Kertemet rengeteg kedves vendég látogatja, akiknek szeretek a kedvében járni. Friss vízzel feltöltött itatókkal, finom falatokkal, biztonságos odúkkal, sűrű lombot viselő bokrokkal, melyek kitűnő védelmet biztosítanak a számukra, és nagy-nagy szeretettel várom őket. A kis vendégek pedig érkeznek is szépen sorban, nagyon nagy örömömre. Reggeltől estig, estéttől pedig reggelig zajlanak az események, és nincsen olyan pillanat sem, hogy ne történne valami érdekesség ebben a kis élőlénybarát kertben. Igen sötétedés után sem áll meg az élet, hiszen kíváncsi rókák, fürge nyestek, és még tőlük is fürgébb pelék, éjszakai életet élő lepkék, és rovarok teszik nálam tiszteletüket.
Annyi kedves pillanatot élhetek át nekik köszönhetően, hogy,
ha nem lenne egyéb elfoglaltságom, mindet megosztanám Veletek, és minden napra
bőven jutna bejegyzés a blogomban. De a legfontosabbakat mindig történetbe
foglalom, amit pedig csak tudok, megörökítek, hogy velem együtt, Ti is
átélhessétek a természet kisebb-nagyobb csodáit.
Jelen történetem egy vörös, pihe-puha bundácskát viselő
apróságról fog szólni. Arról a kedves kis vendégemről, mellyel a természet
ajándékozott meg, talán ezzel kárpótolva egy másik kedves mókus elvesztését,
akit már több mint egy éve nem láthattam, és aki mind a mai napig nagyon
hiányzik, és, ha rá gondolok, könny szökik a szemembe. Ő itt élt velünk,
napjában ötször-hatszor is tiszteletét tette nálunk, és nagyon barátságos volt.
Soha nem fogom elfelejteni azokat a szép őszi délutánokat, amikor együtt
szüreteltük a diót. Ő a fa ágai között keresgélt, én a lehullottakat
gyűjtögettem össze szépen ládákba pakolva. Ő is a télre gondolt és én is, hisz
ő azért gyűjtögetett, hogy raktárai fel legyenek töltve, én pedig azért, hogy
legyen mit kiraknom a kis mókusetetőbe, hogy a télen hiányt ne szenvedjen a
finom falatokból. Járt is szorgalmasan egészen február közepéig, majd napok
teltek el, hogy a dió érintetlen maradt, majd, hetek, és hónapok. Jó fél évre
rá, a barna bundás mókust egy vöröses váltotta fel, és néha-néha megjelent a
kiskertemben. Tetszett neki a csemege, és a finom falat mely egyre gyakoribb
látogatásra késztette. Általában reggel napkelete után, és este naplemente
előtt tér be hozzám. Mindig a sűrű erdő felől érkezik, hol a talajon szalad, és
bújik be apró testével a kerítésen, hol pedig a fák ágain ügyesen ugrálva
mindaddig, még el nem éri a cseresznyefámat, melyen a kis mókusetető áll. De
nem csak az etetőben vannak finom falatok elrejtve, és ezt ő is nagyon jól
tudja, a vadkörtefán is van egy kis virágcserép, mely diókat rejt, sőt a fa
kérgeinek a repedéseibe is elrejtek neki egy-egy szemet. Ügyes és nagyon
leleményes, mert mindig mindet megtalálja, és persze örömmel el is fogyasztja.
Eleinte csak jött, fogta a diót, és már ment is, mostanában azonban egyre több
időt tölt nálam. Bejárja a kertem minden egyes kis szegletét, felkutatja a
finom falatokat, és sorra el is fogyasztja őket. Épp a minap újra itt járt, és
hiába volt dió az etetőjében valami oknál fogva nem tetszett neki, talán semmit
sem rejtett a belseje, és ő megérezte, nem tudom, de nagyon mérgesen jött ment,
keresett kutatott. A bokor aljában, a fa kéregrepedéseiben, a madarak
etetőjében, mindenhol csak kutatott és kutatott, mígnem rátalált egy elrejtett
csemegére. Aprócska kezeibe fogta meghúzódott a talajon a cseresznyefa
törzsénél, mint aki ki akarja pihenni fáradalmát és izgatottságát csak ült és
figyelt. Kezében a diót szorongatta, és nagy ritkán egyet-egyet majszolt belőle.
Olyan aprócska a teste, hogy alig volt ki a fűszálak közül, és a dió is nagynak
mutatott picike kezeiben. Igen hosszú időt töltött nálam, így nem csak fotókat,
hanem videókat is sikerült róla készítenem, melyeket fogadjatok sok
szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése