2018. február 2., péntek

A dobolás nagymesterei



 


Oly messzinek tűnik még a valódi tavasz, ennek ellenére, a természet lakói már érzik, hogy új évszak van készülőben. Hetek vannak még hátra a télből, de lassan és biztosan kifelé lépkedünk belőle.
Sorra találják meg újra hangjukat a kis tollasok. Vannak, akik messzire szálló füttyeiket hallatják, vannak, akik csengő dalaikat éneklik, vannak akik csapatokba verődve fecsegnek és csacsognak, és olyanok is vannak, akik világgá dobolják érzéseiket.
Az idei télen tegnap halottam először, a dobolás nagymesterének, a nagy fakopáncsnak az előadását, amint egy korhadó fán álldogálva, csőrével bőszen ütögetve dobolt el revírjének határait.
A harkály dobolása fontos hozzátartozója az erdő életéhez és hangjaihoz. Ő így, ezzel a hangadással jelöli ki területét, ezzel udvarol szíve választottjának, és messzire hangzó előadásával védelmezi családját, és utódait. Neki ez olyan, mint a széncinegének, az erdei pintynek vagy a többi énekes madárnak a csengő dalolás.
Nekünk embereknek egyformának, teljesen hasonlónak tűnik a harkályok dobolásának a hangja, pedig valójában koránt sem egyforma. Más, amikor revírjét védi az illetéktelen behatolókkal szemben, másabban szól, dallamosabban, amikor kiválasztottjának, a tojónak udvarol, és megint másként hangzik, amikor már az odú mélyén lapuló családját védelmezi. Ha figyelmesen hallgatjátok, talán Ti is észre tudjátok venni az előadások közti különbséget.
Járjátok utatokat nyitott füllel, mert ahogy telnek a napok, és a hetek egyre több dallamot, egyre több éneket fog szárnyaira venni a szél, és repíteni messzi, az ébredező fák törzsei között. A csendes téli hónapoknak lassan végre, újra kedves madárénekektől lesznek hangosak a természet ösvényei. Hallgassátok, figyeljétek meg Ti is, melyik madárnak, milyen strófa bújuk elő énekes csőréből.