Nehezen fogtam neki ezen történetem megírásának, mert sajnos
nagyon rossz hírt kell közölnöm veletek. Tudom, hogy a természetben nem csak
mindig szép és jó dolgok történek, tudom, hogy mindennek megvan a rendje, és
azt is tudom, hogy egy elvesztett élet másnak ad esélyt az éltre, az éltben
maradásra, de mégis szomorúsággal tölt el, amikor ezzel szembesülnöm kell.
Pláne akkor, amikor aprócska, ártatlan kis fiókák kapnak esélyt az éltre,
akiket a szülők napokon, hetek át nevelnek, védelmeznek, és aztán egy napon
mindennek vége szakad. A hím és a tojó, fáradtságot nem ismerve pirkadattól,
alkonyatig hordják a táplálékot, hogy fiókáik hamar felcseperedjenek,
megerősödjenek, majd egy napon azzal kell szembesülniük, hogy fészkük üresen
tátong. Nincsenek éhesen könyörgő csőrök, nincsenek cingár hangok, a szívüknek
legkedvesebb kis csipegések, csak csend van és némaság, a fészek üresen áll a
fiatal bodzabokor ágai között, aki eddigi élete során talán még soha nem volt
ilyen szomorú. Nem tudott vigyázni a lakóira, az első, karjai között megépült
fészekre. Csalódottan megtört ágakkal álldogál, szomorúan, éppen úgy, mint a
barátka szülők, akinek mindenük odaveszett pár pillanat leforgása alatt.
El sem tudom Nektek mondani milyen bánatot éreztem én is,
amikor megláttam, hogy a fészeknek már nincsenek lakói. Szemeimben könnycseppek
gyülekeztek, szívemet pedig, mintha erős kezek markolták volna össze, szorítva,
mintha el nem akarnák engedni. Csak álltam a kis bokor mellett csüggedten,
miközben arcomon végigfutott az első utat kérő könnycsepp. Lelki szemeim előtt
láttam utolsó találkozás pillanatát, amikor a picik még egymás hegyén-hátán
feküdtek a fészek legaljában, édesen szundikálva, egyik másik nagyokat ásítva. Magamban
számoltam minden egyes napot, és hittem a természet kegyességében, hogy
megtartja őket épségben, mert, ha kikelésük után elérik a 12 napos kort, akkor
ki tudnak repülni, és megkezdhetik életüket a nagyvilágban. Egy naposak voltak,
amikor utoljára láttam őket, majd rá négy nappal vitt utam újra feléjük, de
addigra már csak az üres fészek fogadott. Felidéztem magamban, amikor először megpillantottam
a csukott szemű, csupasz testű apróságokat, boldog voltam, hogy épségben kikelt a négy fióka, egy pedig még a tojásban várakozott, de közben izgatottságot is éreztem, hisz tudtam ezek után következett
volna életük legnehezebb és legveszélyesebb időszaka. Az alacsonyan épült
fészekben a csipogó hangok sajnos hamar felkeltik a ragadozók figyelmét,
akiknek talán kicsinyeik vannak, és akik éppen olyan éhesek, mint ahogy a kis
fiókák is voltak. Róka, nyest, menyét, vaddisznó, vagy ragadozó madár könnyen az
alacsonyan megépült fészekhez tudott férni, ahonnan elorozta az apró kis
barátkákat. A szülők ilyenkor, akiket a létfenntartás ösztönei hajtanak, új
költésbe kezdenek. A pár új fészket épít, a tojó újra lerakja a tojásait, és
mint ezt tették eddig is, minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy kicsinyeik fel
tudjanak cseperedni. Bízom benne, hogy a
következő fészkük egy sokkal sűrűbb, áthatolhatatlanabb bokor belsejében készül
majd el. Ahová ragadozók egykönnyen nem tudnak beosonni, és abban is bízok,
tiszta szívvel remélem, hogy a következő fészekaljuk apróságai szerencsésen fel
tudnak majd nőni, és az ősz beköszöntével útra tudnak majd kelni szüleikkel dél
felé, a telelő területeik irányába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése