Őzsuta és gidája
Őzsuta
Február első napjaiban kemény éjszakai
fagyok vették uralmuk alá a természet ösvényeit, mely fagyok napközben sem
sokat engedtek. A táj fehér ünneplőbe öltözve tisztelgett a tél előtt, és minden
lakója a fák, a bokrok, az apró száraz fűszálak mindenki magán hordta ezt az
igazán elegáns, kristályokkal díszített felöltőt. Amikor megadatott, hogy a
szürke fellegek takarásából előbújjanak a nap fényes sugarai ezek, az apró
kristályok szikrázni, tündökölni kezdtek, beragyogva az erdő és a tisztás
minden szegletét.
Azonban a hó, a fagy nem mindeninek nyújt ilyen
gyönyörűséget. Az élőlények mindebből csak annyit látnak és éreznek, hogy
megváltozott a világ körülöttük. Azok a fák és bokrok melyek ősszel és a tél
elején finomabbnál-finomabb falatokat kínáltak nekik, most kirabolva, csupaszon
állnak. A dőzsölés hosszú hetekkel ezelőtt véget ért, helyette beköszöntött a
szegénység, melyben minden egyes, éhségüket csillapító falatért meg kell
küzdeniük, ha egyáltalán a vastag hó dunna alatt rábukkannak egy-egy ilyen
igazi kincset érő betevőre.
Évek óta él itt a fák sűrűjének ölelésében egy őzsuta,
akivel a természetnek hála gyakran megadatik a találkozás. Ez a csinos kiállású
erőlakó, minden esztendőben aprócska gidával, vannak évek, amikor pedig iker kicsinyekkel
gazdagítja az erdő lakóit. Tavaly nyáron későn ellett, hiszen június közepén
még hatalmas pocakját cipelte a zöld lombok sűrűjében.
Ez pedig most meg is látszik a kicsi és törékeny csemetéjén,
aki még a számára ismeretlen fehér világba követi anyja minden egyes lépést. A
vastag hó, a fagyos hideg téli idő, a gida számára még újdonság, hiszen ez az
első tele, melyet szerencsésen túl kell élnie. Azonban nem csak a tél
viszontagságai lepik őt meg, hanem az erdő, mező táplálék hiánya is. Az üde, zamatos
fű, a zsenge hajtások, a levelek kellemesen lágy roppanása a fogai között, már
rég a múltba vesztek. A hajnali harmat gyöngéd frissítője, már csak kósza
emlékként élhet kis buksijában. Korgó gyomra éhségét már csak száraz
fűcsomókkal olthatja, melyek elfeküdve pihennek a tisztáson, ízetlenül,
aszottan várják, hogy elrágcsálja őket. Az erdőszélen fagyott levelek
álldogálnak a vadszederbokrok tövisekkel felfegyverzett védelmében, melyek igaz
még zölden díszlenek, de ízüket már rég elvesztették. A hó dunna alól azonban
ezeket sem könnyű előcsempészni. Vékonyka, oly kecses lábacskáival óvatosan
kapargatja a vastag hótakarót, míg el nem éri a szegényes, de mégis oly sokat
érő betevőjét. Közben anyját figyeli, hogy ő is így cselekszik-e, tanulva tőle
minden pillanatában. Anyja pedig folyton kicsinyén tartja a szemét, védelmezőn
és odafigyelve annak minden mozdulatára.
Én is nagyon szeretem az őzikéket és sajnálom, hogy éppen ebben a hideg télben nincs megfelelő tápértékű élelem számukra. Legalább belülről lenne nekk egy kis meleg. Köszönmöm Timea.
VálaszTörlésÉn köszönöm a látogatást! Igen, sajnos őket is nagy kihívás elé állítja a fagyos, havas téli idő és ahogy látom minden betevőért meg kell küzdeniük, de minden falatot megbecsülnek! További szép napot kívánok!
Törlés