Napkelte a liliomok társaságában.

 Ágas homokliliom

Beköszöntött az igazi nyár. A nap perzselő sugarait ontja a tájra, és a rezzenéstelen kék égen csak ritkán tűnik fel egy-egy felhőpamacs, mely pár pillanatra egy kis árnyákot vet a természet ösvényeire. Napok óta várom, hogy egy kis égi áldás érkezzen, hiszen a növények szinte könyörögnek az esővíz után, de hiába gyűlnek olykor sötét fellegek az égen, a bennük lapuló csapadékot nem a mi vidékünkön szórják le. Ebben a nyári forróságban csak a kora reggelek és az éjszakák adnak egy kis felfrissülést.

Szombaton reggel korán keltem, a nap aranyló korongja még valahol a hegy mögött ébredezett, amikor én már az erdő ösvényén szedtem a lábam. Az hatalmas lombsátor alá még alig szűrődött be fény, a levegő pedig kellemesen hűvös, és olyan üde volt amilyennek napok óta nem éreztem. Nem messze tőlem egy vörös mellényes madárka dalolt, akinek aprócska utódai valamelyik sűrű bokor tövében, gondosan megépített fészekben lapulnak. A vörösbegy egyszemélyes koncertjéhez pár pillanat múlva egy erdei pinty csatlakozott, és olyan hangosan, élettől telve ismételte strófáit, mintha egy énekversenyen lenne, és túl kellene dalolnia a másik fellépőt. Azonban a kis vörös mellényes nem hagyta magát, éneke egyre áthatóbban szólt, és úgy gyöngyöztek strófái, mint egy lágyan csobogó kis patak. Percekig hallgattam a kis koncertet, majd magukra hagytam őket, és tovább folytattam utamat. Énekük még jó ideig kísért, majd egyre csendesedett, míg végül teljesen elhalkult az erdő. Csend lett, melyben csak a fák leveleit táncoltató gyenge szél muzsikájának halk neszezése hallatszott. Egyre kevesebb a madárdal oson a fák törzsei között, két hete ilyenkor még a fekete és az énekes rigók kedves dalai kísértek utamon, de mára már elcsendesedtek, és nem hallatják szívemnek oly kedves előadásukat. Merengésemből egy éjfekete tollruhás fekete rigó zökkentett ki, aki hangos csetepatét csapott érkezésem miatt, majd nagy sebbel-lobbal széttárta szárnyait, és eltűnt a fák ölelésében. Távozása után ismét csendes lett az erdő, melyben jól kivehető volt egy messziről, a gyenge szél szárnyain érkező dallam. Csilp-csalp, csilp-csalp, csilp-csalp strófáit ismételgette a csilpcsalpfüzike. Ahogy utamon haladtam előre úgy lett egyre hangosabb az előadás, mígnem éppen a mellettem álló fa ágainak takarásából szűrődött ki a kedves ének. Valahol a közelben lapulhat a fészke, és benne a kis családja, akiket a hím előadásával védelmez.
Tavaly ilyenkor fenn a magas hegy tetején kezdték el szirmaikat bontogatni a szolid szépségű ágas homokliliomok. Akkor volt szerencsém velük először találkozni, és egyedi pompájuk teljesen magával ragadott. Idén már nagyon vártam a pillanatot, hogy újra találkozhassak velük, megcsodálhassam szépségüket. Amikor felfelé kapaszkodtam a hegyoldalon, szembesültem igazán vele, hogy mennyire szomjas a föld. A homokos talaj porzott a lábaim alatt, melyben egy cseppnyi nedvesség sem bújt meg. A föld minden egyes apró porszeme az esőről álmodott, hogy a bennük élő növények gyökereit nedvességgel tudják táplálni. A nap első sugarai éppen akkor bújtak elő a hegy mögül, amikor a célomhoz értem. Meleg lett, a kellemes hűvös levegőnek már csak az emléke maradt. Lepakoltam a táskámat a puha fűszálak közé, és elindultam megkeresni a fehér szirmokkal büszkélkedő liliomokat. Sudár termetével, vékonyka szárával és szolid fehér virágaival nem feltűnő jelenség, szinte észrevétlenül meg tud húzódni a gyepszint növényei között. De az én szemeim előtt nem maradhatott rejtve, pillanatokkal később rá is bukkantam az elsőre. Ahogy ott álldogált, éppen a felette őrködő fa lomja között, a nap első sugarai törtek utat maguknak. Csodálatos látványt nyújtott, ahogy szirmain a napsugarak táncoltak. Leültem mellé, és próbáltam megörökíteni, hogy Ti is lássátok a természet ezen apró csodáját. De nem csak ő volt egyedül, rajta kívül még két tő liliomot sikerült szemügyre vennem, majd visszasétáltam a kis csomagomhoz, és leültem. Néztem a messziben elterülő Karancs hegy vonulatait, és az alatta elterülő hatalmas erdőt, és annak üde zöld fáit. Ez az én otthonom, a szívemnek oly kedves vidék, ahol már annyi kedves élménnyel járt a kedvemben a természet, melyeknek az emlékét a szívemben őrzöm. Ilyenkor pedig, amikor magamban ücsörgök ülök, és a tájat kémlelem mindig felelevenednek bennem a múltban átélt kedves pillanatok. A nap közben egyre magasabbra kúszott a szikrázóan kék égen, melyen egy-két kósza felhőfoszlány osont, és csak szórta egyre perzselőbb sugarait a tájra. Lassan ideje volt indulnom, táskámat a hátamra vettem, és lassan megindultam lefelé a hegyen, de nem azon az úton, amin érkeztem, egy másik csapást választottam, bízva benne, hogy még láthatok valami érdekességet. Az egyik szép kort megélt tölgyfa tövében, szép sudárra nőtt száron, halványlila harangocskák szoroskodtak. Az erdő egyik csodaszép nyári vadvirágával volt szerencsém találkozni, melynek becsületes neve kánya harangvirág. Mire a kis tisztásra értem izzasztó meleg fogadott, melyben zsongott az élet. Könnyed táncot lejtettek a színesebbnél színesebb lepkék, a fűszálak hegyén a sáskák süttették testüket, és a rovarvilág számtalan képviselője a vadvirágok kelyheiben múlatta az időt. Sajnos már nem tudtam maradni, de elhatároztam, hogy másnap reggel visszajövök, és felfedezem a tisztás nyári lakóit.        

 A Karancs-hegy vonulatai, a számomra legtökéletesebb hely

Kónya harangvirág