2018. november 7., szerda

Novemberi reggelen













Elékezett az ősz utolsó hónapja, mely idén szokatlanul meleg levegővel, szikrázó napsütéssel tölti meg az erdők, mezők ösvényeit. Sorra dőlnek meg hosszú évtizedek meleg rekordjai, melynek hatását a természet magán viseli, hisz nem ehhez szokott, nem ez a neki kedvező időjárás. De nem tudnak mást tenni a lakói, alkalmazkodnak a szokatlan körülményekhez.
Vasárnap reggel, amikor sétámra indultam a levegő kellemesen enyhe volt, melyben az avar fanyar illata osont a fák egyre csupaszabban álló sudarában. Az ágakon itt is, ott is könnyed ködfátyol ült, ami igazán kellemes hangulatúvá varázsolta a kora reggeli, ébredező órákat. Szeretem ködöt, szeretem a sejtelmes szépségét, melyben a táj egészen más, titokzatosabb arcát mutatja. A fák védelmében hol halkabban, hol erdősebben hallatszott a levelek zizegése, ahogyan búcsút véve otthonuktól hullottak le a koronákból. Esés közben halk nesszel libegtek, ellejtve utolsó táncukat mielőtt földet értek volna. Egyikük-másikuk tétován indult útra, mintha nem bírtak volna, nem akartak volna beletörődni a sorsukba, hogy gyorsan mulandó életük, a végéhez ért.
Ahogy a nap elődugta sugarait a szürke felhők takarásából, a madarak halk motozással betevő után kezdtek kutatni. Cinegék egész kis hada szálldosott ágról-ágra, miközben aprócska csőrük egy pillanatra sem állt be, vékonyka hangjuk egészen betöltötte az ösvény minden szegletét. Izegtek-mozogtak, kerestek-kutattak, és egy kósza szemhunyásnyira sem álltak meg. Csinos fekete fejfedőiken a nap ébredező sugarai csillogtak, szemeik pedig a szűnni nem akaró kíváncsiságtól ragyogtak. Nagyon szeretem a cinegéket, kedves kis lényük hamar elvarázsolja a szívemet, ahogy ernyedetlen szorgalommal, rendkívül élénken és virgoncan keresgélik a napi betevőjüket. Még a legzordabb időben is boldogság és jókedv ül kedves arcocskájukon. Hosszú percekig figyeltem a vidáman tevékenykedő csapatot, miközben feltűnt köztük egy csinos, kék tollruhát viselő csuszka pár is. Fejjel lefelé szedték, hosszú karmokkal megáldott lábaikat, mint ügyes akrobaták, miközben a kéreg repedéseiben megbújt rovarok után kutattak. Valami nem tetszhetett nekik, mert hirtelen hangos riasztásba kezdtek, és túlharsogták a cinegék csendes diskurálását. Az erdei úton haladva, lassan elértem a kis hegy tetejére, ahonnan tisztán látni lehetett a Karancs-hegy vonulatait, ahogy őszi ünneplőjükben pompáztak. A tölgyfák legtöbbjei még magukon viselték a bebarnult koronájukat, melyek között üde zöld foltok jelezték a fenyők, a sárgák pedig a vörösfenyők és a bükkfák jelenlétét. A mélyen fekvő völgyekben ködfelhők gomolyogtak, mintegy puha, könnyed bundával betakarva az alatta nyugvó erdőséget. Csodás volt a kilátás. Hátamat, egy szép kort megélt hatalmas tölgyfának döntve figyeltem a tájat, melynek látványa percről-percre úgy változott, ahogy a ködfátyol éppen betakarta a völgyeket. Könnyedén úszott az alattam elterülő mélységben, és, úgy hullámzott, mint a tenger vize nyugodt, szélcsendes napokon. A hegytetőn újra és újra előbújtak a nap sugarai, és olyan kellemes meleggel áldották meg a levegőt, hogy egy vörös mellényes madárka kedvet kapott gyöngyöző énekének az előadásához, melyhez kisvártatva a széncinegék is csatlakoztak, nem messze pedig a zöld küllő kacagása harsogta túl, a kis énekesek őszi koncertjét. Mintha jót nevetett volna rajtuk, hogy novemberben dalolnak, amikor már nem szokás. De szokás ide vagy oda, a kellemes idő, a testüket simogató meleg, az élelem bősége jókedvre derítette a kis tollasokat, mely arra késztette őket, hogy ennek az örömnek hangot is adjanak. Így hát nekik hála ezen a reggelen az ő kedves nótájuk kísérte végig az utamat.       


   Széncinege

 Csuszka