Szajkó
Csíz
Széncinege
Barátcinege
Széncinege hangja és a kis téli madárkórus
Az óév utolsó napja kellemesen enyhe, már-már tavasziasnak
mondható idővel köszöntött ránk. Az égbolton, a lustán andalgó felhők mögül, a
nap sugarai időről-időre előbújtak, és kellemes melegséggel cirógatták a
természet ösvényeit és lakóit. A fák sudarában csízcsapat várta izgatottan,
hogy őket, az ő testüket is átfűtse a téli napfény. Miközben pedig várakoztak,
kedves hangjukon diskuráltak egymással, és mindenki folyton-folyvást a másik
szavába vágva akart szóhoz jutni. Szeretem a csízeket, akik téli vendégként
érkeznek hozzánk, a tőlünk északabbi tájakról. Kedves jelenlétükben, eleven
viselkedésükben és csivitelő hangjukban októbertől egészen március végéig
gyönyörködhetünk. Ezen a téli reggelen nekem is újra megadatott az élmény, hogy
újra láthattam és hallhattam őket.
Talán a kellemes enyhe idő, talán a nap eleven fénye volt
jótékony hatással a madarakra, mert ezen a reggelen újra, a szívemnek és a
fülemnek legkedvesebb hangokkal telt meg az erdő ösvénye. A csupaszon,
védtelenül álló fák sudarai felett, a már jól ismert holló pár rótta egyre
nagyobb és nagyobb köreit. Egy-egy erőteljes szárnycsapás után, melynek
suhogását tisztán hallani lehetett, vitorlázni kezdtek, és könnyedén utaztak a
levegőben. Mindeközben mély, oly jól ismert „korrr-korrr” hangjukon
beszélgettek egymással. Megálltam és percekig figyeltem őket a fák ágai közötti
réseken. Ahogy telt az idő a két madár egyre közelebb és közelebb került
egymáshoz, majd szinte teljesen összeértek éjfekete, a nap fényében csillogó
tollaik. Jól láthatóan ez már a nász jele volt. Ez a pár, már évek óta itt költ
a hegyoldal egyik szép sudárra nőtt tölgyfáján, és akárhányszor is összehoz
velük a szerencse, mely nagyon gyakorinak mondható, mindig együtt, összetartva
látom őket. A hollók hosszú éveken át párban járnak, sőt leggyakrabban egész életüket
egymás mellett élik. Hiába van még tél, egyáltalán nem volt furcsa ez a nászrepülésük,
hiszen ők már januárban neki kezdenek a fészkük tatarozásának,
rendbehozatalának, mert enyhe teleken már februárban, de legkésőbb márciusban a
tojó a tojásait melengeti otthonuk védelmében. Miközben kíváncsian szemléltem
őket egészen furcsa hangon kezdtek egymással társalogni. Többször hallottam már
ezt a különös hangot, mely fémesen, élesen csengő.
Ahogy utamon tovább haladtam a tölgyfa ágai közül
egerészölyv hangját utánozta egy rafinált szajkó. „Hiéé-hiéé” kiáltása erősen
és megtévesztően hangzott, de nem dőltem be a turpisságnak, tudtam, hogy egy
csinos mátyás lapul a sűrűben. Nem tettem meg sok lépést az ösvényen, mire
előttem jó 25-30 méternyire, egy barna, a környezetébe tökéletesen beleolvadó
szép termettel megáldott madár tárta szét hatalmas szárnyait. Nos ő az ölyv
volt, a szajkók legnagyobb réme, akinek hangját oly tökéletesen utánozni tudják.
Élénk tekintetével, kifinomult hallásával jöttömet hamar észrevette, mire
széttárta szárnyait, és eltűnt a fák sűrűjének a védelmében. Nem telt be sok
idő, a rémült szajkó is megnyugodott, abbahagyta kiabálását, és az erdőre
visszaszállt a csend.
Az ösvényen haladva a szederbokrok védelmében barna folt
tűnt elő. Csinos őzsuta rágcsálta egyik zöld levelet a másik után, miközben
figyelme egy pillanatra sem lankadt. Az ínséges téli hónapokban biztos betevőt
jelent az őzeknek a hideg, fagyos időben is zöld szederlevél, melyek ősszel nem
száradnak el. Letértem az ösvényről, és hagytam szegényt, hagy eszegessen, hisz
ilyenkor minden betevő számít, mellyel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja.
Szépen lassan andalogva haladtam előre az utamon, amikor a
talajt gondosan betakaró tölgylevelek között élénksárga kis bogyón akadt meg a
tekintetem, mely egy kis színt lopott az uralkodó barna színek közé. Ez a
fényesen sárga aprócska bogyó nem más volt, mint a fakín termése. A fakínnal
általában a tölgyerdőkben találkozhatunk, melyek élete szorosan kötődik a
tölgyfákhoz, hisz rajtuk élnek, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek,
hiszen ők félélősködő növények. Ez annyit jelent, hogy fotoszintézisre képesek,
de a vizet és a fejlődésükhöz szükséges egyéb tápanyagokat a gazdanövényből, az
ő esetükben a tölgyfáktól szívják el. Ezzel sajnos károsítják, gyengítik az
őket önkéntelenül tápláló fát és, ha elszaporodnak, akkor akár el is
pusztíthatják azt.
Miközben megálltam és a sárga termést szemléltem, a nap
korongja egyre magasabbra kúszott az égbolton. Nem sütött zavartalanul, mert a
fellegek még ekkor is andalogva úsztak, újra és újra eltakarva a melengető
sugarakat. Azonban a madarak boldogsága határtalan volt az enyhe reggelen, mely
már a délelőttbe lopakodott. Széncinege hangolt a tölgy ágai között, és mintha
sejtette volna, hogy még nincs itt az ideje a hinta dalocskájának, de ennek
ellenére ő mégis megpróbálkozott vele. Félősen, de annál csengőbben hallatta
egyik strófáját a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” csilingelt a dala, mely
tavaszt lopott hirtelen a szívembe. A cinegét követték a csuszkák, akik ezen a
délelőttön örömükben messze osonóan füttyögtek, majd kisvártatva barátcinegék
kezdtek csacsogni, és egy jó 12-14 főből álló őszapócsapat, eleven
cserregésével tette még színesebbé a téli rögtönzött kis madárkoncertet.
Az erdő az óév utolsó napján élettel, hangokkal, kedves
motozásokkal telt meg, melyben órákat tudnák eltölteni, hisz a szívemnek igazi
boldogságot és örömet jelentenek ezek a pillanatok.
Fakín
Téli tölgyes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése