Kék cinege, aki barna tollakkal tarkított

 

Flavisztikus kék cinege:

Normál tollruhás kék cinege:

A természetnek hála, napról-napra újabb és újabb élményekkel gazdagodom. Az erdő ösvényein és a kertemben, a madárbarát birodalmamban, már nagyon sok megfigyelési élményben volt ez idáig is részem. 

Ma ismét egy különleges esetről szeretnék Nektek beszámolni.

Ilyenkor a nyár második felében, az erdők rejtekeiben lapuló fészkek már üresen állnak. A fák rengetege között fiatal madarak ismerkednek a nagyvilággal. Vannak akik még szüleik védő szárnyai alatt tanulják az élet rejtelmeit, vannak akik már teljesen önállóan járják saját útjukat, de olyanok is akadnak, akik akár más fajok fiatal egyedeivel összeállva keresnek-kutatnak a fák, a bokrok sűrűjében. 

A nyár ezen időszakában, ha a szerencse is mellénk szegődik sok madarat tudunk megfigyelni. Felnőtt egyedeket, és fiatal fészek hagyott tollasokat egyaránt. 

A fiatal madarak igazán kedves megjelenésűek. Tollazatuk színe fakóbb, mint a szülőké, arcukon gyermekei vonásokat viselnek, viselkedésüket pedig olykor még esetlen. Szűnni nem akaró kíváncsisággal röppennek ágról-ágra, fáról-fára, csillogó szemekkel kémlelnek minden rejteket, mindent megvizsgálnak, ahol betevő lapulhat, ami finom falatokat rejthet. 

Tollazatuk alapján könnyen meg lehet őket különböztetni, hiszen felöltőjük fakóbb, és eltérőbb, mint a felnőtt madaraké. A halványabb színezet, a szolid tollruha segíti őket, hogy életük kezdeti, felfedező szakaszában könnyebben a környezetükbe tudjanak olvadni. Ilyenkor a fiatalok tapasztalatlanok, figyelmetlenek, könnyen a ragadozók prédájává válhatnak. 

A fiatal madarak tollruhájukat szépen fokozatosan átcserélik, és általában életük első évében válik olyan színezetűvé, mint a felnőtt madaraké. A tollváltás fajonként eltérő, amit több tényező is befolyásol. 

A minap, kertemben, egy különleges színezetű tollason akadt meg a tekintetem. Első ránézésre úgy gondoltam, hogy ő egy fiatal kék cinege, de mégis más volt mint a többi fajtársa. A fejét díszítő sapka barnás színezetű volt, mely barnás szín a tarkóját és hátat is díszítette. Az egész madár furcsa, hol egészen élénk, hol fakó színezetű tollakat viselet testén. Az erdő ösvényein, a kertemben a természetnek hála gyakran láthatok fiatal madarakat, akiket alaposan szemügyre tudok venni. A kék cinege ifjak hasonlítanak szüleikre, meghatározásuk életük ezen szakaszában is könnyű. Lényegi eltérés, ami szabad szemmel távolabbról is látható, a színek fakósága. Közel sem olyan élénk, olyan figyelemfelkeltő a színezetük, mint a szülőké. 

A kék cinegék tollruhájában a sárga, a kék színárnyalatok dominálnak, valamint a fehér és a fekete színek láthatóak. A fiatalok is ezeket a színeket viselik tollaikon, csak fakóbbak, halványabbak.

Amikor az élmény utáni este a képeket nézegettem a számítógépemen, láttam, hogy ez a kék cinege nem idén fészket hagyott fiatal. 

Hosszas nyomozás után sikerült kiderítenem, hogy ez bizony egy felnőtt egyed, akinek a tollruhája azért olyan különleges, mert pigmenthiányos. Erre a szakkifejezés flavisztikus, azaz mérsékeltebb színeződés jellemzi. A flavisztikus egyedek ritkák, kutatásomat sem tudtam sok adattal bővíteni.  

A természetnek hála már láthattam különleges kinézetű tollasokat. Meggyvágót, énekes rigót, és most egy barnás tollakat magán viselő kék cinegével hozott össze találkozást a természet. 

Az eset óta a kék cinegét, aki számomra nagyon különleges, több alkalommal is láttam. A talajon a fűszálak között, az akácfa ágainak a rejtekében keresett-kutatott. Olyan fürge, olyan izgága, hogy újabb fotókat sajnos nem tudtam róla készíteni, de talán, ha ő is úgy akarja, lesz még rá alkalmam, hogy megörökítsem különleges szépségét.

 

 

A lepkék varázslatos világa

 

Barna busalepke 

Szerintem a rovarok közül a lepkék azok, akik a legtöbb ember szimpátiáját elnyerik. Könnyed röptük, színes megjelenésük szó szerint ámulatba ejtő, és, ha magamból indulok ki, akkor nyugodtan ki merem jelenteni, minden túlzás nélkül, hogy órákig el tudok bennük gyönyörködni, figyelni életüket, szokásaikat. 

De nem csak megjelenésük, szokásaik különlegesek, hanem a fejlődésük is egészen ámulatba ejtő. Azonban van az életüknek egy szakasza, ami többeknek nem szimpatikus. Nem tudom ez e a megfelelő jelző rá, de az tény, hogy sok hernyó veszíti el az életet emiatt, az emberek undora, iszonyata miatt. Ha pedig egy hernyó elpusztul, akkor a világban eggyel kevesebb lepke kaphat szárnyra. 

Az ő életük különleges, a lepkék fejlődése egy csoda, a természet gyönyörű csodája, amikor egy aprócska pete esélyt kap arra, hogy viszontagságos hetek, hónapok múlva egy gyönyörű, színpompás lepkeként kapjon szárnyra. Igen sajnos a nőstények által lerakott peték előtt nehéz időszak áll. Ezer és ezer aprócska petéből alig lesz pár, aki kifejlett lepkeként élheti az életét. 

A lepkék petékkel szaporodnak. A petékből kelnek ki a lárvák, amelyeket a lepkék esetében hernyónak nevezünk. Ebben az életszakaszban a hernyók legfőbb feladata a táplálkozás. Megpróbálnak minden tőlük telhetőt, hogy minél több táplálékot, nagyrészt különböző növények leveleit tudják elfogyasztani, hogy a tápanyagok később biztosítani tudják a további fejlődést, építőkövei lehessenek a kifejlett lepke, azaz az imágó testének. A hernyókra rengeteg veszély leselkedik. Éhes csőrök tömkelegének jelentenek fehérjében dús lakomát, főként a fióka nevelési időszakban. Akinek szerencséje van, aki épségben át tudta vészelni a fejlődésének ezen szakaszát, azok egy lépéssel ismét közelebb kerültek a kifejlett állapothoz. A hernyóból imágóvá való átalakulás a báb állapoton keresztül történik. A hernyó bebábozódáskor lényegében becsomagolja magát, hogy védett burkában átalakuláson, és az átalakulás végén egy, gyönyörű lepke kaphasson szárnyra. Ebben a fejlődési szakaszban a báb általában kiválóan beleolvad a környezetébe, így védve magát a külső veszélyektől. A bábból kikelő lepke szárnyai kezdetben még gyűröttek, de a frissen kikelt lepke, nyugalmi állapotban, általában növénybe kapaszkodva, lassan bele pumpálja a testnedveit, melynek köszönhetően kisimulnak, kimerevednek. Eközben szép lassan meg is száradnak, amikor, pedig ez bekövetkezik, a lepke egyből repülni is tud velük. A kifejlett, imágó állapotban a lepkék fő célja a szaporodás, vagyis az, hogy megfelelő párt találjanak, a nőstények pedig petéket rakjanak le. Életük ezen szakaszában táplálkozásuk merőben eltér a lárvakoritól. Ilyenkor főleg energiában gazdag táplálékon, nektáron, édes gyümölcsök nedvein szoktak élni, hiszen a repülés maga igencsak energiaigényes tevékenység.

Igaz most csak tömören írtam le Nektek a lepkék fejlődését, amiről még lehetne sokkal, de sokkal többet is mesélni. 

Szeretném Nektek az elkövetkező időszakban bemutatni az általam megfigyelt hernyókat, lepkéket és megosztani veletek életüket, és megfigyelési élményeimet. 

Csöndes erdei ösvények

 

Nagy fakopáncs fiatal egyed

Fekete bodza termései

 Vadszeder virágai

Kánya harangvirág

 

Az elmúlt napokra és mára is esőt, viharokkal tarkított kiadós esőt jósoltak a szakemberek. Sajnos ez idáig a szűk vidékünket elkerülte az égi áldás. Szó szerint igazi áldás lenne a csapadék, a legnagyobb áldás. Hiszen szomjasak az erdők, mezők lakói, nagyon szomjasak. Mindenki a friss víz után vágyakozik. Az erdő talaján vastag repedések árulkodnak a csapadék hiányáról. A föld porzik, a virágok, már akiknek volt ereje a száraz földből előbújni, kókadtan álldogálnak. A leveleik sárgulnak, a virágok pedig erőtlenül pihennek a száron. A fák üde zöldje egyre sápadtabb, az ágakon pedig egyre több a sárga levél. Nehéz napokat, próbára tevő heteket élnek meg az erdő lakói.

Tegnap délután, amikor utamra indultam a fák törzsei között szokatlan csönd fogadott. Szó szerint néma volt az erdő. A levegőt fülledt meleg járta át, pedig a szél is újra és újra társamul szegődött. De enyhíteni nem enyhítette a meleget. Szememmel a madarakat kerestem, de sehol nem voltak. Nem hallatszott kedves motozásuk, nem járta át a fák lombjait kapcsolattartó hangjuk. A harkály nem kopogtatta a beteg fák mellkasát, a fiatal cinegék nem könyörögtek szüleiknek, a csuszkák sem diskuráltak egymással és még a csilpcsalpfüzikék sem daloltak. Mintha egymagam lettem volna a fák rengeteg között, ilyet rég nem éreztem. Egyetlen hang kísért csak, a lábaim alatt szárazon csörgő avar zizegő zenéje. Amikor pedig megálltam, a zene is megállt. Újra a csönd, a némaság ölelt körbe. Ebben a hangtalanságban pedig, tisztán kúszott a fülembe a fák ágairól aláhulló sárga levelek csöndes neszezése. Ideje korán indulnak utolsó útjukra, de az időjárás velük is kibabrált. A talajon egyre többen és többen vannak. Sárga, zöldes sárga könnyed szőnyeggel fedve be a földet, így a nyár közepén.

Amikor az erdő nyitottabb részére értem, ahol főként akácfák élik az életüket kedves hangok törték meg a csendet. Szorgos méhek hada szállt virágról virágra, fáradtságot nem ismerve gyűjtöttek a vadszeder szolid virágból a nektárt. Közben pedig andalítóan zümmögtek. De nem csak a méhek látogatták a bokrok rengetegét, nagyon sok lepke is tiszteletét tette náluk. Itt az akác erdő, fényben bővelkedő részein rengeteg szederbokor lelet meg otthonát. Akik évről évre csak sokasodnak, táplálékot adva a rovaroknak, búvóhelyet tartogatva a vaddisznóknak. Már több alkalommal leptek meg vaddisznók a bokrok sűrűjéből. Kiváló hely ez a számukra, áthatolhatatlan, védelmező bozótos, ahol előszeretettel töltik a nappali, pihenő időszakukat.

Utam az akácfákkal borított erdőből a tölgyesbe vezetett, oda, ahol ilyenkor a nyár közepén virágok tömkelege teszi színesebbé a talajt. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtam a hegyen, közben pedig a harangvirágok, a homokliliomok és a többi erdei virág után kutattam. De mindhiába, mindössze három tő harangvirágot és négy tő homokliliomot sikerült találnom. Szegények ők is megfáradva álldogáltak, és láthatóan nehezen viselték a nagy szárazságot. Tavaly ilyenkor annyian voltak, hogy a hegyoldal, homokos talaja fedett tölgyerdeje, lila és fehér viragaiktól pompázott. De nem tudunk mit tenni, az időjárás tartogat viszontagságos időket, az idei esztendő pedig ilyen.

A hegyről lassan visszaereszkedtem az erdei útra, ahol a nyiladékot a Napocska sugarai melengették. A hőség itt még jobban érezhetőbbé vált. A homokfal árnyas részén fali gyík hűsölt, jöttömre ügyesen visszaszaladt védett rejtekébe. A fali gyíkok nem merészkednek messzire védelmező otthonukból. Itt a homokfalban pedig rengeteg ilyen otthon, kesze-kusza járat lapul, gyíkok biztonságos hajléka. Amikor a napos részről újra az árnyas völgybe értem jóleső érzés lett úrrá rajtam. Ilyenkor érezni igazán a sűrű erdő, a völgy adta kellemesebb klímát. A völgy ezen részén rengeteg cserje éli életét. A csipkebokrokon apró zöld termések díszlenek, a kökények levelei között majd cseresznye nagyságú bogyók rejtőzködnek, a fekete bodzák gallyain aprócska zöld bogyók szoroskodnak, a vadszeder szúrós ágai között pedig virágok bősége illatozik, de egyik - másik ágon már termés is meglapul. Hosszú hetek vannak még hátra, hogy az ősz beköszöntsön, de a természet már készül, szemmel láthatóan elkezdte téríteni az asztalát, készülve a bőség idejére.

A szederbokor sűrűjéből hirtelen feketerigó reppent fel. Talán fél méterre volt tőlem. Éjfekete szárnyait széttárta, közben pedig hangosan szidalmazott. Egészen biztos megzavartam szegényt, akaratomon kívül. Talán épp betevő után kutatott a bokor sűrű rejtekében, miközben csőrével a leveleket igazgatta, hogy az alattuk megbújó finom falatokhoz férjen. Ő volt az egyedüli madár akit láttam és akit hallottam. Nem is tudom emlékszek-e, olyan sétára, hogy ennyire csendes, már -már néma legyen az erdő. Ahogy a kis kertem mögé értem, a madarak csacsogása fogadott. Széncinege ifjak kolduló hangja, a kék galamb andalító bugó strófái, a meggyvágó fiatalok különleges zajongása, a szajkók vitája, a gerlepár szerelmes beszélgetése, a csuszkák "tveet - tveet" diskurálása, és felhangzott egy kedves szolid ének is, a csilpcsalpfüzike, nevét ismételhető előadása. Nagy fakopáncs ifjak kopogtatták a diófám törzsét, közben egymást figyelték, mintha egymástól próbálták volna ellesni az élelemszerzés fortélyait, egy vörös bunda mókus pedig őket szemlélte, miközben egy apró, zöld burokba bújt diót szeretett volna leszedni a fa ágáról. Az itatóim mindegyike foglalt volt, egyikben széncinege fiatalok próbálkoztak a fürdéssel, a másikból fiatal feketerigó kortyolta a friss vizet, a harmadikban pedig vörösbegy pocskolt. A talajon énekes rigó kutatott betevő után, fiatalkori felöltőt viselő, önálló madárka, nem messze tőle pedig erdei pinty szedte lábait, fürgén egyiket a másik után. Ahogy figyeltem a sok madarat, hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, mintha minden tollas az én kertemben és az a mögötti erdőbe gyűlt volna össze. Hálával töltötték el a szívem és boldogsággal, hogy láthatom és hallható őket, napról-napra.

 

Aprócska hajlék az erdő rengetegében

Szerintem nincsen köztetek olyan, aki ne ismerné a csinos élénk vörös mellénykét viselő vörösbegyet. Elegáns megjelenése, gyöngyöző éneke hamar megnyeri minden madárbarát rokonszenvét. Ma róluk fogok mesélni Nektek. 

A természetnek hála környezetemben, kis kertemben és az erdő rengetegében, több vörösbegy is meglelte az otthonát, akik általában évente kétszer alapítanak családot. Az első fészekalj fiókái április - májusban, míg a második fészekalj fiókái június - július hónapban látják meg a napvilágot. Ennek köszönhetően a vörösbegyek éneke még mind a mai napig hallható. Hiába kezd a madarak hatalmas kórusa feloszlani, azok a vörösbegy hímek, akinek a fészkében még tojások vagy fiókák lapulnak, még mindig énekelnek. Alkonyatkor, a kertemben és az a mögött álló hatalmas erdőségben, már csak az ő daluk szól. 

A fénytől védett völgyben szedtem a lábaim, ott, ahol legszikrázóbb nyári napokon is félhomály, a legtikasztóbb napokon is kellemes enyheség, jóleső frissesség honol. A szép kort megélt tölgyfák levelekkel dúsan fedett ága árnyékot adnak a talajra, és a völgy mélyébe csak késő délután tudja a mosolygó arcú Napocska sugarait beengedni. 

Amikor az erdők ösvényeit járom, próbálok utamon mindig úgy haladni, hogy az erdő minden rezdülésére, minden apró titkára oda tudják figyelni. Ezen a napon is így történt, és a figyelmemnek hála nem történt baj. Hiszen éppen a lábaim előtt, a tölgylevelek és a száraz fadarabok takarásában egy fészek pihent. Hirtelen, ahogy lábaim szedtem utamon, arra lettem figyelmes, hogy egy madárka reppen el a lábaim előtt. Hirtelen megálltam, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Szemeimmel az elszállt kis tollast kerestem, aki a vadrózsabokor, virágait dédelgető ágai közé szállt. Vörös mellénykéje szinte világított, "csikk - csikk" riasztó hangja élesen csengett. A vörösbegy pedig csak állt, és fekete, csillogó szemeivel épp oly meglepődve szemlélet engem, mint, ahogyan én őt. Hirtelen agyamon átfutott a gondolat, hogy mit is keres egy vörösbegy a talajon? Mi mást, fészkén ülhetett. Ekkor szívem még hevesebben kezdett zakatolni, és szó szerint izzadni kezdtem a rémülettől. Kezeim remegtek és azon imádkoztam, csak nehogy baj legyen. Odébb mentem kikerülve a helyet, ahonnan a madárka kiszállt, és kamerámmal próbáltam a helyre közelíteni. Nem akartam időzni, nem akartam zavarni a vörösbegy szülőt, de szívem nem nyugodott, csak zakatolt, nehogy baj legyen. Szerencsére a kiálló fa védte a fészket, a kismadár pedig már érezte a lépteim, előttem kirepült. A talajon a levelek sokasága között, a száraz fadarabok védelmében lapult a vörösbegy fészke, annak falai között pedig talán nem is oly rég kikelt fiókái. Érintetlenül, békésen szunnyadtak a kicsik. Leheletnyit megnyugodtva, tovább is indultam. A messziből vissza néztem, és láttam, hogy a felnőtt madár visszaszállt fiókáihoz. 

Hiába volt a fészek a levelek között, hiába védte őket a száraz ágak, elég nyitott helyet választott a tojó hajléka helyének. Csak bízni tudok benne, hogy ragadozó nem veszi őket észre, hiszen, ahogy cseperdenek a kicsik, úgy lesz hangjuk is egyre nagyobb. Tiszta szívből remélem, hogy épségben el tudják hagyni majd otthonukat. Következő bejegyzésemben, a vörösbegyek fészkelési szokásairól mesélek Nektek. 

Vendégségben a zöld küllő család

Zöld küllő hím

Zöld küllő hím és fiókája

Emlékezetemben elevenen él, amikor 2015 nyarán életemben először láthattam fiatal zöld küllőt. Ettől az évtől kezdve minden nyáron megtisztelték jelenlétükkel a kertemet szüleik, akik kíséretében jöttek a fiókáik is. De nem csak a nyári időszakban van szerencsém gyönyörködni bennük, hanem szinte egész évben. A téli etetési időszakban pedig eljönnek hozzám éhségüket oltani, legkedvesebb csemegéjük az ipari tepertő.

A tavalyi esztendő nyarán a fiatalok látogatása elmaradt, vagy csak én nem láttam őket, nem tudom. Idén viszont újra nagy öröm ért, hiszen ismét a különleges kinézetű zöld küllő fiókákat figyelhettem meg.

Szüleik sejtésem szerint a közelben fészkelhettek, mert jellegzetes kacagásukat, mely „klü-klü-klü-klü” hangokból áll, már tél végétől hallottam. Az öreg küllő párok egész évben a revírjeik területén belül maradnak, ebből pedig arra lehet következtetni, hogy kapcsolatuk hosszú távú, több éven át tartó.

A zöld küllők odúban költenek, éppen úgy, mint a többi harkály rokonuk is. Amikor új lakást készítenek a fiókáik számára, annak munkálatait a hím végzi, a tojó inkább csak szemmel követi. Életük szorosan kapcsolódik az idősebb állományú erdőkhöz, hisz otthonuk helye is kórhadásnak induló fa törzsén áll. Ha biztonságban érzik magukat, akkor ragaszkodnak a hajlékukhoz, és azt több éven át is használják. A költési időszakuk áprilistól augusztusig tart, ezen idő alatt egy fészekaljnyi fiókát nevelnek fel a párok. A hím is részt vesz a költésben, időről-időre felváltja a tojót. A fiókagondozást is mind a két szülő végzi, egészen addig míg a kicsik teljesen önállóvá nem válnak.

Kora délután volt, amikor a kertemben megpillantottam először a hím küllőt, majd kisvártatva először egy, majd még egy fiatal reppent utána, és landolt a talajon. Az egyik folyton apja nyomában volt, csőrét bőszen tátogatta, hátha kap egy kis hangya csemegét. A zöld küllők legkedvesebb elemózsiája a hangya, melyeket a földön található bolyokból gyűjtenek össze. Tollruhájuk zöldes színezete is a fűszálak közé való beleolvadásukat segíti elő. Hiszen betevőjük nagy részét a talajon gyűjtögetik. A kertemben több agyag dísz is lakik, melyek alja lyukas, így a vörös hangyák előszeretettel költöznek annak védelmébe. Fűvágás után azonban ezek a díszek mindig más helyre kerülnek, hogy az alattuk száradásnak induló fű, újra zöldelleni kezdjen. A küllők, pedig ügyesen megtalálják, a védelem nélkül maradt kisebb hangyabolyokat, melyekből az akár 10 centiméter hosszú, ragadós nyelvükkel, könnyedén ki tudják szedni az aprócska hangyákat. Az apuka fiácskáit tanította, hogyan csinálják, azok pedig kíváncsi tekintetekkel figyelték őt. A hangyák fürge kis teremtmények, gyorsan szaladgálnak, pláne, ha bajt éreznek, így a boly lakói menekültek, amerre látták. Az egyik, a hím küllő tollai között akart menedéket keresni, de a kicsi ezt észre vette, és csipkedni kezdte apja hátát, az nem tudta mi baja van fiának, és haragosan ráförmedt, de az csak nem hagyta abba, egészen addig, míg el nem kapta a fürge csemegéjét.  

Hosszú perceket töltöttek nálam, egyik bolyt a másik után keresték, majd amikor jól laktak, szárnyra kaptak, és eltűntek a fák takarásának a védelmében.  

Vadon élő orchideák - Müller nőszőfű

Müller nőszőfű

Bő két hete számoltam be Nektek a müller nőszőfűvekkel való találkozásomról. Tegnap kora délután ismét látogatást tettem náluk, bízva benne, hogy már kibontogatták virágszirmaikat. Sajnos a két egyedből csak egy maradt, mert az egyiküket, egy arra patáit szedő őz vagy szarvas lelegelte. Nehéz dolga nem volt, hogy fellelje, hiszen a két tő orchidea éppen egy vadcsapás mellett bújt elő. A másik, a kisebb tő a fűszálak védelmében nőtt, ő érintetlenül maradt. Így most, csak az ő szépségét tudom most Nektek megmutatni.

A nőszőfű nemzetség közös tulajdonsága, hogy a hajtáscsúcsuk, amikor még bimbókat viselnek magukon szomorúan bókolók. De ahogy, a sziromleveleik elkezdenek felpattanni, a száruk fokozatosan egyenesedni kezd.  

 Müller nőszőfű

Pókóvoda

 Csodáspók fészke

Csodáspók nőstény és lassan szétszéledő kicsinyei

Nem olyan régen számoltam be a csodáspók nőstények titkos életéről. Akkor megígértem, ha sikerül találkoznom egészen picike utódaikkal megmutatom őket Nektek is. A természet pedig megajándékozott ezzel az élménnyel.

Kora délután volt, amikor az erdő fái között szerényen megbújó tisztásra indultam. Utamat már a csöndesebb erdő kísérte. A madarak kórusának tagjai már fogyatkoznak, mintha napról napra egyre kevesebben énekelnék strófáikat. Nem szólnak a kakukkok, nem fuvoláznak a fekete rigók, a csilpcsalpfüzike sem kiáltja szolid énekét a messzibe. De ez így is van rendjén. Szépen lassan véget ér a költési időszak, és már csak azoknak a tollasoknak a dalaikat hallhatjuk, akik még utódaikat védelmezik. A tisztásra érve a távolból a vörösbegy csilingelő dala szólt, nem messze tőlem pedig az erdei pinty strófai csengtek. Minden pillanatot szeretek kiélvezni, addig amíg hallhatom őket, mert hosszú csöndes hetek, hónapok állnak előttünk. 

A tisztáson a nap sugarai táncoltak, meleg sugaraikkal simítva a bőröm. A levegő párával telt, izzasztóan fülledt volt. Lassan, óvatosan szedtem a lábam a magasra törő fűszálak és a színes virágok között. Ha valaki látna, de szerencsére erre ember nem jár, azt hinné drága kincseket keresek. És jól gondolná, valóban azok után kutatok, mert nekem az élővilág kedves tagjai a kincsek, akiket minél jobban meg szeretnék ismerni. Mindannyiukat szeretem és tisztelem, mert hiszem és tudom, mindegyikőjüknek fontos szerepe van a világban. 

A tisztás peremén délcegen álló fák adnak ilyenkor nyáron is árnyékot. Itt a levegő érezhetően hűvösebb, a talaj pedig nedvesebb, nyirkosabb. Az árnyékot kedvelő növények és rovarok itt nyugodt otthonra leltek. Épp, hogy kisétáltam a kellemes árnyas erdő szélről egy különleges építményen akadt meg a tekintetem. Egy üde zöld levél alatt, mely mintha egy sátor teteje lett volna, pókfonalból mesterien elkészített fészek lapult. A fészek szélén a kokon darabja álldogált, mellette pedig összebújva, mint egymást szerető testvérek aprócska pókok pihentek. Egymás hegyin hátán, rengeteg pici pókcsemete bóbiskolt, mintha egymást melengették volna. Egyik másik óvatosan megmozdult, pár millimétert arrébb mászott, majd újra pihenőre fogta. Nem messze tőlük ismét egy fészekre bukkantam, mely mellett a pókmama őrködött. Mozdulatlanul, féltett kincseit figyelte, vigyázta, akik közül többen már messzebbre merészkedtek. Nem szerettem volna megzavarni a családok idilljét, így óvatosan, minden mozdulatomat megfontolva magukra hagytam őket. 

A csodáspók nőstények gondos anyák, akik az utódaik érdekében gondosan megszőtt fészket készítenek a kikelt kicsik számára. Ez az építmény védelmezi őket az időjárás viszontagságaitól. Ennek az otthonnak még teteje is van, hiszen a nőstények a növények leveleit is a fészekhez rögzítik, amik, mint a házak teteje védi a lakóit. Az aprócska pókok az első vedlésig együtt maradnak ebben a biztonságos otthonban, majd szétszélednek, és elkezdik önálló életüket.

 A fotón jól látni a kokon darabjait, melyből a kis pókok kikeltek.

Vadon élő orchideánk - Kislevelű nőszőfű

Kislevelű nőszőfű

A vadon élő orchideák hazánkban is meglelték otthonukat, és mindannyian természetvédelmi oltalom alatt állnak. Egyedi szépségük, különleges megjelenésük és fejlődésük magával ragadó. 

A természetnek hála a mi vidékünkön is élnek fajai, és minden egyes megadatott találkozást a naplómba vezetek. Pontos feljegyzést készítek élőhelyeikről, és évről-évre meglátogatom őket. Június közepétől az egyik legapróbb és legjobban rejtőzködő orchidea faj bontogatja aprócska szirmait. Igen valóban nagyon apró virágokkal áldotta meg őt a természet, melyek laza fürtöt alkotnak az alacsony, vékony száron. Mivel klorofillban szegényes faj, könnyen beleolvad a környezetébe, az erdő vastag avarjába. Nagyra nyitott szemmel kell járnom azt az erdőrészt, ahol évről-évre szirmaikat bontogatják, mert észrevételük nem könnyű. Mivel kevés fénnyel is beérik, ezért az erdő sötét mélyén, ott ,ahol a lombkorona teljesen zárva van fejecskéik felett élik, nyugodt, békés életüket. 

A kislevelű nőszőfűvek a vastag avarral gondosan betakart, nyirkos talajú, gombafonalakkal gazdagon átszőtt erdőkben lelték meg otthonukat. Ahol ezeket a feltételek megtalálják ott több egyedük is megfigyelhető. Tömegesen nem elterjedtek, csak szálanként tarkítják az erdőt. 

A fényképezőgépemnek hála, sokszoros nagyításban, Nektek is meg tudom mutatni, hogy aprócska virágai mennyire tökéletes, mennyire egyedi kis teremtmények. 

 Kislevelű nőszőfű

Csodás életű csodáspók

Csodáspók nőstény és kokonja, melyben petéi lapulnak

A rétek, mezők, erdei tisztások növényekkel dúsan borított rengetege, ezernyi titkot és különleges megfigyelési élményeket rejtenek. Én nagyon szeretek a kis erdei tisztáson barangolni. Akár órákat el tudok tölteni azzal, hogy lakóit figyelem, hiszen mindig, minden alkalommal érnek meglepetések. A fényképezőgépemnek hála, egészen közelről betekintést nyerhetek a füvek népének titkos életébe. Ilyenkor pedig különleges titkokra derül fény, mely titkoknak köszönhetően még közelebb kerülhetek lakóihoz, még jobban megismerhetem őket. Feltárják előttem életüket, nem mindennapi szokásaikat, és egyedülálló kinézetüket. 

Legutóbbi barangolásom alkalmával a csodáspókok életébe tudtam egy kicsit bepillantani. Már a nevük is különleges, melyet a hímek rendkívül díszes mintázatáról kaptak. Szép termetes pókok, hosszú kecses lábakkal, akik előszeretettel pihennek a növények levelein, miközben a nyári nap meleg sugarai cirógatják őket. Jelenlétük hamar szembetűnik, de óvatosan kell megközelíteni őket, mert hamar menekülőre fogják, és egy szempillantás alatt nyomuk veszik. 

Ezen a szép nyári napon több egyedével is sikerült találkoznom, melyek mindegyike nőstény volt. Az ő színezetük szolidabb, mint a hímeké, mint általában az lenni szokott, a környezetükbe való tökéletesebb beleolvadást biztosítja. Ez pedig nagyon fontos a számukra, pláne ebben a nyári időszakban, amikor a nőstények már a petéikkel teli kokonjukat cipelik, védelmezik, melyben az új élet reményei lapulnak. Négy nőstényből háromnál figyeltem meg a pókhálófonalból gondosan elkészített gubót, mely úgy néz ki, mint egy kis labda. A gubók belsejében pedig jelenleg még a petéik lapulnak, a gondos mamák pedig óvón, átkarolva védelmezik őket, hiszen ők számukra a világ legfontosabb kincsei. 

Ha a természet is úgy akarja, talán láthatom még az előttem álló hetekben egészen picike utódaikat is, akik az első vedlésükig összetartva élik majd napjaikat. Ha így lesz, megmutatom Nektek is a csodáspókok aprócska pókocskáit. 

Csodáspók nőstény és kokonja, melyben petéi lapulnak

Erdei esztendő - A madarak búcsúkoncertje

 Meggyvágó, fiatalkori tollruhájában

A nyár második hónapja egyre csendesebben halad előre az útján. Az erdők, mezők ösvényei napról-napra némábbak, olykor már hosszú percek telnek el úgy, hogy utamat csak a csönd kíséri. Pedig a madarak ott vannak körülöttem, a fák sudaraiban, a bokrok ágai között, de már szinte észrevétlen motoznak. Néha kapcsolattartó hangjukat hallatják, jelezvén egymásnak vagy veszély esetén riasztó csicsergésüket küldik a tikkasztó nyári levegőbe. 

Főként pirkadatkor és alkonyatkor még most a hónap első felében hallani a vörösbegyek szolid strófáit, még felcsendülnek a fekete és az énekes rigók fuvolázó énekei, az erdei pintyek előadásai. De már az ő napjaik is meg vannak számlálva. A madárkórus lassan az idei utolsó előadására készül. Természetesen kivételek még lesznek, de a legtöbb tollas énekét már csak jövő tavaszra hallhatjuk. Kedves énekükben, hosszú hónapok múlva tudunk újra gyönyörködni, amikor a madarak hatalmas kórusa újra összeállva zengi majd örömódáját. 

A legtöbbjüknek véget ért vagy a végéhez közeledik a költési időszaka. Fiókáik már a körülöttük elterülő nagyvilággal ismerkednek, a fészkek már üresen, lakók nélkül álldogálnak. A hímeknek már nem kell csengő énekükkel családjukat és fészkelő területeiket védelmezniük, így már ők is csöndesen élik a napjaikat. 

A költési időszak végével, amikor a fiókák már teljesen önállóvá válnak, lassan megkezdődik az énekes madarak vedlési időszaka. A hímek fokozatosan lecserélik impozáns nászruhájukat, a tojók pedig megviselt tollaikat újakra váltják. 

Azonban hiába csöndesebbek júliusban az erdők ösvényei, ilyenkor is megéri nyitott füllel haladnunk utunkon. Hiszen ezekben az előttünk álló hetekben, kiválóan meg tudunk ismerkedni tollas barátaink fajra jellemző kapcsolattartó és riasztó hangjaikkal. Ha pedig nagyra nyitott szemekkel kémleljük a fák sudarát, a levelek sűrű védelmében megpillanthatjuk a madarak fiókáit, akik még fiatalkori, olykor egészen különleges tollruhájukat viselik. 

Különleges égi jelenség

Különleges gomba alakú felhő - Üllős zivatarfelhő (Cumulonimbus incus) 

Ritka pillanatok egyike, hogy nincsen nálam a fényképezőgépem, de ezt a különleges látvány meg kellett örökítenem, így maradt a mobiltelefonom.

Egy kis nyomozás után rátaláltam mi is ez a jelenség valójában, ha időtök engedi mégéri elolvasni:

A zivatarfelhő (Cumulonimbus, nemzetközi jele: Cb) függőleges felépítésű, sűrű felhő, melyből jelentős mennyiségű csapadék: záporeső, jégeső, télen hó eshet. Magassága elérheti a 12, kivételes esetben a 18 kilométert is, azaz felnyúlhat a sztratoszférába, míg alapja 2000 méter alatt található. Belsejében a függőleges áramlatok sebessége elérheti az óránkénti 100 kilométeres sebességet is. Alsóbb részein a légnedvességből kicsapódott vízcseppekből áll, de az igazán magas zivatarfelhők fölső részén ez megfagy, és jégszemcsék keletkeznek, ezek, ha csökken a föláramlás, csapadékként jégesőt, vagy ha esés közben megolvadnak, esőt hoznak létre. A zivatarfelhő elsősorban nyáron jön létre, helyi jelenségként a gomolyfelhők további növekedésével, de létrejöhet hidegfrontok előtt is (ritkán, amikor a markáns hidegfront enyhe időjárásra következik, télen is). Tetején gyakran jelenik meg egy többé-kevésbé kifejlett üllő, melyet a magassági szelek messze sodorhatnak. Különleges változata a szupercella (cbpower) amely több órán át fennáll, heves jelenségeket okozva, esetenként tornádót is.

Forrás: Wikipédia

Szotyika és fiacskái

Vörösbegy

 Szajkó

Kora reggel van, egészen pontosan öt óra. Az erdő sűrűjében, ahol a fák lombsátra csak nehezen engedi be a fényt, még félhomály ül. A nyitott ablakon csak a vörösbegy csettegő hangja oson be. Néma az erdő. A madarak dalai elhalkultak, csendesen, szinte észrevétlen motoznak az ágak között. A nap korongja még a hegy mögött pihen, de fénye már az égboltot világítja. Kiskertem egyre világosabb, és élettel telibb. Széncinege fiókák könyörögnek a cseresznyefa ágai között, falatokra várva szüleiktől. Az itatóban vörösbegy fürdőzik, boldogan lubickol a friss vízben. A cseppek pedig örömtáncot járnak körülötte. A diófa karján szajkógyerek rikácsol, miközben csőrét hatalmasra tátja. Szinte toporzékol, hogy szülei vegyék már őt észre. Apja közel megy hozzá, valamilyen falatot a csőrébe dug, mire ő csendben marad, és megnyugszik.

A juharfa legalsó ágán, mely szinte teljesen vízszintesen áll, mókusok árnyai tűnnek fel. Egy, kettő, három. Szépen egymás után, mint a jól nevelt kislibák, akik anyjukat követik. Figyelem őket, Bojtika érkezik kicsinyeivel reggelizni. De ahogy egyre közelebb érnek, és kirajzolódnak teljesen a vörös bundás alakok, látom, hogy ez bizony nem Bojti. Csapott farka, halvány vörös bundája, kedves vonásai elárulják, hogy ő Szotyika, akinek a nyomában kicsinyei haladnak. Az eleven apróságok fürgén követik anyjukat. Gyorsan szaladok a kis gépemért, meg kell örökítenem őket. A kertben még nem sok a fény, nem a legideálisabb a kamerázáshoz, de most nem is az a lényeg, hanem az élmény, és, hogy azt rögzítsem, melyet Nektek is meg tudok mutatni. Mire visszaérek az ablakhoz, a kis család már a napraforgót töri. Egyik szemet a másik után veszik a mancsukba, és mind a hárman boldogan lakmároznak. Nekem remeg a kezemben a kamera, izgatott vagyok, hogy láthatom őket, hogy Szotyi ismét itt van nálam a kicsinyeivel. Miközben rögzítem őket, a szemem sarkából még egy apróságot látok közeledni. Ő is a többiek közé tolakodik, és nekifog a reggelijének. Pár pillanat múlva ismét egy vörös bundás apróság tűnik fel, aki szintén csatlakozik a testvéreihez, de csak félénken szélen maradva. A kis család boldogan falatozik, én pedig nem győzöm csodálni őket.

A kert nyüzsög a vendégektől. Fekete és énekes rigók keresgélnek a fűszálak között, cinegék lógnak a leveleken, az apró gallyakon tisztogatva fáimat a rovaroktól, és hernyóktól. Nagy fakopáncsok kopogtatják a fák törzseit, gyerekek és szüleik. Csuszkák szaladgálnak fejjel lefelé az akácfa törzsén, miközben csillogó szemeikkel a repedéseket kémlelik. Szotyika és kicsinyei pedig még mindig a reggelijüket fogyasztják, miközben a kék galamb kezd el búgni a juharfa ágai között. Pár pillanat telik el mindössze, és teste feltűnik a levelek között, majd könnyedén a talajra ereszkedik. Talán a mókusok zavarták fel őt, hiszen újabb vendégek érkeznek, Bojtika és csemetéi, akik már jól ismerik a járást. Ahányan vannak annyi, felé szaladnak. Jól tudják, hol lapulnak a diók. A kicsik is ügyesen megtanulták. Mindenki az első akar lenni, mindenki magának akarja a falatot. Szotyiék, két lábra emelkedve figyelik az eleven társaságot, majd tovább folytatják a lakomát. A két család nem űzi egymást, nem veszekednek, mindenki oda telepszik ahol helyet talál. Tavaly nyáron is együtt éltek itt, de akkor volt olykor-olykor egy-egy szőrbekapás. Most szelíden tűrik egymást.

Eközben egy szajkógyerek telepszik az itatóba, fürdőt szeretne venni. Csőrével a vizet csipogatja, majd tesz egy-egy óvatos mozdulatot. Mintha nem tudná, hogyan kezdjen neki. Ugrál körbe-körbe, fejét a vízbe dugja, szárnyait széttárja, a cseppek pedig, mint az eső úgy hullnak rá. Többször megismétli, majd hirtelen, csepegő szárnyakkal tovareppen a diófa ágai közé.

Az ablakon jól ismert hangok kúsznak be. Tavasz óta nem hallottam őket. Őszapók reppennek egyik ágról a másikra, hol itt, hol ott lógva olykor fejjel lefelé. Egy egész család lehet. A fiatalok elevenen követik szüleiket, miközben be nem áll a csőrük. „Sziir-szirr” ismétlik kapcsolat tartó hangjukat, el ne veszítsék egymást.

Mindeközben a nap első sugarai is előmerészkedtek a hegy orma mögül, meleg sugaraival pedig már a fák legtetejét simogatják. Ezek a kora reggeli fények a legszebbek, amikor az éjszakai harmatcseppeken gyémántként ragyognak.

A mókusok is jól laktak, már csak Bojti és Szotyi üldögél az etetőben, a kicsik már az ágakon ücsörögnek, várakozva mindenki a saját mamájára.

Nálam így telnek a kora reggelek, és ezekért a pillanatokért szeretek, ilyen korán kelni. Napközben is látni a mókusokat, de virradatkor, amikor gyomrocskájuk a legéhesebb, mindenki nálam keresi a betevőjét, én pedig közben boldogan figyelem őket.     

       

Szotyika és fiacskái 

Éltető esőcseppek

 Imádkozó sáska

 Harlekinkatica

 Hétpettyes katicabogár

 Sáska

 Megpihent esőcseppek

Hosszú hetek teltek el eső nélkül. A természet minden egyes lakója az életető víz után sóhajtozott. A föld mely ráncokat viselet magán, a virágok fejecskéiket lehajtva a talajt kémlelték, mintha minden erejük elfogyott volna, a fák levelei pedig aszottan sínylődtek az ágakon. A mezők, az erdők ösvényei tikkadtan porzottak, a pocsolyák üresen, víz nélküli tátongtak, és a fák odvaiban sem volt már egy csepp éltető nedvesség sem. Az éjszakák sem hintették be harmatkönnyükkel a tájat. Hiába köszöntöttek be a hajnalok, a rétek, mezők növényein egy csepp nem sok, annyi hármat sem tudott megpihenni. A rovarok is szomjasan sínylődtek.
Aztán egy szép júliusi késő délutánon, a Karancs-hegy égbe szökő fái felett, a mennybolt sötét színbe burkolózott. A komor felhők csak kúsztak, kúsztak előre, majd megdörrent az égbolt. Az ég kékje lassan megadta magát a szürke felhőseregnek, akik pillanatok alatt uralmuk alá vették minden szeletét. A fák levelei suttogni kezdtek, és szájról - szájra terjedt a közelgő vihar, az oly rég várt felfrissülés híre. Legutoljára a mező virágai értesültek róla, és minden erejüket összeszedve, fejecskéiket felemelték, hogy lássák, valóban igaz-e a hír. Amikor szembesültek vele, hogy lassan megérkezik az égi áldás, szirmaikat összezárták, fejüket lehajtották, hogy védjék magukat, az eső erős cseppjeitől. A rovarok is szedelőzködni kezdetek, mindenki biztonságos helyet keresett magának. Volt aki a bokrok levelei közé menekült, voltak akik a fűszálak között keresek menedéket. Csend szállt a tisztásra, mindenki némán várta a vihar megérkeztét. Hirtelen, messziről jött, idegen szelek kezdték borzolni a fák karjait, akik egymásba kapaszkodva, panaszos roppanásokat hallgattak. A vihar előfutárai tépték a leveleket, és szórták szerte szét őket. Hirtelen fényes villám hasított végig az égen, és pillanatok alatt a földbe csapott. Nyomát mély dörrenés követte. Az első villámot követte a többi, és szinte teljesen összeolvadtak a nyomukat követő mennydörgések. A tájra teljes sötétség telepedett, mint alkonyat idején, amikor az éjszaka közeleg. Majd hirtelen hatalmas, mélyen kopogó cseppekben megeredt az eső. Ereje félelmetes volt, nem úgy, mint napokkal ezelőtt, amikor a gyengéd cseppek még az erdő talaját sem érték el, hisz pászmájukat az erdő fái felfogtak. Most a vihar olyan erővel csapott le, hogy a földön pihenő mélyedések pillanatok alatt kis tavakká változtak. A hirtelen jött csapadékot a talaj nem tudta elnyelni, pedig szomjasan várt az életető esőre. A felhők gyorsan robogtak, nem marasztalhatta őket senki, vitték más vidékére a felfrissülés. Az eső hirtelen elállt, a mennydörgés egyre távolodott, hangja csendesült. Az erdőre és a tisztásra visszatért a csend, melyet csak a fák leveleiről alá hulló cseppek törtek meg. Az ég tisztulni kezdett, kék színben tündökölve vette át a hatalmat. A nap sugarai is előbújtak, fényük pedig csillogó gyémántokká varázsolták a növényeken pihenő esőcseppeket. Ragyogtak a fűszálakon, a virágok szirmain, a rovarok testén, mindent beborítottak, és mindenkit csillogó cseppruhába öltöztettek. A katicabogarak pettyes ruhácskáin, a sáskák felöltőjén, a lepkék szárnyain, a növények testén,  és az idén először látott áhítatos manó hosszú csápján is megpihente.  A levegő megtelt a felfrissülés utánozhatatlan illatával. Zöld küllők kacagtak a lombok között, fekete rigók ricsajoztak örömükben, fiatal cinegék csacsogtak rémülten, hisz ez volt rövidke életük első vihara, a szajkók pedig most is csak egymással zsörtölődtek. Mindenki új életre kapott, mindenki előbújt a rejtekéből, és aki csak tehette sietett szomját oltani. A fák odvai, a föld mélyedései újra megteltek friss vízzel, és mindannyian szomjas vendégeiket várták. A tikkadt búslakodásnak pillanatok alatt nyoma veszett, helyet a felfrissült boldogság vette át.

 Kóbor ékesboglárka

 Sáska

 Sáska

 Zengőlégy

 Csíkos pajzsospoloska