végére, de nem utolsósorban, hűséges kis társam Bogyó, aki nélkül elképzelhetetlenek lennének a sétáim.

 

Közönséges boglárka / Polyommatus icarus

A Közönséges boglárkának egy évben három nemzedéke repül, május és október között. A kifejlett lepkék nagyon kevés ideig, mindössze három hétig élnek. 

A képeken nőstény példány látható, melynek szárnyai sötétbarnák, narancssárga szegélyfolttal díszítve. A szárnyakat szürke szárnyrojt keretezi. Fonákja szürkésbarna, fekete és narancssárga pettyekkel díszítve. A fekete pettyeket fehér keret öleli körbe.

Közönséges boglárka / Polyommatus icarus

• nem védett faj
• hazánkban nagy számban elterjedt 
• megfigyelhetjük réteken, legelőkön, parkokban
• legoptimálisabb élőhelyei a középmagas fűvel borított területek
• nektárforrásként szinte mindenféle virágot meglátogatnak
• május és október között 3 nemzedéke repül 
• a kifejlett lepke három hétig él