Már több bejegyzésemben is meséltem Nektek arról a
madaráról, aki, ha feltűnik az erdő fái között, minden kismadár hangos
vészkiáltás közepette menekülni kezd, ki merre lát. A szajkók torkuk
szakadtából kiabálnak, a cinegék éles hangjukon riasztanak, és mindezt azért
teszik, hogy felhívják, minden lakó figyelmét a rájuk leselkedő, közelgő
veszélyre. Így mindenki fülébe gyorsan eljut a hír, hogy bizony az életüket
veszélyeztető ragadozó ólálkodik a környéken.
Aki ismeri a madarakat, és szemmel követi viselkedésüket,
szokásaikat, azok olvasni tudnak a kis tollasok hangjaiból és cselekedeteiből. Amikor
ezeket, a riasztó hangokat meghallom, és látom, hogy minden madár szinte fejét
vesztve menekül be a gallyak sűrűjébe, akkor már tudom, hogy a karvaly leselkedik,
sárga árgus szemeivel valamelyik fa ágai között.
Vasárnap, amikor az éjszaka fátyla szétfoszlott, nyomában
pedig óvatosan ballagott a reggel, csodás téli erdő tárult a szemem elé. Vastag
hó paplan alá bújt az erdő, és a kiskertem. Virradat után sorra érkeztek tollas
vendégeim, hogy elfogyasszák reggelijüket. Elsőként a hegyi fakuszok ébredtek,
majd őket követték a cinegék, a csuszkák, a nagy fakopáncsok, a csízek, a közép
fakopáncsok, a balkáni gerlék, az erdei pintyek, majd egy szem magában betért a
meggyvágó is a kis éttermembe. A szajkók ezen a reggelen sokáig lustálkodtak,
ők voltak a kis madársereg hajtói. Már kora reggel lüktetett az élet, boldogan
szálldostak egyik ágról a másikra, hangosan csiviteltek, és voltak, akik dalra
fakadtak.
Azonban ez, a szememnek oly kedves idill, a pillanat tört
része alatt szertefoszlott. A szajkók recsegő hangjukon kiáltozni kezdtek, és
mindenki repült amerre csak látott. Voltak akik, az almafa sűrű karjai között
kerestek biztos menedéket, voltak akik, a bokrok védelmező ágai közé bújtak,
volt aki, az etetőben lapult mozdulatlanul, és olyanok is akadtak, akik tovaszálltak
az erdő fái közé. Pár pillanat leforgása alatt csend és némaság ülte meg a
kertem minden szegletét, semmi és senki nem mozdult, senki nem fecsegett. Tudtam,
hogy valahol, valamelyik fa ágai között a karvaly lapul, és rejtekéből figyeli
áldozatát. Azonban sokáig nem kellett keresnem, mert hirtelen, mintha a
semmiből bukkant volna fel, éppen előttem termett, a kis akácfa ágára szállt.
Élénk sárga szemeivel a kertet vizsgálta, nincsen-e egy vétlen madár, aki
előbújik a rejtekéből, akinek talán nem jutott el a hír a fülébe, hogy a
ragadozó bevetésre készen figyel rájuk.
De nem volt egyetlen figyelmetlen préda sem, mindenki mozdulatlanul lapult a
búvóhelyén. Percek teltek el, de ő nem tágított, csak figyelt hol jobbra, hol
balra, hol pedig nyakát egészen kicsavarva a háta mögé. Az almafán a szajkók
egyre türelmetlenebbül bírták az egy helyben való toporgást, és egyik ágról a
másikra ugráltak, miközben úgy szidták a karvalyt, ahogy csak torkukon kifért.
De a ragadozót láthatóan ez cseppet sem érdekelte, hozzá van szokva, hogy vele
nem barátkoznak az erdő lakói, hogy az ő jelenléte nem kívánatos az erdő
ösvényein, és ha teheti, mindenki messzire elkerüli, mihelyst észreveszik ottlétét,
hisz senki sem szeretne a hosszú karmainak a zsákmányává válni.
A karvaly érezte, hogy neki most itt nem terem babér,
feladva a várakozást széttárta szárnyait, és tovaszállt az erdő sűrűjébe. Talán
egy másik rejtekhelyre, ahol újra lesben állva vadászhat, egy figyelmetlen,
óvatlan kis tollasra, mellyel mardosó éhségét tudná csillapítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése