2017. július 17., hétfő

Rég nem látott kedves vendégek.







Van egy madárfaj, melynek kedves jelenlétében évekkel ezelőtt volt szerencsém gyönyörködni. Éppen akkor, amikor a blogomat elindítottam 2013-ban. Mivel vonuló fajról van szó, szeptemberben szárnyra kapnak, és a nálunk hideg, téli időszakot ők a meleg Afrikában töltik. Azonban hiába vártam a következő év tavaszát a hantmadarak, ez a becsületes nevük, nem érkeztek vissza a fészkelő területükre. Minden év elé bizakodva tekintettem, hátha sikerül újra találkoznom velük, évek teltek el, de az újabb találkozó sajnos nem jött létre. Körülbelül egy hete, a munkahelyem mellett végigfutó sínek között a természetnek hála megpillantottam a régen nem látott kedves kis ismerőseimet. Boldogságom határtalan volt, hogy újra láthatom ezeket a kedves kis madarakat, melyek a mi vidékünkön ritkaságnak számítanak. El is határoztam, hogy a fényképezőgépemmel együtt megfigyelem őket. Négy évvel ezelőtt a sínek mellett régi, megkopott talpfák sorakoztak egymásra rakva, melyeknek védelmében építette meg fészkét a tojó. A hantmadaraknál a tojó választja meg a leendő otthonuk helyét, melyet mindig a talaj közelében, kőrakások közé, farakások réseibe vagy földi lyukakba épít meg, önállóan a hím segítsége nélkül. Évente egyszer költenek, és a tojások felrepedése után mindkét szülő fontos szerepet vállal az utódok gondozásában. Miután a kicsik elhagyták az otthonukat, apró résekbe megbújva, szétszóródva várják, hogy szüleik tovább etessék őket. Hollétüket, vékonyka hangjuk hallatásával jelzik. Ahogy telnek a napok és a hetek, úgy lesznek egyre erősebbek, és a repülést is egyre jobban, ügyesebben elsajátítják. A hantmadaraknál gyakran megfigyelhető a bókolás, közben pedig farktollaikat széttárják. Kis megfigyelési utamon sikerrel jártam, és nem csak a felnőttekkel sikerült találkoznom, hanem az egyre ügyesebben repülő utódaikkal is. A kicsik már önállóan is próbálkoznak a zsákmányszerzéssel, ahogy láttam kisebb nagyobb sikerrel, de ettől függetlenül, a szülők még mindig szorgosan hordják nekik a főként rovarcsemegékből álló élelmet. A fiatalok pedig ki is követelik maguknak a betevőt, nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint követni a könyörgő hangjukat, így ügyesen rájuk is bukkantam. Az egyik kis siheder meghúzódva kukucskált rám a vastalp alól, majd látván nincsen mitől tartania előmerészkedett, és a sínen álldogálva várta, hogy könyörgését végre meghallja a mamája. És meg is hallotta, mert nem sokkal később, szárnyas rovarokkal megtömött csőrrel odaszállt fiókája mellé, aki mohón, az egyik finom falatot ki is vette anyja csőréből, majd pillanatok múlva a másikat is, a tojó pedig szárnyra kapva újabb betevő után kezdett vadászni. A kicsit étvágyát nagyon nehéz csillapítani, és az öt fióka mindegyike folyton folyvást rimánkodva könyörög, a szülők pedig azt sem tudják, éppen melyiknek a kedvére tegyenek. De ők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy mire eljön az augusztus vége, mindegyik apróság ereje teljében legyen, hogy a hosszú és viszontagságos vándorutat mindannyian épségben és egészségben teljesíteni tudják. Addig még hosszú hetek vannak hátra, és bízom benne, hogy lesz még alkalmam megcsodálni őket. Abban pedig még jobban bízok, hogy a kis család minden egyes tagja szerencsésen eljut majd a telelő területére, és tavasszal újra itt a közelemben lelnek majd otthonra. Hálás vagyok, hogy az idei esztendőben újra találkozhattam velük, mely találkozásról készült fotóimat Veletek is megosztok, hogy Ti is lássátok milyen kedves kis madarak élnek közöttünk.