Diószüret

Nem tudok elég hálás lenni a természetnek azért, hogy aprócska mókusokkal örvendeztetett és örvendeztet meg a mai napig is. Egyszerűen és röviden fogalmazva imádom őket. Az a pár hét olyan hosszúnak tűnt nélkülük, mintha egy örökkévalóság lett volna, hiányukat napról-napra egyre jobban éreztem, és már alig vártam a pillanatot, hogy talán egy szép őszi reggelen újra felbukkannak a kis kertemben. És így is lett, a kívánságom, és a nagy vágyam, hogy újra mókusvendégeim legyenek a természetnek hála teljesült.

Szép ősz reggelre ébredt az erdő és a kertem. Az ébredező nap, mely egyre tovább lustálkodik reggelente, még csak a hegy legtetején álló fák sárguló sudarát simogatta. A keleti égbolt pereme halvány rózsaszín színben úszott, és már ekkor tudni lehetett, hogy szép őszi nap elé nézünk. A kertemben egy hatalmas diófa áll, melynek sárguló levelei között rég nem látott szép nagy terméseket érlelt be, a számára kedvező időjárás. Minden évben terem ez a fa, hol kevesebb, hol több a dió rajta, hol kisebbek a szemek, hol nagyobbak, de ez az év szinte tökéletes termést hozott, nem csak az én, hanem a kertemben vendégeskedő erdőlakók számára is. A diót mindig úgy szüretelem, hogy jusson és maradjon is. Teszek el a magunk részére is, de hagyok bőséggel a talajon is, a betérő korgó gyomrú, és éhes csőrű látogatóimnak. A télire eltett készletekből pedig, minden egyes nap helyezek ki nekik az etetőkbe, hisz az ősszel elrejtegetett tartalékaikat nem mindig sikerült megtalálniuk, így, ha ez az eset bekövetkezik, éhesen biztosan nem maradnak a hideg téli hónapok alatt.

Kora reggel volt, amikor az ablakban állva néztem az ébredező erdőt, amikor egy öt tagból álló szarvastehén csordán akadt meg a tekintetem. Komótosan, ráérősen ballagtak át a fák védelmében, az első meg-megállt és bevárva a többieket. A kis csapatban négy tehén volt, és egy idén született borjú, aki láthatóan már szépen cseperedett, de testmérete még jóval elmaradt a többekétől. Amikor a szarvasok eltűntek, a diófa sárga levelei között motozás jeleire lettem figyelmes. Először azt gondoltam, hogy a szajkó vagy a nagy fakopáncs szüretel a lomkorona védelmében, de kisvártatva láttam, hogy bizony ez nem madár, hanem egy csinos sötét szőrkabátkát viselő mókuska. Boldogságom határtalan volt, hogy újra megtisztelt jelenlétével egy csinos bundás mókuska. Kisvártatva, szép nagyra nőtt karmait a fa törzsébe mélyesztette és lemerészkedett a talajra. A már aláhullott levelek között bőszen keresni, kutatni kezdett, amikor hirtelen rábukkant egy szem dióra, serényen a szájába emelte, és már vitte is magával, fel a fa tetejébe, majd akrobatikus ügyességgel átugrott a cseresznyefára és meg nem állt, míg el nem érte a kertem mögött álldogáló hatalmas juharfát, és eltűnt a szemeim elől. Az újbóli találkozás mindössze pár percig tartott, de mindennél többet ért, hogy láthattam őt. Ekkor már sejtettem, hogy újra be fog térni hozzám, hisz a bőséges diótermés csábító az ő számára is, és ilyenkor ősszel van a gyűjtögetés, a spájzolás időszaka. Hiszen minden szorgos kis mókus jól tudja, hogy lassan közeleg a tél, és addig kell élelmet gyűjteniük, amíg a természet bőséggel megadja a számukra.