Szotyika és fiacskái

Már oly rég szólt történet szeretett kis Szotyi mókusról, melynek egyetlen oka volt, hogy rég nem láttam őt. A kikelet elején tette legutóbb tiszteletét nálam és azóta sok hosszú, a virágok illatában úszó tavaszi nap telt el. Hiába vártam aprócska múzsám megjelenését, de ő nem jött, egészen tegnap reggelig. 

Kellemesen meleg, lágy szellővel cirógató májusi reggel volt. A nap szikrázó sugarai kertem lakóit simogatták, mindenkit jóleső érzéssel töltve meg. A fák és bokrok ágain az üde zöld levelek boldogan táncoltak, karjaik között pedig cinegék, meggyvágók, zöldikék és rigók motoztak. Hangos madárdalban fürdött a kertem és a fák hatalmas rengetege. A pajkos szél pedig könnyed szárnyán repítette a virágok édes illatát. Gyönyörű tavaszi reggel volt, melyet még szebbé és még boldogabbá varázsolt rég nem látott, kedves kis mókuskám látogatása. 

A meggyfáról figyelt, hiányos farkát, melyről könnyen azonosítani tudom a hátára simította, kedves arcát fáradtság ülte meg. Szürkés vörös bundája most nem makulátlanul fedte testét, megkopottan, kis cafatokban kezdte elhagyni őt meleg téli kabátkája, hogy helyére vékonyabb nyári felöltőt adjon a természet. Fekete gyöngy gombocskáinak csillogása, kedvesen mosolygó arcocskája azonban mit sem változott, éppen úgy nézett rám, mint három évvel ezelőtt, az első találkozásnál, amikor rabul ejtette a szívem. 

Pár percig csak figyelt, mozdulatlanul figyelt, majd óvatosan a talajra merészkedett és betevő után kezdett kutatni. Szinte csak egy szempillantás telt el, amikor egymás után három apróság jelent meg, serényen anyjukat követve. Mintha a tavalyi és az az előtti élményem ismétlődtek volna meg. Boldogságom határtalan volt, szívem hevesen dobogott, hiszen kedvenc kis mókusom újra, immár harmadik éve hozta el hozzám aprócska fiacskáit. 

A kicsik először tétován álldogáltak a fa ágán. Selymesen fénylő felöltőjükön a nap sugarai csillogtak, fehér mellénykéjük pedig, mint a frissen hullott hó olyan fehér volt. Arcukon gyermeki kíváncsiság pihent, fekete szemeik huncutul csillogtak, és alig várták a pillanatot, hogy kövessék anyjukat. A pillanat pedig hamar el is érkezett, gondoltak egy merészet, és egymás után mind a három apróság a talajra szaladt. Ketten anyjukkal keresgéltek, a harmadik, a legelevenebb kis siheder pedig felfedező útra indult, mit sem törődve a testvéreivel. Hosszú időt töltött nálam a kis mókuscsalád kedves tagjai, és azóta is szinte egész álló nap a kertemben vendégszeretetét élvezik, ahol biztonságot és finom csemegéket találnak. Én pedig mosolyogva és boldogan figyelem eleven kis lényüket, amikor pedig tudom meg is örökítem őket. Életük apró mozzanatait pedig Nektek is meg fogom mutatni, hogy lássátok milyen aranyos és szeretni való kis lények a mókusok.