2018. szeptember 27., csütörtök

Őszi reggelen



Olasz harangvirág

 Erdei pereszlény

 Farkaskutyatej

 Kalinca ínfű

Hosszú napok és hetek óta vágyott már a természet az éltető csapadék után, de mindhiába, sehogy sem akart eljönni az áldott eső, mely meglocsolta volna az erdők, mezők ösvényeit. A talaj ráncosan, repedezett várta, hogy egy kis vízhez jusson, és, hogy a benne lakó növények szomjukat olthassák.
Szombaton, kora reggel súlyos, szürke, de számomra mégis olyan magával ragadóan szép fellegek ülték meg az égboltot, melyek elhozták az eső reményét. Késő délelőtt volt, amikor az első esőcsepp elhagyta addigi otthonát és elindult a föld irányába. Majd szépen lassan követni kezdték őt a többiek, és mint akik egymással versenyeznek hullottak alá a talajra. Pillanatok alatt annyian lettek, hogy kisebb-nagyobb tócsákba sokasodtak, a föld pedig csak itta és itta az éltető vizet, melyre már oly régen vágyott. Az eső a lehűlést is magával hozta, melyre én már nagyon vártam, hogy a levegő végre a rendes ilyenkor megszokott kerékvágásba kerüljön. Hiszen a nyárias meleg megfigyeléseim szerint igencsak megzavarta a természet lakóit, és mint előző bejegyzéseimben is olvashattátok egyes madarak hímjei újra revírjeiket kezdték védelmezni, és a tavasszal hallható strófáikat énekelték. Ezek közül, a legszokatlanabb a széncinegék tavaszköszöntő „nyitnikék-nyitnikék” és „ti-ta,ti-ta” azaz, a hinta dalocskái voltak. A meleg, mely ilyenkor már nem megszokott megzavarta a tollas kis barátaink életét is.
Szeptember derekán már jól érezhető, hogy reggelente tovább lustálkodik a nap, este pedig hamarabb nyugovóra tér, melynek köszönhetően az éjszakák lépésről, lépésre egyre hosszabbodnak.
Vasárnap reggel korán ébredtem, és ahogy a nap felsejlett a keleti égbolt peremén el is indultam könnyed kis sétámra. Rég nem érzett hűvös levegő, és oly kellemes illatok osontak a fák törzsei között, hogy meg kellett állnom, és egészen mély lélegzetek véve szívtam magamba a szeretett ősz utánozhatatlan aromáját, melyben az eső áztatta avar, és a föld illaté volt a főszerep. Az égboltot szürke fellegek fedték be, de itt-ott apró rések álldogáltak, melyeken óvatosan elő tudtak bújni, a nap kósza sugarai. A fák sudarai közé a szeptember láthatatlan ecsetjével már aranylóan sárga foltokat festett, a gyengéd szél pedig időről-időre óvatosan táncoltatta őket. Halk zizegésük betöltötte az erdő minden zugát.
A talajt, pihenő levelek barna, sárga és vörös mintával és színekkel tarkított szőnyege fedte be gondosan, melyek most nem csörögtek a talpaim alatt, az eső cseppjeitől elnehezülve feküdtek. Az erdei út mentén a virágok tarka pompáját a nagy szárasság és a lassú elmúlás már megfakította, de egy-egy kósza szépség, igaz már megtörődve, mégis kitartóan álldogált. Nyúlánkan ácsorgó, a száraikon apró lila harangokat viselő olasz harangvirágok, apró sárga virágokkal büszkélkedő kalinca ínfüvek, karcsúra nyúlt vadrezedák, lila szirmaikat bontogató erdei pereszlények egy kisebb csoportja, valamint egészen csinos, és különleges kinézetű farkaskutyatejek lapultak az egyre száradó fűszálak között.
Az erdei ösvényről letérve utamat a hatalmas, szép kort megélt tölgyfák között folytattam, ahonnan a Salgói vár, és az őt körülölelő hatalmas erdőségekre nyílik csodaszép, számomra talán a legszebb panoráma. Fenn a fák magas ágai közül ismerős hangok szűrődtek ki. Megálltam, éber tekintetekkel, és nagyra nyitott fülekkel figyeltem a kedves kinézetű, és igazán barátságos természetű őszapók csendes motozását. Sokan voltak, egészen pontosan 16 egyedet sikerült megszámolnom, mely egy igazán szép számú kis csapatnak számít. A tölgyfa levelein, vékonyka ágain függeszkedtek olykor fejjel lefelé, mint a legügyesebb akrobaták, miközben kapcsolattartó vékony „szirr-szirr” hangjukon csacsogtak egymással. Egyik pillanatban itt, a másikban pedig ott voltak, alig lehetett mozgásukat szemmel követni, de amikor egy-egy kósza pillanatra megpihentek jól láthattam kedves gömbölyded testüket, és szép nagyra nőtt, rájuk oly jellemző farok tollaikat, mely igazán különlegessé varázsolja kinézetüket. Nem voltak tőlem messze, egyik-másik csupán egy jó karnyújtásnyira, így tisztán láthattam aprócska gombszemeik kedves csillogását. Hosszú percekig szemléltem őket, majd lassan búcsút vettünk egymástól, és ők is, és én is elindultunk, mindenki továbbfolytatva a maga útját. Az apókák élelmet, egy kis csőrük alá való betevőt kerestek, és pedig kedves élményeket, melyek sétáimon megadatnak. Nem haladtam sokat előre a fák óvó védelmében, amikor egy számomra kedve strófa, a tavasz eljövetelének legszebb dala csendült fel a tölgy levelei közül. Igen jól olvassátok a tavasz legszebb dala, most pedig ősz van, ilyenkor pedig ritkaság számba megy hallani a széncinegék kikeletet köszöntő hinta dalocskáját. Ezen a reggelen pedig nem is egy, hanem két cinege ismételte gyöngyöző énekét, mintha egymást akarták volna túlszárnyalni, minta, vetélkedtek volna, hogy melyikük előadása a csengőbb. Gyorsan elő is vettem fényképező gépemet, és egy kis videót készítettem róluk, hogy Ti is hallhassátok a széncinegék hímjeinek őszi koncertjét. A két énekes cinegékhez becsatlakoztak még fajtársaik, de ők nem daloltak, hanem boldogan cserregve csacsogtak. Kisvártatva csuszkák kezdtek cseverészni jól ismert „tveet-tveet” hangjukon, a messziből szajkók rikácsoló hangja hallatszott, ahogy egymással zsörtölődtek, a galagonyabokor ágai között vörös mellényt viselő vörösbegy csettegett, nem messze tőle pedig éjfekete tollruhás feketerigó hím reppent fel nagy sebbel-lobbal, miközben idegesen riasztott. Pillanatok alatt hangokkal telt meg a tölgyerdő, éppen úgy, mint tavasz idején, mely hangok sétámat teljesen végigkísérték.   


 Széncinegék őszi éneke

Őszapó 

 Színesedik az erdő

Salgói vár