Az őszi erdő kincsei

Nagy őzlábgomba

 Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba 

 Csertölgy makk

A keleti égbolton, még csak egy halvány fény jelezte, hogy nemsokára felébred a nap hatalmas korongja. Kósza felhőfoszlányok úsznak tova, melyek színét a napkelte rózsaszínre festi. Én már az erdő ösvényén szedem a lábam, mely elevenen őrzi az elmúlt napok kiadós esőzéseinek az emlékét. A saras út, rengeteg apró titkot rejt magában, a nemrégiben erre járt állatok kedves emlékeit. Szarvasok, őzek és vaddisznók patáinak  jól kirajzolódó lenyomataival van tele az ösvény, és az is nagyon jól látszik, hogy a fiatal nemzedék tagjai is a felnőttekkel együtt szedték aprócska lábaikat. Előttem a széles vágás még a szürkület uralma alatt áll, de ahogy telnek a percek egyre több fény szűrődik be a fák már hézagos lomkoronái felől. Néma csend üli meg az erdőt, az  aranytorkú dalos madarak már régen elcsendesedtek, és sokuk már dél felé szeli a levegőt. Percek múlva a csendet egy vörös mellényes madárka töri meg, csak csetteg és csetteg, közben pedig gomb szemeivel kíváncsian engem méreget. Már nem nyújt neki kellő takarást a bodzabokor, mely leveleinek jó részét elhullajtotta. Termés sem díszíti már ágait, tányérjai üresen tátongnak. Hetekkel ezelőtt nagy volt itt a sürgés forgás, feketerigók, énekes rigók, házi rozsdafarkúak csemegézték csillogó, fekete bogyóit, mostanra már csak a vörösbegy pihenőhelyéül szolgálnak óvó karjai.  Ahogy egyre távolodok úgy halkul a kedves hang, majd újra a némaság lesz az erdő ura.

Szokatlanul hűvös a reggel, nincsen több 2 foknál, melyet ujjaim is megéreznek, így a zsebem mélyébe rejtem őket.  Az éj leple alatt milliónyi csillag ragyogott, és a derül időben a hőmérő higanyszála is alacsonyra kúszott. A magam mögött hagyott tisztáson vékony dérlepel fedte be a még szirmaikat bontogató őszi virágokat, és az egyre szárazabb fűszálakat. Már napok óta hűvösek a reggelek, melyet a fák levelei is megéreztek, és sorra egymást követve hullanak alá a talajra, napról-napra vastagítva a földet paplanként betakaró puha avart. Nagyon szeretem az őszi erdő kellemesen fanyar illatát, mely ilyenkor, amikor nedves az avar még jobban érezhető. Utam a hegy gerincről lefelé vezetett a völgy irányába, ahol még váratott magára a kora reggeli világosság. Ahogy lábaimat szedem, a fák levelei halkan zizegéssel lejtik el utolsó táncukat, és a csendet időről-időre a tölgymakkok kopogása töri meg. A szép nagyra nőtt fák alatt, apró kis sipkás makkok hevernek, terített asztalként várva az erdő éhes lakóit. Most jött el az őszi dőzsölés ideje, amikor minden élőlény bőszen eszeget, és tölti fel élelemraktárait finomabbnál finomabb falatokkal, hogy mire beköszöntenek a hideg téli hónapok a kis sápajzok tele legyenek elemózsiával.

A tölgyvendéglők kapui éjjel-nappal nyitva állnak, és várják vendégeiket. Sokáig időzök a fa alatt, és a hátrahagyott nyomokat vizsgálom, közben pedig mintha légitámadás érkezne, védekezek a fejem mellett elsüvítő kemény makkok elől. De hiába a védekezés, egyik-másik a fejemen landol, és amikor egy termetesebb hullik rám, az egy gyenge sajgást hagy maga után. De mégis olyan jó érzés minden esztendőben itt kint a természetben átélni a makkhullást, és semmiért ki nem hagynám.

Utam egyik völgyből a másikba vezet, miközben nagy őzlábgombák tömérdek seregével találkozom. Talán erre a látványra igaz lehet, hogy úgy nőnek, mint a gombák. Tavaly találkoztam velük először, a kis tölgyesben, de közel sem voltak ennyien, mint most. Ez a túrám új ösvényeken vezet, és a természetnek hála szép sudárra nőtt őzlábgombákban van szerencsém gyönyörködni. Hosszú tönkjüknek, és csinos nagy kalapjuknak köszönhetően könnyen észre lehet venni őket. Sokan azt mondják, hogy igazán finom csemege a kalapja kirántva, erről én nem tudok nyilatkozni, mert nem fogyasztom őket. Hagyom őket háborítatlanul, hagy éljék rövidre szabott kis életüket. 

A gombákat leszámítva, már kopárnak tűnik az erdő talaja, sétám alatt, egy későn szárba szökkent, lila szirmokkal büszkélkedő harangvirággal sikerült találkoznom. A virágok pompája már a végéhez közeledik, egyeseké pedig már véget is ért, de az őszi erdő lombszíneződése kárpótol minket. A természet láthatatlan ecsetjével, a sárgák, a barnák, a vörösek megszámlálhatatlan árnyalatával festi színesre a tájat.