2017. június 14., szerda

Piros sapkás ifjonc.






Évről évre nagyon várom azt a napot, amikor a fészküket elhagyott aprócska, éppen a nagyvilággal ismerkedő fiókák tiszteletüket teszik kis kertemben. Az idei esztendőben a természetnek hála, a kihelyezett odúimba már két fészekaljnyi széncinege apróság nevelkedett fel, és az egyik odúnak mind a mai napig lakói vannak. De nem csak a kertemben sikerült madárotthonokat megfigyelnem, az erdőszélen álldogáló bodzabokor rejtekében is gondosan elkészített fészek lapul, mely énekes rigó apróságokat rejt. A szülők mind a mai napig gondosan táplálják a kicsiket, hogy mihamarabb felcseperedhessenek. Pár héttel ezelőtt pedig az erdő mélyén álló akácfán bukkantam rá a nagy fakopáncsok odújára, mely idén a második felfedezett harkályotthon volt. Már akkor nagyon elevenek voltak az apróságok, a bejáratban várták szüleiket, hogy finom falatokkal a csőrükben feltűnjenek a fák sűrűjének a takarásából. Hosszú időn át figyeltem, a kis család egyre elevenebb életét. Amikor egy hét múlva újra meglátogattam őket, az odú már üresen, lakók nélkül tátongott. Könyörgő hangjuk azonban a fák sűrű lomkoronájából időről-időre hallható volt. Az első napokban nem távolodnak messzire az otthonuktól, annak közelében, a fák törzsén kapaszkodva várják, hogy a szülők tovább etessék őket. Majd ahogy teltnek a napok, a fiókák is egyre erősebbé és ügyesebbé válnak, szárnyaikat egyre jobban próbálgatják, és a repülést is egyre jobban megtanulják. Ekkor már követik a szüleiket, arra szállnak amerre ők, a szülők pedig napok óta az én kertembe vezetik a kis piros sapkás fiatalokat. Négyen vannak, de az egyik nagyon barátságos, szinte az egész napját a kertemben tölti, ha ott vannak a szülők, ha nem, ő hol a cseresznyefán, hol az akácon, hol pedig a diófán tölti az idejét. Csőrét próbálgatva kopogtatja, feszegeti a fák kérgét, tanulva a zsákmányszerzés számára jelenleg még igen bonyolult fortélyait. Nap, mint nap ismerkedik a nagyvilággal, a fákkal, a kertem többi lakójával, és közben játékosan, elevenen csillogó szemekkel egymagában kergetőzik a fa törzse körül. Amikor pedig a mama vagy a papa megjelenik, újra esengő fiókává változva a finom falatok után rimánkodik. A szülőknek még mind a mai napig megesik a szíve ezen a hangon, és apró falatokkal enyhítik az utódok éhségét.  Mindig, amikor nézem huncut kis mókájukat, mosolyra húzódik a szám, és akkor látom, hogy a madaraknak is játékos  és eleven a fiatal koruk ugyanúgy, mint az állatvilág többi apróságának. A fotókon melyeket most megosztok veletek ez a kis harkály szerepel, így Ti is megismerhetitek a kertem egyik legkedvesebb és legfiatalabb lakóját.