A fenyveserdő kalapos kis lakói

Az erdő varázslatos hely, ahol hosszú órák telnek úgy el, mintha csak kósza pillanatok lettek volna. Talán azért, mert itt érzem magam a legjobban, a sudár fák ölelésében, ahol csak én vagyok és a természet, és szívemnek oly kedves lakói. Amikor csak tehetem, és időm úgy engedi ösvényeit járom, miközben éberem figyelem, hallgatom minden egyes neszét, lüktetését. Hisz csak így lehet a csodákat átélni, ha odafigyelünk rájuk, és szinte teljesen eggyé válunk vele.

Számomra az ősz a színesedő erdőktől, a hűvös, ködös hajnaloktól, a harmatos ruhába öltözött reggelektől, a kellemesen meleg nappaloktól és az erdőkben sorra életre kelő, kalapos gombáktól olyan varázslatos.

Már több bejegyzésem is szólt ezekről a kedves kis erdőlakókról, akik teljesen rabul tudják ejteni a szívemet. Aki figyelemmel követi az írásaimat, azt is tudja, hogy nem gyűjtöm őket, csak fotózom és gyönyörködöm bennük. Vannak, akiknek tudom a becsületes nevét, de olyanok is akadnak, akiket sajnos nem ismerek, hisz a gombák világa igen összetett, és laikus számára igencsak bonyolult terep, mely kellő tudás nélkül súlyos következményeket is rejthet magában. A fajok meghatározását hagyni kell a szakértőkre, akik minden fajt, azoknak minden titkát jól ismerik. Hisz sok mérgező egyed él köztük, melyek elfogyasztása egészségünkre ártalmas lehet, ezét nagyon veszélyes az ő világuk, és komoly szakértelmet kíván. Azonban fotózni és gyönyörködni szépségükben minden veszély nélkül lehet és szabad, hisz a természet igazán mesébe illő külsővel áldotta meg őket. Bevallom Nektek, hogy én nem tudnák mellettük egyszerűen csak elsétálni. Ha, megpillantok egyet, meg kell, hogy álljak mellette. Ilyenkor leguggolok vagy leülök melléje figyelem, nézegetem őt. Nagyon szeretem megörökíteni szépségüket, talán pont varázslatos és mesébe illő kinézetük miatt, ahogy a sűrű erdőségekben éldegélnek csinos kis kalapkájuk alatt, a sudár fák védelmében.   

A bőséges csapadék, a magas páratartalom és a kellemesen meleg őszi idő kedvez a gombák fejlődéséhez. Ezért a minap, a párommal és Bogyóval könnyed sétára indultunk az egyik kedvenc erdőmbe, ahol karcsú derekú fenyőfák állnak katonás sorban, egymás mellett, és ahol a talajon ilyenkor ősszel apró kalaposok élik az életüket. Gondoltam, hogy a galócákkal még nem fogunk találkozni, mert ők ebben az erdőben október közepe tájékán bújnak majd elő, de bíztam benne, hogy egyéb apró szépségeket azért megfigyelhetek. Amikor az erdőbe értünk én a kitaposott gyalogút helyett a fák sűrűjét választottam. A nappali fényből itt szinte semmi sem volt érzékelhető, a sudarakon, melyek egymásba fonódva állnak nem tud a nap fénye áthatolni, így szürkületi sötétség uralta a fenyvest. Az ágak között pókhálók álltak őrt, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy teljesen beléjük gabalyodok. Az arcomon éreztem a szálakat, és hiába próbáltam szabadulni, csak nagyon nehezen engedtek utamra. Sajnáltam a lakóikat, hogy megrongáltam fáradtságos munkájuk gyümölcsét, de nem tudtam kikerülni őket, mert bármerre is indultam mindenhol ott voltak. A talajon kellemes volt a járás, olyan puha, mintha szivacson szedném a lábam. Az egyik fa alatt, szinte már az erdő kellős közepén, zöld dióburok maradványaira lettem figyelmes. Az ott maradt árulkodó jel nekem arról mesélt, hogy fent az ágak között egy mókus falatozott. Finom csemegéje pedig nem más volt, mint egy szép nagyra nőtt dió, melyet valahonnan messziről hozhatott ide a fenyvesbe, mert itt közel, s távol nem éldegél diófa. A burok igencsak termetes volt, melyről a régi idők emléke jutott eszembe, amikor drága nagypapámmal bocskordiót ültettünk a kertbe, bízva benne, hogy egy szép tavaszi napon kihajt, és hosszú évek múlva talán mi is szüretelhetjük termetes és finom terméseit. Gondolataimból egy örvös galamb szárnycsapása zökkentett ki, aki éppen a fejem felőli ágak védelméből reppent el. Kicsit távolabb újra leereszkedett egy másik fenyő ágai közé, és rákezdett kedves huhogására. Ahogy egyre beljebb haladtunk, a fák közötti félhomályból sorra bukkantak elő a szebbnél szebb kinézetű kis kalaposok. Voltak egészen nyúlánkak, kecsesek, akik nyakukon aprócska kalapokat viseltek, voltak barna színűek, nyálkásak, egészen különleges kinézetűek, és akadtak köztük egészen aprócska pöfetegek is, akik nem olyan régen láthatták meg a napvilágot.

Az igazi őszi gombadömping még várat magára, de ha az időjárás számukra kedvezően alakul, akkor a közeljövőben biztosan egyre többen és többen fogják szépségükkel gyarapítani ez erdők ösvényeit.