Nagy fakopáncs
Mókus
Mókus tisztálkodása
Érdemes megnézni, az eddigi legkedvesebb videóm
Búvóhely keresés a vihar elől
Nagy fakopáncs keresgél
Tervem szerint, ma az őszi Mátráról szóló bejegyzésemet
szerettem volna Veletek megosztani, de a tegnapi zord időjárás gondolkodóba
ejtett, és úgy éreztem, hogy időszerűbb, ha most erről fog szólni az írásom.
Szombaton este, amikor a nap nyugovóra tért elkezdett fújni
a szél. Eleinte csak gyengén szalad végig az erdő ösvényén, és finoman borzolta
az erdő fáinak, egyre csupaszabb ágait, de ahogy telt az idő egyre dühösebb
lett. Egész éjszaka süvített, és időről-időre hangos morajlása törte meg a
sötétség csendjét. Vasárnap reggel nagyon korán ébredtem, alig volt hat óra, és még
ebből egy órácskát le is kellett vonni, hiszen tegnap megkezdődött a téli
időszámítás. Óraállítás ide vagy oda, nagyon nehezen virradt ezen a reggelen.
Komor, sötét fellegek robogtak tova az égbolton, mintha egymást kergették volna
számomra ismeretlen céljuk felé. A szél nem akart gyengülni, és az első
esőcsepp is utat tört magának, majd sorra követték őt a többiek. Semmi másra
nem tudtam ezen a reggelen gondolni, csak az apró, pár grammos kis tollasokra,
akiket nagyon nagy kihívás elé állít az erős szél.
Már napokkal ezelőtt elkezdtem a madarak etetését, de ezen a
reggelen a szokásosnál is több eleséget tettem ki az etetőkbe, hogy élelembe
senki ne szenvedjenek hiányt. Hisz éppen elég terhet jelentett nekik az időjárás
viszontagságaival szembenézniük. Ilyenkor már rovarokat is nehezen találnak,
mert legtöbbjük biztonságos helyre húzódtak a közelgő tél elől, akik pedig
eddig még nem bújtak el most biztosan megtették. Enni pedig kell, ha fúj, ha
esik, az éhes csőrök étvágyát, muszáj csillapítani, hogy szervezetük
hozzájusson, a napi szükséges energiához, mely életben maradásukhoz feltétlenül
szükséges.
Vasárnap reggel, egyik kedves olvasóm Zsolt írta nekem, hogy
ilyenkor a madarak elbújnak, biztonságos, széltől védett helyet keresnek, és
igen ez valóban így van. Sűrű örökzöld bokrok vagy fák védelmében, ereszek
alatt próbálnak meghúzódni, ott ahol a viharos szél nem éri őket. Azonban egész
nap nem maradhatnak védett helyen, muszáj nekik a napi betevőjüket megkeresni,
és nagyon nagy könnyebbséget jelent nekik, ha bőséges élelemmel kedveskedünk nekik.
Nagyon kedves ismerőseim, és olvasóim Attila és Andrea is így tesz, és meg is
osztották velem, ezt a számomra oly nemes cselekedetet.
Egész délelőtt sorra érkeztek a kis tollasok, etetőim pedig teljesen
megteltek vendégekkel. Széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, fenyves cinegék,
csuszkák, szajkók, nagy fakopáncsok, fekete rigók, és egy egyedül érkező csíz
tojó is tiszteletét tette. Akik nem éhségüket oltották azok megpróbáltak az
esőtől, és a széltől védett helyet keresni. De nem csak a madarak néztek be
hozzám finom falatokért, hanem a mókusok is, egészen pontosan három mókus. Az
egyik szép barna bundát viselt, míg a másik kettő, vöröses színezetűt, akik
olyan egyformák voltak, mint két tojás. A három mókus szaladt ide, szalad oda,
olyan fürgén, hogy alig lehetett őket követni, és mindig egy-egy diót cipeltek
aprócska mancsaikban. Néha a nagy rohanások között tartottak egy-egy kis
szünetet. Ilyenkor letelepedtek a fa törzsére, éles kis fogaikkal feltörték a
dió kemény héját, és jóízűen elfogyasztották a benne lapuló finom húst. Mit sem
törődtek a széllel, és az egyre jobban zuhogó esővel, ők csak rejtegettek, és
falatoztak. Csinos bundájukból csepegett a víz, annyira el voltak ázva. Az
egyik mókus a nagy jövés-menésben elfáradt, és a madáretetőmet választotta ki
pihenő helyéül. Milyen jól is tette, hiszen ott a széltől, és az eső
cseppjeitől is védve volt. Gyorsan vettem a kamerámat, és megpróbáltam őt
videóra venni. A kis bundás neki fogott tisztálkodni, a víztől elázott
bundájának a szőreit igazgatni, és furcsa dolgokat művelni. Hempergett az
etetőben, mintha a hátát próbálta volna meg a fához dörzsölni, nem tudom mi
jelentősége volt a furcsa mozdulatainak, de nagyon jót mosolyogtam rajta.
Perceken át tartott a mosakodás, majd lemászott az etetőből, és tovább
folytatta a kutatást a fűszálak, és az avar között meglapuló diócsemegék után.
Nagyon szerettem volna, hogy a szél és a csapadék
alábbhagyjon, melyből az egyik teljesült is, dél környékén elállt az eső. A
szél azonban még haragosabbra fordult, tépte, csavart a fák karjait, akinek
hallani lehetett fájdalmas kiáltásukat. Voltak, akik nem bírtak szembeszállni a
szél erejével, megadták magukat, és ez az őszi vihar véget vetett az életüknek.
Kora délután volt, amikor egy kicsit megpihent a szél. Magamra vettem a
kabátom, és kimentem szétnézni, hogy nem okozott e kárt a kertem lakóiba.
Sajnálattal vettem észre, hogy a cseresznyefám tövében egy széncinege ücsörgött
mozdulatlanul. Közelebb mentem hozzá, és kicsit megkönnyebbültem, amikor
megláttam, hogy él. Apró csőre nyitva volt, mint aki friss levegőt akar
belélegezni, szemeiben pedig a félelem volt látható. Óvatosan a kezembe
emeltem, egy apró jelét sem adta a tiltakozásnak, barátságosan rám pillantott.
Nem hagyhattam őt ott, mert sérülten könnyen ragadozó martalékévá válhatott
volna. Védett helyre tettem, és bizakodtam, hogy helyre fog jönni. Miután
megpihent szárnyait kezdte próbálgatni, és jó fél óra múlva elrepült a bokrok
sűrűjébe. Csak remélni tudom, hogy ő és a többi madár is túlélte a tegnapi
napot, mert miután a cinege elrepült újra feltámadt a szél. Egész délután és
este csak süvített, útját pedig a kicsavart, letört fák tanúsították, hatalmas
károkat okozva az erdők, mezők ösvényein, és a lakott területeken.
Széncinege
Csíz tojó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése