Őzgida
Hétfőn napközben egy enyhe légáramlatnak köszönhetően a
vastag hó dunna szépen lassan olvadásnak indult. Azonban kora délután egyre
komorabb és komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égen, melyek egy újabb
havazás reményét tartogatták. A reményből szinte pillanatok alatt valóság lett,
és egymást követve szép nagyra hízott pelyhek hagyták el addigi
felhőotthonukat. Olyan gyorsan hullottak alá, hogy alig lehetett szemmel
követni őket. Most nem himbálóztak könnyedén, nem libegtek légiesen a
levegőben, csak gyorsan, mint akiknek sürgető dolguk akadt zuhantak alá. A sűrű
havazásban alig lehetett előre látni, mint fehér függöny, abból is a sűrűbb
szövésű takarta el a tájat. A pelyhek pedig csak hulltak és hulltak
rendületlenül, megállíthatatlanul egészen késő estéig. Ahogy a szoba ablakában,
kedvenc fotelemben üldögéltem, mint egy gyönyörű csoda tárult elém az erdő. A
hó, mint gyenge fényű lámpás világította meg a fák rengetegét, és egészen
távolra el lehetett látni. Szeretek így ücsörögni és csak úgy szemlélődni,
figyelni, mely teljesen feltölt és megnyugtat.
Az idei tél a mi vidékünkön igazán kitesz magáért. Hiszen
gyakran gyönyörködhetünk a tél legszebb kincsében a havazásban, mely a fagyos
időnek hála szépen meg is marad, minden télszerető ember örömére.
Sejtettem, hogy másnap, amint virradni kezd mesés látvány
fog majd fogadni, és így is lett. Minden fa, minden bokor ága vastag hórétegbe
öltözött, még a leges legvékonyabb kis gallyacskák is. Mint a legszebben
hímzett, fehér csipke takarta volna be a természet ösvényeit. Ez a látvány
valahogy most más volt, mint az eddigi havazások után, most mindenen megültek a
kristályok, semmit és senkit sem hagyva csupaszon.
Az erdőszélen őzsuta és aprócska gidája keresgélt egy kis
betevő után. Dolgukat a vastag hó, igencsak megnehezítette, és küzdelmessé tett
pár falatnyi élelmet is. Óvatosan és gyengéden a bokrok ágairól rágcsálták a
rügyeket, mely, ha jól nem is lakatta őket, de a gyomrukat mardosó éhséget,
valamelyest csillapította. A kicsi folyton anyja nyomában haladt,
kisebb-nagyobb távolságra elmaradva tőle, de egy pillanatra sem tévesztve szem
elől.
Ahogy egyre jobban virradni kezdett, felsejlettek a hegyek
ormain a nap első aranyló sugarai, és a fák csupasz karokkal álldogáló
sudaraiba lopakodtak.
Kora délelőtt volt, amikor friss, ropogós hó a szabadba
csalt engem is. Jól felöltözve könnyed sétára indultam. Az égbolt, vakítóan
kéken ragyogott, melyen csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova. A levegő
kristálytiszta volt, a levegő pedig mozdulatlanul állt. A hó dunnában pihenő
pelyhek, ahogy a nap sugarai simogatták őket, úgy csillogtak, mint a fényesre
csiszolt aprócska gyémántok. Mintha egy varázslatos mesevilágba cseppentem
volna, lélegzetelállító szépségű volt ezen a napon az erdő, és a tisztás. De
nem csak szememnek volt gyönyörűség, hanem a fülemnek is. Hiszen ahogy a nap
langyos sugaraival a fák ágait simogatta sorra szólaltak meg a madarak is.
Csuszkák füttyögtek boldogan, és messzi hangzóan, szajkók próbálkozta meg a
dalolással, mely nem igazán ment neki, így a dalból egészen különös hangok
kerekedtek, de mégis olyan jó volt őket hallgatni. Talán a széncinegéktől
kaptak kedvet, akik egyik gyöngyöző strófáikat hallattak a másik után. „Ti-ta,
ti-ta, ti-ta” ismételték hinta dalocskájuk, oly jól ismert hangjait, mely
könnyedén kúszott tova az erdő fái között. Idén már volt szerencsém megfigyelni
ezt a kedves éneküket, de most sokkal áthatóbban, sokkal erőtől teltebben
csengett. A téli kis madárkoncertbe részt vett a nagy fakopáncs is, de ő nem
dalával, hanem kedves dobolásával tette színesebbé a hangversenyt.
Olyan lelket nyugtató volt a havas erőben tett sétánk,
melyben újra a számomra legszebb előadásokban, a madarak énekében
gyönyörködhettem, hiszek ezek a pillanatok mindennél többet érnek.
Széncinege
Nagy fakopáncs
Szajkó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése