Mókusapróság
Testvérek
Már hosszú hetek óta nem meséltem és számoltam be nektek
Szotyiról, Bojtiról és aprócska kis csemetéikről, akik a nyár nagy részét a
kertemben, és a mögötte elterülő erdőben töltötték. Sajnos valami oknál fogva
nyár végén a mókuscsalád szőrén-szálán eltűnt, egyik napról a másikra. Az egész
álló nap itt tüsténkedő kis mókusoknak hirtelen nyoma veszett. Pedig
gyermekkoruk nagy részét itt töltötték, játszottak, mókáztak és ismerkedtek
az őket körülvevő világgal, de valami történhetett, hogy megváltak a kertemtől,
de sajnos pontosan nem tudtam mi lehetett az. Sejtésem az volt, azonban biztos nem
lehettem benne, de a kis rókákra gyanakodtam, akik éppen abban az időszakban
hagyták el kotorék otthonukat, és napjaik nagy részét, az erdőnek ezen részén,
sőt olykor-olykor kiskertemben töltötték. Eleinte anyjuk kísérőjeként tűntek
fel, majd később már egyedül is a környéken múlatták az idejüket. Voltak
esetek, amikor itt pihengettek, a nagy juharfa sudarának a védelmében, talán
azért, mert biztonságban érezték magukat. De amíg ők biztonságot kerestek, a
mókuscsaládnak ez nagyon nem tetszhetett, mert ők bizony félnek a rókáktól, ha
kicsike az a róka, ha nagy. Rájuk veszélyt jelenthet, ezért inkább odábbálltak,
nagyon nagy bánatomra. Olyan furcsa volt a kertem nélkülük, olyan sokat jártak
a fejemben és gondoltam rájuk, de el kellett fogadnom, hogy ez a természet
rendje, hiszen, ha nem érzik a biztonságot, elhagyják addigi helyüket. Nekem
pedig nem volt más választásom megszoktam a nélkülük való életet, még, ha
nehezen is ment. Fájt a szívem, hogy nem figyelhettem önfeledt kis játékukat,
nem láthattam cseperedésüket. De nem tudtam mit tenni, amikor elkapott a
hiányuk, a fotóikat nézegettem, azt a több százat, amik róluk készültek, és
titkon reméltem, hogy talán egyszer még meglátogatnak, és újra találkozhatok
velük, akár egy-két röpke pillanatra is.
Időközben az erdőben szörnyű dolog történt. Nem szeretek
erről írni, de sajnos vannak ártó emberek, akik nem tisztelik egy cseppet sem a
természetet és annak lakóit. Egy napon, kora este, a messziből puska dördülése
hallatszott, mely hang hallatára elszorult a szívem, hisz tudtam, hogy ez a hang azt jelentette, hogy egy erdőlakónak ártatlan életét vették el. A kis rókák mamáját lőtték le, hogy honnan tudtam, hogy őt? Sajnos onnan, hogy megtaláltam ez erdő fái között az avarban fekvő testét. Nem
tudom Nektek szavakkal leírni, amit akkor ott éreztem, kezem, lábam remegett,
szemeimben könnycseppek gyülekeztek, utat követelve maguknak, és zokogásban
törtem ki. Nem szoktam ilyenekről mesélni, az ártó emberek tetteiről, de sajnos
jelen van a világban, és ezen a délelőttön én is újra szembesültem vele. Attól
a naptól fogva a kis rókák eltűntek, napközben soha nem bukkantak fel, úgy,
mint azelőtt. A vadkamerám éjszaka viszont rögzítette őket több alkalommal is.
Szegény aprókák fiatalon megtanulták az életre szóló leckét, így csak a
sötétség biztonságot adó leple alatt mertek már előjönni. Ahogy napközben a kis
rókák nem jelentek meg a kertem és az erdő környékén, a mókusok újra kezdtek
előmerészkedni. Hol az egyik, hol a másik tűnt fel a diófám legtetején,
miközben a termést szüretelték. Ahogy teltek a napok és a hetek, újra
visszatértek az apróságok, mert igen még mindig nagyon kicsik. Arcuk vonásai
még mindig gyermekiek, de ügyességük túltesz a felnőttekén. Sokat komolyodtak
az elmúlt hosszú hetek alatt, idejüket már nem mókázással töltik, hanem nagyon
komoly feladattal, a gyűjtögetéssel. Szőrbundácskájuk is sötétebb lett, de
elevenen csillogó, apró kis gyöngy gombocskáik mit sem változott.
A következő időszakban újra több bejegyzésem fog róluk
szólni, hiszen szorgos kis életük rengeteg titkot, és kedves pillanatot rejt, melyet
majd Veletek is megosztok.
Rókakölyök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése