2017. november 3., péntek

Őszi naplemente


 Salgói vár
 




 A Karancs-hegy mögött nyugszik le a nap
 



Véget ért az október, az esztendő legszínpompásabb hónapja, amikor a természet a legszebb ünneplőjében tündököl.
Minden esztendőben október végén éri el csúcspontját az őszi lombszíneződés, és mielőtt téli álomra hunyja a szemét a természet, a fák, és a bokrok még megmutatják utánozhatatlan pompájukat, mely olyan egyedülálló csoda, melyet emberi kéz nem tudna utánozni.
Az elmúlt hetekben, egy-két napot leszámítva, igazán kellemes időben lehetett részünk. A csillagok fényében úszó éjszakák, hűvösek voltak, de a nappalok kellemes meleggel teltek, hisz a nap sugarai reggeltől estig simogatták a tájat, és a szabadba csábítottak.
Késő délután volt, amikor az erdő ösvényére léptem, a nap sugarai már fáradt fényüket szórták a tájra, és a fák egyébként is aranyló leveleit, még sárgábbá varázsolták. Lépteimet szaporán szedtem egymás után, hogy kiérjek a hegytetőre, még mielőtt a nap korongja alábukik a Karancs-hegy mögött. Lábaim alatt a friss, ropogós avar csörgött, az erdő pedig tele volt kedves hangokkal. Cinegék beszélgettek egymással, szajkók, veszekedtek az öreg tölgy alatt, harkály kopogtatta egyik fabetege mellkasát, és csuszka pár vitatta meg a nap eseményeit. Menet közben nyitott szemmel figyeltem a talajt, hátha látok az avar között meghúzódó későn nyíló virágot, vagy gombát. De egyikükkel sem sikerült találkoznom. Fürge lépteimnek köszönhetően megvárt a naplemente, és a látványt melyben részem lehetett semmiért nem adtam volna oda. A Salgói-várat, és a Karancs-hegyet körbeölelő erdőség színgazdagsága maga a csoda volt. A fák levelei a sárga, a vörös, a barna megszámlálhatatlan árnyalataiban játszottak, ezzel megmutatva az ősz oly gyönyörű, utánozhatatlan csodáját.
Táskámat magam mellé tettem, és letelepedtem a puha avarral fedett földre. Csak figyeltem a tájat, hallgattam a hangokat, és a táj szépségének minden egyes részletét a szívembe rejtettem. Nem messze tőlem kedves, ismerős hangok szűrődtek ki a tölgyfa barna leveleinek a védelméből. „Szirr-szirr-szirr-szirr” hangokon folyt a beszélgetés, az őszapó csapat tagjai között. Egyik ágról a másikra reppentek, olykor fejjel lefelé lógva, kerestek, kutattak a meghúzódott rovarok után, közben pedig megvitatták ki, mit látott vagy talált. Percekig figyeltem és hallhattam őket, majd az egyik szárnyra kapott, és eltűnt az erdő fáinak a védelmében, majd a többiek sorra követték őt. Közben a nap korongja egyre lejjebb bújt a hegy mögött, utolsó sugara is elbúcsúzott a tájtól.  Lassan én is búcsút vettem a szép őszi erdőség látványától, és hazafelé indultam. Naplemente után gyorsan beköszöntött az este, a völgy mélyéből pedig szedelőzködni kezdett a szürkület, úgy, mint minden áldott este teszi. Csend ült az erdőre, melyet a fekete rigó messziről jövő, elülés előtti hangfoszlányai, és egy-egy makk halk koppanása tört meg. 




 Nézzük a naplementét

 Mindenhova néz, csak a kamerába nem