2017. február 17., péntek

Vasárnap reggeli séta.








Az elmúlt hétvégére megjósolták a meteorológusok, hogy visszatérnek az éjszakai fagyok, nem lesz annyira fázós az időjárás, mint hetekkel ezelőtt, de hajnalban jóval nulla fok alá fog kúszni a hőmérő higanyszála. Az előrejelzésük be is igazolódott, mert vasárnap reggelre -5 fokig hűlt le a hőmérséklet. Mostanában elmaradtak a vasárnap reggeli kirándulásaim, hol a betegség, hol pedig az időjárás szólt közbe. Úgyhogy már minden egyes porcikám a természet után vágyódott. Hűvös idő ide vagy oda, jól beöltözve útra keltem, talán túl is öltöztem a kelleténél, mert mire az erdőszélre értem már melegem volt a mínusz fok ellenére is. Ilyenkor februárban reggelente már észrevehetően előbb ébred a nap, este pedig jóval később tér nyugovóra. Szépen lassan, napról-napra egyre hosszabbodnak a nappalok, és egyre több lesz a napsütéses órák száma. A nap sugarai pedig már nem olyan bágyadtam szórják sugaraikat, mint még hetekkel ezelőtt, erejük folyamatosan nő, és kellemesen meleggel ajándékozzák meg a tájat. Lábaimat a fagyott talajon szedtem, az első megcsúszás után, mely majdnem talajfogással végződött oda kellett figyelnem minden egyes lépésemre. Az elmúlt napok enyhe időjárása a hótakarót olvasztgatni kezdte, az erdő ösvényein pedig aprócska vízerek törtek maguknak utat, és mint kis patakok szaladtak le a domboldalról. Ezek a kis erek aztán az éjszakai hidegben megfagytak, amikor pedig utamra indultam még mindig jégréteg díszlett rajtuk. A táj nagyon változatos arcát mutatta, a déli oldalakon már nyoma sem volt a hónak, viszont az északi részeken, ahol a napsugarak csak rövid ideig melengetik a talajt, még több centi vastagon fehérlett a puha lepel. Az erdőben zöldikék kedves hangja fogadott, melyet a madarászok „zsírozásnak” neveznek. Ahogy haladtam előre ezek a hangok elcsendesedtek, de ennek ellenére nem maradt néma az ösvény, és már jó pár hónapon keresztül nem is fog visszatérni a csend és a némaság a természetbe, hiszen napról napra egyre több énekes torkú madár fog újra dalra fakadni. Utamat a széncinegék „ti-ta, ti-ta” csengő strófái, a csuszkák hangos füttyögése, és a még csapatokban járó őszapók kedves „szirrr-szirrr” hangjai kísérték. Nem sokkal később, messzire kúszó dobpergés osont tova a délcegen álló bükkfák között. A nagy fakopáncs dobolt, mely előadással nem csak párt keres, hanem a revírjét is védelmezi. Távolról szólt a hang, de hangja jól és tisztán kivehető volt. Ha megfelelő ágcsonkot talál, akkor akár 7-800 méterre is elhallatszik az előadás. A bükkerdőben még mindig vastag hópaplan fedte be a talajt, a nap fénylő korongja még alacsonyabban jár ahhoz, hogy sugarai a domb mögé érjenek. A tavasz első hírnökei a bogláros szellőrózsák, a bársonyos tüdőfüvek, a tyúktaréjok és az erdei galambvirágok még a puha paplan alatt szunnyadnak, és amíg nem köszönt be az enyhébb időjárás, addig nem is tudnak felébredni téli álmukból. Azonban az egyik korán nyíló virág, melynek a neve erdei kutyatej a hóból is utat tört magának, és meg kell hagyni különleges szép látványt nyújtott. Utamon tovább haladva eljutottam a fenyves erdőbe, itt a nap, meleg sugaraival simogatta fákat, a hónak pedig még egy aprócska árulkodó nyoma nem maradt. Talpam alá puha tűlevél szőnyeget terített a természet, melyen olyan jó volt a járás, mint egy puha, vastag szőnyegen. A fák örökké zöld koronája felett a kék égbolt kukucskált be, a nap sugarai pedig minden apró rést kihasználtak, hogy a talajt melengessék. Megálltam, hátamat a repedezett, vörös kéregnek döntöttem és figyeltem, hallgattam az erdő neszeit, lüktetését. Csinos sárga fejdíszt viselő királykák, fenyves cinegék, csuszkák és széncinegék motoztak az ágak között, nem messze tőlem pedig a nagy fakopáncs gyógyította egyik fabetegét. Talán a kellemes melegnek volt köszönhető, hogy a madarak olyan jól érezték magukat, mely boldogság rám is rám szállt, mintha elvarázsolt volna minket a fenyves. Azonban ezt a számomra idilli képet, egy szempillantás alatt a karvaly szakította meg. Ahogy ott álltam hirtelen az ágak közé csapott, az apró kis énekesen riasztóhangjuk közepette repültek szét, mindenki arra, amerre csak látott. A ragadozó madár pedig üres karmokkal szállt le a fenyő ágára, nem sikerült neki a vadászat. Az erdőre csend és némaság ült, semmi és senki nem mert még mozdulni sem, majd kis idő elteltével a karvaly széttárta szürke alapon, fehér mintás szárnyait, és tovarepült, mígnem eltűnt a fák takarásában. Én tovább várakoztam, kíváncsi voltam, hogy a ragadozó távozása után visszatér e újra az élet, és visszatért. Percekkel később, az ágak rejtekéből széncinegék, csuszkák és aprócska királykák bújtak elő. A cinegék újra dalra fakadtak, a csuszkák boldogan füttyögtek, és mintha misem történt volna újra boldogság szállt a varázslatos fenyőerdőbe. Lassan, egy másik úton hazafelé indultam, ott ahol még kora reggel a jég tartotta markába a talajt, a víz olvadozni kezdett, és csizmám már a sárban cuppogot. A vékony fehér dértakaró helyén pedig apró cseppek csillogtak, mint ezernyi fényes gyémánt, ahogy megsütötték őket, a már magasan járó nap szikrázó sugarai.    

       
 Széncinege dala




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése