Őszi reggelen

Október közepén járunk, de a hőmérséklet még mind a mai napig a nyarat idézi. A nappalok kellemes meleggel, és szikrázóan kék éggel ajándékozzák meg a természet lakóit, melyben kellemesen át tudják melengetni testüket. Az éjszakák sötét leple alatt a hőmérő higanyszála alacsonyra kúszik, és a nagy szárazságban szomjukat oltani vágyó erdőlakók csak a friss hajnali harmatra szorulhatnak, melyek, mint aprócska üveggolyók ülnek meg az egyre száradó növényzeten. Hosszú hetek teltek el igazán kiadós csapadék nélkül, melynek hiányát a természet minden lakója érzi. A talaj szárazon, mély ráncokat viselve bújik meg az egyre vastagodó avartakaró alatt, melyből szinte semmi esélyük nincsen kinőni a csinos kalapos kis lakóknak. Rég nem látott őszi szárazság uralja a természetet, mely ilyenkor októberben igazán ritkaságnak számít.

Amikor vasárnap reggel könnyed sétámra indultam, a nap még csak a színes ünneplőbe öltözött bükkfák legtetejét simogatta. Az ösvény pedig kellemes félhomályban, és a hegy mögött ébredező nap sárgás fényében úszott. Szeretem ezeket az üde, friss levegővel telt kora reggeli órákat, amikor oly tisztán érezni lehet az avar fanyar, de mégis oly kellemes illatát. A büszke törzsekkel álldogáló fák sudaraiban gyenge szél osont, egymás után hintáztatva az aranylóan sárga faleveleket. Egyik-másik könnyedén adta meg magát, ellejtve utolsó táncát a föld felé vette az irányt, és egészen halk, szinte alig hallható zizegéssel jelezte útjának a végét. A kis tisztás szélére érve a még mindig élettel telve álldogáló, és apró kis tüskékkel felfegyverzett csalánsereg között halk neszre, óvatos mozgás jeleire lettem figyelmes. Megálltam, mozdulatlanul figyeltem, ahogy a sűrűben négy kecses lábára emelkedik egy fiatal őzsuta. Fekete, csillogó szemeivel rám nézett, ugyancsak fekete orrocskáját pedig óvatosan mozgatni kezdte a levegőt szimatolva, majd szépen lassan, komótosan elindult az erdő irányába. Nem félt, tudta jól, hogy nincs mitől félnie, hisz már nagyon sok alkalommal találkoztunk össze, és fel tudja mérni, hogy ki jelent rá veszélyt és ki nem. Ahogy kecses lábait egymás után szedte teste egyre jobban kivált a sűrű bozótosból, és tisztán látni lehetett, hogy csinos, gesztenyebarna nyári kabátját, már nem volt olyan makulátlan, mint hetekkel ezelőtt. Szőrbundájában szürkés foltok jelezték, hogy eljött az idő, hogy testét melegebb, téli felöltőbe bújtassa. Pár lépés után hirtelen megállt, és az erdőszélen álldogáló vadszeder bokor zöld leveleit kezdte eszegetni, miközben cseppet sem zavarta, hogy nem messze álldogálok tőle figyelve őt. A kis csemege elfogyasztása után lassan továbbindult, majd eltűnt a szemeim elől. Én is lassan tovább folytattam a sétámat, de egy gyöngyöző dallam újra megállásra bírt. A tisztás nyugati peremén akácfák álldogálnak, melyek mindegyike már aranylóan sárga lombkoronával büszkélkedik. Az egyik fa ágai között vörösbegy dalolt, mely előadás olyan tisztán, olyan csengőn szólt a reggeli csendben, hogy bejárta a környék minden szegletét. A nap már langyos sugaraival cirógatta a fákat, a csinos vörös mellényes madár pedig egyik strófáját a másik után ismételte, akárcsak tavasz idején. Dala áthatóan szólt, és esze ágában sem volt megpihenni, még egy kósza pillanatra sem. Magára hagyva a kis dalnokot tovább folytattam utamat, mely egy kis emelkedőn a tölgyerdőbe vezetett, abba az erdőbe, ahol a tavalyi esztendőben rengeteg őzlábgombával volt szerencsém találkozni. Most hiába kerestem őket, a száraz, repedezett talajból egyetlen egy kalapos sem bújt elő. A földet itt még nem takarta be vastag avar, a tölgyfák még magukon viselik lomkoronájukat, melyekbe az október már sárga és barna színeket lopott. Ha levelek nem is, de aprócska sipkás makkokból azonban nem volt hiány. A fák alatt rengetegen hevertek. Voltak, akiket az erdőlakók már félig megcsócsáltak, de sokuk még érintetlenül várta éhes vendégeit. Nem messze tőlem szajkók veszekedtek. Óvatosan a fa mögé húzódva figyeltem a pár pillanatig tartó kis patáliát, melynek okozói a kis sipkás makkok voltak. Bőséggel hozzájuthatnak az erdő lakói, de mégis a mátyásoknak mindig az kellene, amelyiküket a társuk elcsen. Egymást szidva, hangosan rikácsolva veszekedtek, majd szárnyra kapva egymást követve eltűntek a fák ölelésében. Még sokáig hallottam kiáltásukat, majd egyre távolodtak, és újra a nyugalom ülte meg az erdőt. A fák vékonyka ágain, levelein cinegék himbálóztak, folyton folyvást élelem után kutatva, miközben csepp kis csőrük be nem állt a fecsegéstől. Az egyik szép sudár tölgyfa tövénél, feketés folt tűnt fel. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig bírtam szemmel követni fürge mozgását. Majd a következő pillanatban megállt igazgatni kezdte a faleveleket, ekkor már jól láttam, hogy egy egészen sötét, majdhogynem fekete bundás mókuskával sikerült találkoznom, aki éppen a tölgymakkokat keresgélte és rejtegette. Tudomást sem véve rólam, teljesen belemerülve folytatta szorgos munkáját, én pedig lassan, óvatosan, hogy ne zavarjam meg őt továbbindultam. Lefelé ereszkedtem a dombról, ahol a tölgyfákat egyre sűrűbb vadszedrekkel benőtt, bozótos váltotta fel, mely bokrok közül furcsa hangok szűrődtek ki. Mintha vaddisznók hangjai lettek volna, de nem azok mély horkantások, hanem sokkal lágyabb hangok. Éppen a vadkörtefa alatt álltam, amikor egy süldő malacka toppant elém. Nem volt messze, kedves arcocskájával, csillogó szemeivel kíváncsian szemlélt, és mozdulatlanul álldogált szürkésfekete szőrbundájában. Mögüle újabb hangok szűrődtek ki, a testvérei fecsegő hangja, melyre a kis süldőke visszafordult hozzájuk, és eltűnt a vadszederbokor sűrű védelmében. Gyakran hallom az erdő ösvényeit járva a vadmalacok kedves zsörtölődését, és olykor, ha a szerencse is mellém szegődik, meg is pillantom őket. Örömmel töltött el ez a pár pillanat, melyben részem lehetett, ennek a kedves arcú malackának hála. Lassan én is továbbindultam, és utamat hazáig a zöld küllő kacagó hangja és a cinegék csacsogása kísérte.  
   

 Vörösbegy éneke

  Őzsuta

 Mókus