2019. augusztus 13., kedd

Szotyika és fiacskái






Vörösbegy

 Szajkó

Kora reggel van, egészen pontosan öt óra. Az erdő sűrűjében, ahol a fák lombsátra csak nehezen engedi be a fényt, még félhomály ül. A nyitott ablakon csak a vörösbegy csettegő hangja oson be. Néma az erdő. A madarak dalai elhalkultak, csendesen, szinte észrevétlen motoznak az ágak között. A nap korongja még a hegy mögött pihen, de fénye már az égboltot világítja. Kiskertem egyre világosabb, és élettel telibb. Széncinege fiókák könyörögnek a cseresznyefa ágai között, falatokra várva szüleiktől. Az itatóban vörösbegy fürdőzik, boldogan lubickol a friss vízben. A cseppek pedig örömtáncot járnak körülötte. A diófa karján szajkógyerek rikácsol, miközben csőrét hatalmasra tátja. Szinte toporzékol, hogy szülei vegyék már őt észre. Apja közel megy hozzá, valamilyen falatot a csőrébe dug, mire ő csendben marad, és megnyugszik.
A juharfa legalsó ágán, mely szinte teljesen vízszintesen áll, mókusok árnyai tűnnek fel. Egy, kettő, három. Szépen egymás után, mint a jól nevelt kislibák, akik anyjukat követik. Figyelem őket, Bojtika érkezik kicsinyeivel reggelizni. De ahogy egyre közelebb érnek, és kirajzolódnak teljesen a vörös bundás alakok, látom, hogy ez bizony nem Bojti. Csapott farka, halvány vörös bundája, kedves vonásai elárulják, hogy ő Szotyika, akinek a nyomában kicsinyei haladnak. Az eleven apróságok fürgén követik anyjukat. Gyorsan szaladok a kis gépemért, meg kell örökítenem őket. A kertben még nem sok a fény, nem a legideálisabb a kamerázáshoz, de most nem is az a lényeg, hanem az élmény, és, hogy azt rögzítsem, melyet Nektek is meg tudok mutatni. Mire visszaérek az ablakhoz, a kis család már a napraforgót töri. Egyik szemet a másik után veszik a mancsukba, és mind a hárman boldogan lakmároznak. Nekem remeg a kezemben a kamera, izgatott vagyok, hogy láthatom őket, hogy Szotyi ismét itt van nálam a kicsinyeivel. Miközben rögzítem őket, a szemem sarkából még egy apróságot látok közeledni. Ő is a többiek közé tolakodik, és nekifog a reggelijének. Pár pillanat múlva ismét egy vörös bundás apróság tűnik fel, aki szintén csatlakozik a testvéreihez, de csak félénken szélen maradva. A kis család boldogan falatozik, én pedig nem győzöm csodálni őket.
A kert nyüzsög a vendégektől. Fekete és énekes rigók keresgélnek a fűszálak között, cinegék lógnak a leveleken, az apró gallyakon tisztogatva fáimat a rovaroktól, és hernyóktól. Nagy fakopáncsok kopogtatják a fák törzseit, gyerekek és szüleik. Csuszkák szaladgálnak fejjel lefelé az akácfa törzsén, miközben csillogó szemeikkel a repedéseket kémlelik. Szotyika és kicsinyei pedig még mindig a reggelijüket fogyasztják, miközben a kék galamb kezd el búgni a juharfa ágai között. Pár pillanat telik el mindössze, és teste feltűnik a levelek között, majd könnyedén a talajra ereszkedik. Talán a mókusok zavarták fel őt, hiszen újabb vendégek érkeznek, Bojtika és csemetéi, akik már jól ismerik a járást. Ahányan vannak annyi, felé szaladnak. Jól tudják, hol lapulnak a diók. A kicsik is ügyesen megtanulták. Mindenki az első akar lenni, mindenki magának akarja a falatot. Szotyiék, két lábra emelkedve figyelik az eleven társaságot, majd tovább folytatják a lakomát. A két család nem űzi egymást, nem veszekednek, mindenki oda telepszik ahol helyet talál. Tavaly nyáron is együtt éltek itt, de akkor volt olykor-olykor egy-egy szőrbekapás. Most szelíden tűrik egymást.
Eközben egy szajkógyerek telepszik az itatóba, fürdőt szeretne venni. Csőrével a vizet csipogatja, majd tesz egy-egy óvatos mozdulatot. Mintha nem tudná, hogyan kezdjen neki. Ugrál körbe-körbe, fejét a vízbe dugja, szárnyait széttárja, a cseppek pedig, mint az eső úgy hullnak rá. Többször megismétli, majd hirtelen, csepegő szárnyakkal tovareppen a diófa ágai közé.
Az ablakon jól ismert hangok kúsznak be. Tavasz óta nem hallottam őket. Őszapók reppennek egyik ágról a másikra, hol itt, hol ott lógva olykor fejjel lefelé. Egy egész család lehet. A fiatalok elevenen követik szüleiket, miközben be nem áll a csőrük. „Sziir-szirr” ismétlik kapcsolat tartó hangjukat, el ne veszítsék egymást.
Mindeközben a nap első sugarai is előmerészkedtek a hegy orma mögül, meleg sugaraival pedig már a fák legtetejét simogatják. Ezek a kora reggeli fények a legszebbek, amikor az éjszakai harmatcseppeken gyémántként ragyognak.
A mókusok is jól laktak, már csak Bojti és Szotyi üldögél az etetőben, a kicsik már az ágakon ücsörögnek, várakozva mindenki a saját mamájára.
Nálam így telnek a kora reggelek, és ezekért a pillanatokért szeretek, ilyen korán kelni. Napközben is látni a mókusokat, de virradatkor, amikor gyomrocskájuk a legéhesebb, mindenki nálam keresi a betevőjét, én pedig közben boldogan figyelem őket.     
       
Szotyika és fiacskái 



2 megjegyzés: