Fekete rigó
Fekete rigó fióka
Szombat hajnalban, a nap aranyló korongja, nem csak a
természet lakóit ébresztette éjszakai álmából, hanem a szél is előmerészkedett
a hűs völgyek mélyéről, és vígan, önfeledten szalad végig a fák törzsei között.
Pénteken este, egy hatalmas cikázó villámlás után, melyet mély robaj követett,
eleredt az eső. Gyengéden locsolta végig a veteményeskertemet és az erdők,
mezők ösvényeit. Másnap reggel, a pajkos szél a fák levelein megpihent apró
cseppeket a talajra kergette, és úgy kopogott az erdő, mintha újra eleredt
volna az eső. Délutánra a szél egyre vadabbul, egyre dühösebben csavargatta a
fák vékony karjait, akik fájdalmuknak jól hallható reccsenéssel adtak hangot.
Ahogy közeledett az alkonyat, és a világosság átadta helyét a sötétségnek a
szél is elcsendesedett, visszatért megpihenni a völgy mélyébe. Útját letört
ágak, megtépázott fészkek, és szirmaikat sirató virágok mutatták. Ahogy elült a
szél, lassan megnyugodott az erdő. De ezen az estén túl csendes volt az ösvény,
tavasz óta a legcsendesebb. Nem messze tőlem egy vörösbegy énekelt, egymagában
társak nélkül, nem volt kórus, nem volt több fellépője a természet színpadának,
csak ő egyedül. Strófái úgy szaladtak az erdő fái között, mint egy csörgedező
kis patak, tisztán és gyöngyözően. Júniusban a költési időszak közepénél
tartanak a kis tollas barátaink. Akik egy fészekaljnyi utódot nevelnek fel,
azoknak a fiókái már elhagyták az otthonukat, és a nagyvilággal ismerkednek.
Vannak, akik még szüleiket követik, de legtöbbjük már a teljes önállóság rögös
útját járják. Azok a fajok pedig, akik évente kétszer költenek, még a fészekben
lapuló apróságaikat gondozzák, és a hímeknek már egyre kevesebb idejük jut a
dalolásra. A fészkek, az odúk egy része már üresen, lakók nélkül áll, a hosszú
heteken keresztül ott élő madaraknak felbomlottak a revírjeik, a hímeknek már
nincsen kiket védeniük a betolakodókkal szemben, csengő éneküket már nem
hallatják. Hosszú percek teltek el, majd az egyszemélyes koncerthez hirtelen a
kakukk csatlakozott. Egyre másra nevét ismételte, hol lassan, hol pedig olyan
gyorsan, hogy szinte összefolytak a rövidke strófái. Majd amilyen hirtelen
megszólalt, olyan hirtelen el is csendesedett, és újra a vörösbegyé volt a
főszerep. De valaki újra megszakított az egyszemélyes kis koncertet, „pli-pli-pli-pli”
éles, riasztó hangokkal vett búcsút a fekete rigó, és ő is nyugovóra tért,
valamelyik sűrű lombbal büszkélkedő bokor rejtekébe. Már nem csengő énekével
búcsúztatja a napot, hanem riasztó hangjával. Az erdőre a közelgő éjszaka egyre
sötétebb lepelét borította, az égbolton pedig az első csillag is elfoglalta a
helyét, majd sorban, egyre többen követték őt. A vörösbegy elhalkult, társával,
és a fészekben lapuló fiókáival együtt álomra hunyták a szemeiket. Az erdőre
csend ereszkedett, néma csend, mintha csak én egyedül lettem volna benne. Ezt a
csendet, a tisztás felől beszűrődő kósza dallamok törték meg, a tücskök
éjszakai koncertjének ciripelő dallamai, akik a nyári esték mindennapos
fellépői. Ahogy lábaimat szedtem egy zöldes fény villant fel a sötét erdőben,
majd még egy és még egy. Majd hirtelen eltűntek, hogy pár pillanat múlva újra
felvillanjanak. Ezen a szombat estén idén először volt szerencsém gyönyörködni
a Szentjános bogarak egyedi az éj leple alatt oly tisztán látható szépségében.
Mire visszaértem a kertembe az égbolton
egyre több csillag szoroskodott, ki-ki a szokott helyén, és szikrázó fényüket
szórták a sötét éjszakába.
Az éjszaka hangjai
Vörösbegy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése