2019. február 2., szombat

A tél legszebb arca






Őzgida


Hétfőn napközben egy enyhe légáramlatnak köszönhetően a vastag hó dunna szépen lassan olvadásnak indult. Azonban kora délután egyre komorabb és komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égen, melyek egy újabb havazás reményét tartogatták. A reményből szinte pillanatok alatt valóság lett, és egymást követve szép nagyra hízott pelyhek hagyták el addigi felhőotthonukat. Olyan gyorsan hullottak alá, hogy alig lehetett szemmel követni őket. Most nem himbálóztak könnyedén, nem libegtek légiesen a levegőben, csak gyorsan, mint akiknek sürgető dolguk akadt zuhantak alá. A sűrű havazásban alig lehetett előre látni, mint fehér függöny, abból is a sűrűbb szövésű takarta el a tájat. A pelyhek pedig csak hulltak és hulltak rendületlenül, megállíthatatlanul egészen késő estéig. Ahogy a szoba ablakában, kedvenc fotelemben üldögéltem, mint egy gyönyörű csoda tárult elém az erdő. A hó, mint gyenge fényű lámpás világította meg a fák rengetegét, és egészen távolra el lehetett látni. Szeretek így ücsörögni és csak úgy szemlélődni, figyelni, mely teljesen feltölt és megnyugtat.
Az idei tél a mi vidékünkön igazán kitesz magáért. Hiszen gyakran gyönyörködhetünk a tél legszebb kincsében a havazásban, mely a fagyos időnek hála szépen meg is marad, minden télszerető ember örömére.
Sejtettem, hogy másnap, amint virradni kezd mesés látvány fog majd fogadni, és így is lett. Minden fa, minden bokor ága vastag hórétegbe öltözött, még a leges legvékonyabb kis gallyacskák is. Mint a legszebben hímzett, fehér csipke takarta volna be a természet ösvényeit. Ez a látvány valahogy most más volt, mint az eddigi havazások után, most mindenen megültek a kristályok, semmit és senkit sem hagyva csupaszon.
Az erdőszélen őzsuta és aprócska gidája keresgélt egy kis betevő után. Dolgukat a vastag hó, igencsak megnehezítette, és küzdelmessé tett pár falatnyi élelmet is. Óvatosan és gyengéden a bokrok ágairól rágcsálták a rügyeket, mely, ha jól nem is lakatta őket, de a gyomrukat mardosó éhséget, valamelyest csillapította. A kicsi folyton anyja nyomában haladt, kisebb-nagyobb távolságra elmaradva tőle, de egy pillanatra sem tévesztve szem elől.
Ahogy egyre jobban virradni kezdett, felsejlettek a hegyek ormain a nap első aranyló sugarai, és a fák csupasz karokkal álldogáló sudaraiba lopakodtak.
Kora délelőtt volt, amikor friss, ropogós hó a szabadba csalt engem is. Jól felöltözve könnyed sétára indultam. Az égbolt, vakítóan kéken ragyogott, melyen csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova. A levegő kristálytiszta volt, a levegő pedig mozdulatlanul állt. A hó dunnában pihenő pelyhek, ahogy a nap sugarai simogatták őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt aprócska gyémántok. Mintha egy varázslatos mesevilágba cseppentem volna, lélegzetelállító szépségű volt ezen a napon az erdő, és a tisztás. De nem csak szememnek volt gyönyörűség, hanem a fülemnek is. Hiszen ahogy a nap langyos sugaraival a fák ágait simogatta sorra szólaltak meg a madarak is. Csuszkák füttyögtek boldogan, és messzi hangzóan, szajkók próbálkozta meg a dalolással, mely nem igazán ment neki, így a dalból egészen különös hangok kerekedtek, de mégis olyan jó volt őket hallgatni. Talán a széncinegéktől kaptak kedvet, akik egyik gyöngyöző strófáikat hallattak a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” ismételték hinta dalocskájuk, oly jól ismert hangjait, mely könnyedén kúszott tova az erdő fái között. Idén már volt szerencsém megfigyelni ezt a kedves éneküket, de most sokkal áthatóbban, sokkal erőtől teltebben csengett. A téli kis madárkoncertbe részt vett a nagy fakopáncs is, de ő nem dalával, hanem kedves dobolásával tette színesebbé a hangversenyt.
Olyan lelket nyugtató volt a havas erőben tett sétánk, melyben újra a számomra legszebb előadásokban, a madarak énekében gyönyörködhettem, hiszek ezek a pillanatok mindennél többet érnek.
  
 Széncinege

 Nagy fakopáncs

Szajkó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése