Őzgida
Őzgida
Őzsuta
Egész álló nap sűrű, szürke fellegek uralták a tájat, a szél
jeges simítása pedig jelezte, hogy változás közeledik. A korán jött tavaszias
idő, mely oly sok élőlényt becsapott a végéhez ért, újra a tél vette át a
hatalmat, az a tél melynek ilyenkor lennie kell.
Kora délután az első, legbátrabb hópihe útjára indult,
átfúrta magát a vastag felhőn, és sorra csalta a többieket magával, hogy
jöjjenek ők is, és együtt, szorosan összetartva öltöztessék a tájat a januárhoz
méltó ünneplőbe.
Újra puha hó borította be az erdő minden zugát, még a völgy
legsötétebb mélyét is, és néma csend szállt a fák közé, melyben hallani
lehetett az apró hópihék halk zizegését. Szelíden hullottak alá az égből, és
sorra mindenki elfoglalta a maga helyét. Voltak, akik a fák csupasz karjait
takarták be, voltak, akik a bokrok sűrűjébe bújtak, voltak, aki a tisztás
sápadtan álldogáló növényein pihentek meg, de legtöbben a talajon szoroskodtak,
és puha dunnaként fedtek be mindent.
Az erdő szélén őzsuta szedte büszkén lábait, nyomában pedig
gidája haladt. Patáik mélyen a hóba süppedtek, csinos kabátkájukat pedig fehér
pihék díszítették. Ősszel ők is magukra öltötték téli viseletüket, melyet puha
meleg szőrök borítanak, hogy a fagyos hidegben ne fázzon a testük. De nem csak
a hidegtől védi őket takaros kis bundájuk, hanem rendkívül ügyesen tudnak benne
rejtőzködni is. Hisz nehéz és kiszolgáltatott ilyenkor az életük, nincsen sűrű
bozót, nincsenek dús lombbal büszkélkedő bokrok, akik védő karjaikkal
rejthetnék el őket.
A suta megállt, fejét lehajtotta, és rágcsálni kezdte a
növényzetet, melynek már sem zamata, sem íze nem lehetett, de az éhség nagy úr,
melyet csillapítani kell. Míg a suta eszegetett a gida nézelődött, ismerkedett
azzal a fehér valamivel, ami az égből hullott alá. Az első tele a kicsinek,
mely megannyi új élményt tartogat a számára. Így mindent meg kell vizsgálnia,
finoman remegő orrcimpájával meg kell szaglásznia. Láthatóan jobban érdekelte a
frissen esett hó, mint az igencsak szegényes lakoma. Az anyja folyamatosan
figyelte kicsinyét, és amikor már túl messzire merészkedett, ő is elindult
követve gyermekét, nehogy szeme elől veszítse.
A csendben hallani lehetett óvatos lépteiknek halk neszét,
ahogy egyre távolodtak, mígnem teljesen bele nem olvadtak, az egyre sötétedő
erdő védő menedékébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése