Elékezett az ősz utolsó hónapja, mely idén szokatlanul meleg
levegővel, szikrázó napsütéssel tölti meg az erdők, mezők ösvényeit. Sorra
dőlnek meg hosszú évtizedek meleg rekordjai, melynek hatását a természet magán
viseli, hisz nem ehhez szokott, nem ez a neki kedvező időjárás. De nem tudnak
mást tenni a lakói, alkalmazkodnak a szokatlan körülményekhez.
Vasárnap reggel, amikor sétámra indultam a levegő kellemesen
enyhe volt, melyben az avar fanyar illata osont a fák egyre csupaszabban álló
sudarában. Az ágakon itt is, ott is könnyed ködfátyol ült, ami igazán kellemes
hangulatúvá varázsolta a kora reggeli, ébredező órákat. Szeretem ködöt,
szeretem a sejtelmes szépségét, melyben a táj egészen más, titokzatosabb arcát
mutatja. A fák védelmében hol halkabban, hol erdősebben hallatszott a levelek
zizegése, ahogyan búcsút véve otthonuktól hullottak le a koronákból. Esés
közben halk nesszel libegtek, ellejtve utolsó táncukat mielőtt földet értek
volna. Egyikük-másikuk tétován indult útra, mintha nem bírtak volna, nem
akartak volna beletörődni a sorsukba, hogy gyorsan mulandó életük, a végéhez
ért.
Ahogy a nap elődugta sugarait a szürke felhők takarásából, a madarak halk
motozással betevő után kezdtek kutatni. Cinegék egész kis hada szálldosott
ágról-ágra, miközben aprócska csőrük egy pillanatra sem állt be, vékonyka
hangjuk egészen betöltötte az ösvény minden szegletét. Izegtek-mozogtak,
kerestek-kutattak, és egy kósza szemhunyásnyira sem álltak meg. Csinos fekete
fejfedőiken a nap ébredező sugarai csillogtak, szemeik pedig a szűnni nem akaró
kíváncsiságtól ragyogtak. Nagyon szeretem a cinegéket, kedves kis lényük hamar
elvarázsolja a szívemet, ahogy ernyedetlen szorgalommal, rendkívül élénken és
virgoncan keresgélik a napi betevőjüket. Még a legzordabb időben is boldogság
és jókedv ül kedves arcocskájukon. Hosszú percekig figyeltem a vidáman
tevékenykedő csapatot, miközben feltűnt köztük egy csinos, kék tollruhát viselő
csuszka pár is. Fejjel lefelé szedték, hosszú karmokkal megáldott lábaikat,
mint ügyes akrobaták, miközben a kéreg repedéseiben megbújt rovarok után
kutattak. Valami nem tetszhetett nekik, mert hirtelen hangos riasztásba
kezdtek, és túlharsogták a cinegék csendes diskurálását. Az erdei úton haladva,
lassan elértem a kis hegy tetejére, ahonnan tisztán látni lehetett a Karancs-hegy
vonulatait, ahogy őszi ünneplőjükben pompáztak. A tölgyfák legtöbbjei még
magukon viselték a bebarnult koronájukat, melyek között üde zöld foltok
jelezték a fenyők, a sárgák pedig a vörösfenyők és a bükkfák jelenlétét. A
mélyen fekvő völgyekben ködfelhők gomolyogtak, mintegy puha, könnyed bundával
betakarva az alatta nyugvó erdőséget. Csodás volt a kilátás. Hátamat, egy szép
kort megélt hatalmas tölgyfának döntve figyeltem a tájat, melynek látványa
percről-percre úgy változott, ahogy a ködfátyol éppen betakarta a völgyeket.
Könnyedén úszott az alattam elterülő mélységben, és, úgy hullámzott, mint a
tenger vize nyugodt, szélcsendes napokon. A hegytetőn újra és újra előbújtak a nap sugarai,
és olyan kellemes meleggel áldották meg a levegőt, hogy egy vörös mellényes
madárka kedvet kapott gyöngyöző énekének az előadásához, melyhez kisvártatva a
széncinegék is csatlakoztak, nem messze pedig a zöld küllő kacagása harsogta
túl, a kis énekesek őszi koncertjét. Mintha jót nevetett volna rajtuk, hogy
novemberben dalolnak, amikor már nem szokás. De szokás ide vagy oda, a kellemes
idő, a testüket simogató meleg, az élelem bősége jókedvre derítette a kis
tollasokat, mely arra késztette őket, hogy ennek az örömnek hangot is adjanak.
Így hát nekik hála ezen a reggelen az ő kedves nótájuk kísérte végig az utamat.
Széncinege
Csuszka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése