A tél legszebb arca

Az idei tél így telik el, ilyen felemásan. Az egyik hét, kellemesen enyhe, már-már tavaszias napokat tartogat, a másik, pedig az ellenkezőjét, kemény fagyokkal kísért igazi téli időjárást. Az egyik héten a közelgő tavaszról, a kellemes időjárásról, a madarak csengő dalairól mesélek Nektek. A másikon pedig a varázslatos hóesésről, a puha, fehér dunnába bújt eredi ösvényekről, és a hópihék könnyed táncáról szólnak az írásaim.

Ma ismét a télről, az igazi télről, a hóval fedett ösvényekről, fog szólni a beszámolóm.

Szombaton délelőtt gyenge eső áztatta a természet ösvényeit, de ahogy teltek az órák, az eső fokozatosan gyenge havas esőre, majd havazásra váltott. Kora este volt, amikor az égboltot takaró felhők aprócska lyukacskái kiszakadtak, és úgy hullottak a pihék, mint a hatalmas vattapamacsok. A szó szoros értelmében ömlött a hó, mint az eső szokott a nyári viharok idején, mintha dézsából öntenék. Kergetőzve estek egymás után, minta versenyeztek volna, ki éri el előbb a talajt. Pár perc alatt mindet elfedtek a fehér pihék, és könnyed puha lepellel takarták be a tájat.

Egész éjszaka esett, nem volt megállás egyetlen pillanatra sem. Kora reggel a kertem és az erdő, a vastag dunna alatt ébredezett. Nagyon szeretem a hóval fedett ösvényeken szedni a lábaimat, és ha van rá alkalmam, minden pillanatát kihasználom. Az elmúlt évek, hó áldásban szegény időjárása, nem kedvezett azoknak, akik a telet úgy szeretik, ha hóval borított, és én ilyennek szeretem. Így alig vártam, hogy vasárnap reggel, odakint az erdő fáinak a védelmében szívhassam a friss levegőt.

Csodaszép volt a táj. Az éjszaka sötét leple alatt összebújt hópihék minden beborítottak. Fehér ünneplőbe öltöztették a fák ágait, mindet egytől egyik, még a legcingárabb kis vesszőcskéket is. A bokrok ágai is a puha dunna alatt pihentek, éppen úgy, mint a tisztás, téli álmát alvó növényei. Egyszóval fehér volt az egész erdő, és a mező.

A fák védelmében a csend volt ezen a reggelen az úr. Nem füttyögtek a csuszkák, nem doboltak a harkályok, és nem dalolták messzire osonó, szerelmes strófáikat a cinegék sem. Némaság szállta meg az erdőt, melyben oly tisztán hallani lehetett a fák karjairól, időről-időre lepottyanó hópihék csilingelését. Mintha összekulcsolták volna cseppnyi kezeiket, és együtt, egymást követve ugrottak volna fejest a puha dunnával betakart mélységbe. Ahogy teltek a percek, és a sötétszürke fellegek tovarobogtak, a keleti égbolton felsejlett a nap fénylő korongja. Eleinte félősen dugta elő sugarait, majd ahogy egyre tisztább lett az ég, teljes pompájával ragyogta be a tájat. Sajnos azonban a napsütés tiszavirág életű volt, mert nyugat felől újra komor felhők hada vonult fel, és pár perc elteltével újra maguk mögé taszították a kellemesen melengető napsugarakat. A levegő egyre enyhébb volt, melyben a hópihék sorra adták meg magukat, és úgy potyogtak a fák sudaraiból, mintha újra havazni kezdett volna.

Délutánra a vastag fehér dunna, a fák, a bokrok ágait díszítő puha takaró már csak emlék maradt, hiszen ahogy teltek az órák, úgy emelkedett a hőmérséklet, melyben a hópihék sorra olvadásnak indultak, és vízzé válva, kövér cseppekben potyogtak sorban a talajra.