Tarka koronafürt
Tarka koronafürt
Kislevelű nőszőfű
Kislevelű nőszőfű
Fekete bodza virága
Szombaton délután egyre komorabb felhők kezdtek gyülekezni
az égbolton, azok az igazi sötétszürke fellegek, melyek az eső reményét
hordozzák magukban. Késő délután volt, amikor az ég megzendült, és mély hanggal
morajlott végig az erdő fái között, majd percekkel később megnyíltak az ég
csatornái. Szerencsére szelíd nyári záport hoztak a felhők, nem pusztító
vihart, mely után a fák és a növények szomorúan siratják a letört ágaikat.
Hosszú perceken keresztül itatta az eső a szomjas földet, melynek minden áldott
cseppje aranyat ért.
Vasárnap reggel, amikor az utamra indultam az eső cseppjei,
melyek megpihentek, és az éjszakát a fák lombjaik között töltötték lassan,
egymást követve hullottak alá az avarba, majd halk koppanással jelezték a földet érésüket. Az erdei ösvényen álldogáló tócsákban, a már kora reggel óta
éberen őrködő nap sugarai csillogtak, majd a tisztásra érve a fűszálak hegyén
ücsörgő esőcseppeket is gyémántként ragyogtatták. Ilyenkor nyár elején, a
reggeli erdő kellemesen hűvös levegővel fogadja a látogatóit, és csoda kellemes
illatokkal, hiszen a bodzabokrokon még mindig vanília fehér virágok
szoroskodnak, akik csak úgy szórják édes aromájukat. A sűrű lombsátor már egyre
kevesebb fényt enged be a fák közé, azonban a nap sugarai minden apró rést kihasználnak,
hogy éltető fényükkel elérjék a talajt, és amikor sikerül nekik, akkor
csodálatos fényjátékban lehet részünk. Ha pedig még a szél is szerepet kap,
akkor aztán igazi kis természeti csodában gyönyörködhetünk. Órákig el tudom
figyelni a természetnek eme előadását, mely alatt a színek, a minták
folyamatosan változnak. Most azonban csak pár percig szemléltem a színdarabot,
és tovább indultam tervezett célom felé. Hisz fenn a magasban, a hegyoldal
tetején most bontogatja aprócska szirmait a kislevelű nőszőfű. Pontosan egy
esztendeje sikerült először megpillantanom ezt az orchideák családjába tartozó
csinos növényt, és már alig vártam az újabb találkozást. Miközben kifelé
kapaszkodtam a hegy teteje felé társam is akadt, aki nem más volt, mint a
kakukk. Kedves kis kísérőm, aki soha nem hagy cserben, minden sétámon velem
tart. Sajnos már csak pár hétig élvezhetem a társaságát, mert
júliusban már nem fog dalolni ő sem, és ottléte titokban marad majd előttem.
Nem lesznek a messzibe kiáltott „kakukk-kakukk” strófák, melyek bizonyítják,
hogy ez a szürke tollakkal büszkélkedő madár utamat kíséri. Azonban addig
van még egy kis idő, és kihasználom minden pillanatát. Két hete az erdőnek ezen
a részén enyves szegfűk, hólyagos és kónya habszegfűk virítottak, melyeknek
mára csak az emlékük maradt meg. De vannak helyettük mások, hiszen mindenkinek
megvan a saját maga ideje, amikor pompája a legszebb. Az erdő ligetes részén,
tarka koronafürt, a rózsaszín árnyalataiban játszó virágai bújtak meg a
fűszálak ölelésében, többen is voltak, és mindannyian csodaszépek. Kicsit
leültem, megpihentem a koronafürtök társaságában, csak néztem az alant elterülő
erdőséget és hallgattam a hangokat, a természet lakóinak a hangjait. Ezen a
reggelen a vékonyka csicsergéseké volt a főszerep, széncinege, kékcinege,
csuszka, nagy fakopáncs ifjak könyörgése szűrődött ki a lombsátor takarásából. Ezekben,
a nyár elejei hetekben az erdő ösvényein apró fiatalkori tollruhát viselő
madarak látványában gyönyörködhetünk, akik éppen a nagyvilággal, és a
környezetükkel ismerkedve töltik a napjaikat. Lassan magam mögött hagytam őket,
és tovább indultam az utamon. Alig értem el a célomat máris egy kislevelű
nőszőfűn akadt meg a tekintetem, de nem csak egyedül álldogált itt az erdő
mélyén, társai is voltak. Volt, akit a beszűrődő nap kósza fénye melengetett,
volt aki pedig türelmesen várta, hogy ő is sorra kerüljön, és neki is
megadasson egy pár pillanatnyi éltető fény, melyből nem sok jut az itt élő
lakóknak. Hosszú perceket töltöttem el a kosborok
társaságában, majd lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy visszafelé
induljak. Miközben lefelé ereszkedtem szajkó kezdett el riasztani, hangja
mérgesen és idegesen csengett. Éber madár a szajkó, az erdő legéberebb őre, aki
észrevette jöttömet, mely hallhatóan nem nyerte el a tetszését, és
nemtetszésének hangot is adott. Akkor hallottam utoljára ilyen dühösen
kiabálni, amikor a kertemben egy idegen macska ólálkodott, és a szajkó úgy
szidta őt, úgy ahogy csak a csőrén kifért. Most engem szidott, én pedig nem
értettem, hogy mivel tudtam ilyen éktelen haragra gerjeszteni. A magamban
feltett kérdésre pillanatok múlva meg is érkezett az egyszerű válasz. Amikor a
szajkó egy kicsit csendben maradt egy vékonyka könyörgő hang szűrődött ki a
tölgyfa lombjának védelméből. Látni nem láttam, hogy ki lehetett az, de a
hangja, melyet jól ismerek elárulta fiatal tulajdonosa kilétét. Frissen fészket
hagyott szajkó fióka könyörgött esengve az ágak között, mely megmagyarázta az
öreg madár haragját. Szülői féltésének adott hangot, én pedig értettem a
mondanivalóját, és gyorsan odébb is álltam. A szajkó megnyugodott riasztása
elhalkult, és távolodva már csak a fióka könyörgésének a hangfoszlányai
kísértek, majd az ő hangját is elnyelte a távolság. Mire visszaértem a
kis tisztásra a nap korongja már magasan járt az égbolton, akkor érzetem,
hogy mennyire meleg lett, az árnyas erdőből kilépve a hőség szinte mellbe
vágott, melynek a lepkék képviselői kimondottan örültek. Az idei évben ennyi
repülő kis tündért még nem láttam, nagy ökörszemlepkék, nagy tűzlepkék, erdei
busalepkék, közönséges boglárkák lejtették könnyed táncukat a levegőben, majd
időről-időre megpihentek a növényeken. Kicsit figyeltem őket majd hazafelé
vettem az utam.
Szajkó riasztása
Fiatal szajkó hangja
Szajkó
Erdei busalepke
Nagy ökörszemlepke
Közönséges boglárka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése