2017. július 1., szombat

Égi tünemény.







Csütörtökön reggel is, mint minden áldott nap, előmerészkedett a szél a völgyek mélyéből, és dühösen szalad végig az erdők, mezők ösvényein. Fenn az égén egyre komorabb felhők gyülekeztek, időről-időre eltakarva az ébredező nap korongját. Ahogy teletek a percek úgy lett egyre sötétebb, majd a fényesen cikázó villámlást, mély robaj követte, megdördült az ég. A villámok egymást követve csaptak le a magasból, majd megnyíltak az ég csatornái, a kövér esőcseppek pedig egymást követve hullottak alá a száraz, repedezett talajra. Végre megérkezett az éltető csapadék, melyet a növények szomjasan szívtak magukba. A sebesen robogó sötét felhők nem sokáig időztek felettünk, mint akiknek sürgős dolguk akad, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tovább is álltak. De éppen csak, hogy delet ütött az óra újabb reményt keltő fellegek tűntek fel a nyugati égbolton. Nem csaptak nagy feltűnést, és az első mennydörgés után sűrű cseppekkel kezdték öntözni a tájat. Ez így ment egész délután, egyik eső követte a másikat. Késő délután volt, amikor a szelíd nyári záporokat egy dühös vihar váltotta fel. Mérgesen csattogtatta villámait, és mély robajló hangjával kísérte őket. A szél haragtól telve csavargatta a fák karjait, és tépte a leveleiket ahol csak érte. Azok tűrték amíg csak bírták, de voltak akik gyengék voltak, nem tudtak elég erősen kapaszkodni,  ők sorban váltak meg otthonuktól, és hullottak alá a talajra. De nem csak a levelek nem bírtak a védekezni a dühös széllel szemben, recsegtek, ropogtak az ágak, és halkan talajt értek. Mire leszállt a szürkület, a vihar elcsendesedett, kezdett megnyugodni a táj. Kopogott az erdő, és egy vörösbegy dala osont a fák között. Lelki szemeim előtt láttam, amint elázott tollruháját felborzolja, aprócska csőrét szélesre tárja, és rákezd csengő énekére. Mintha még midig esett volna, de már csak a leveleken elidőzött cseppek halk koppanása hallatszott, amint talajt értek.
Péntek reggel ébredés után kimentem a kertembe, szétnéztem, nem okozott e károkat az előző este tomboló vihar. A cseresznyefa korán megsárgult leveleit verte le a koronából, és az akác gyenge ágai hevertek a földön. Szerencsére több kár nem érte a kertem lakóit. Az erdőből még ekkor is halk koppanások jelezték, hogy voltak olyan cseppek, melyek az éjszakát a leveleken töltötték, és csak reggel merészkedtek le a talajra. Az ég derült volt, egy-két felhő díszlett csak rajta, a nap pedig még alacsonyan, valahol a hegy mögött járt. A kertet körbeölelő erdő, és annak szép sudárra nőtt fái között van egy nagyobbacska rés, melyen látni lehet az égboltot. A napkelte rózsaszínre szokta színezni a felhőpamacsokat, de ezen a reggelen a felhők között a szivárvány színei tűntek fel. Irizáló felhők jelentek meg, melyek csodálatos szép látványt nyújtottak. Ez a jelenség főként a középmagasan haladó felhők széleinél figyelhető meg. Minél egységesebb a felhő vízcseppjeinek mérte, és azoknak az elhelyezkedése, annál szemet gyönyörködtetőbb, és élénkebb lesz a felhő színezete. Ezen a reggelen igazán pompás színekben, a szivárvány csodás színeiben játszott a felhők, melyek éppen a felettem díszítették az égboltot. Gyorsan beszaladtam a fényképező gépemért, hogy meg tudjam örökíteni, ezt a nem minden napos látványt. Körülbelül három-négy percig lehetett látni, majd fakulni kezdtek a színek, és szépen lassan eltűnt ez a kis égi tünemény.
A június tőlem tegnap így búcsúzott, ilyen szép természeti jelenséggel.       



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése