Az éjszaka sötét leple alatt, a szürke, a havat adó fellegek még, ha komótosan is, de tova robogtak. Nyomukban sorra bújtak elő a csillagok, akinek a fénye ezen az éjszakán mintha fényesebben ragyogott volna, mint bármikor. Köztük pedig a szépen kerekedő Hold ballagott. Arcán kedves mosoly ült, ahogy az alatta elterülő tájat kémlelte. Hófehér dunnába bújtak az erdők, a rétek, a kényelmesen terpeszkedő mezők. A hópihék sokaságán pedig a Hold eleven fénye csillant. A sötét éjszakába fényt lopva, mint a hajnali derengés idején.
Az erdő fái között vörös bundás róka baktatott. A friss hópihék elevenen zizegtek mancsait alatt. Nyomai, mint az egymás után elejtett gyöngyszemek sorakoztak, jelezvén a ravaszdi útját. Ínséges napok köszöntöttek be, ezt pedig ő is testén, erején érezte.
Ahogy a Pirkadat lopakodott az erdőben, úgy intettek búcsút a tájnak a csillagok és az eleven szemekkel figyelő Hold. A Hajnal rég nem érzett fagyott hozott magával. A róka bajszán, lélegzetvételének a nyomán, apró jégkristályok pihentek. Lábai majd megfagytak, hiszen a hó, olykor a hasáig ért.
A keleti égen, a Napocska ébredezett, az égbolt rózsaszín fényben úszott körülötte, és ahogy sugarait elő bújtatta, úgy lett egyre több és több a fény a fák rengetege között.
A madarak fészkelődni kezdtek. Voltak akik elhagyott fészkekben pihentek, voltak akiknek hajléka biztonságos odúk voltak, de sokan minden védelem nélkül a fák, a bokrok ágai között töltötték a cudar éjszakát.
Hiába hívogatta őket a Napocska fénye, mindenki nehezen ébredt.
Az öreg Tölgy ágai között különleges felöltőt viselő madárka pihent. Fejecskéjét élénk vöröses sapkába bújtatta, mellkasát pedig ugyancsak vörös tollakkal szőtt mellényke melengette. Mintha egy nem mindennapi szabó készítette volna mindkét ruhácskáját. A csinos madárka szótlanul álldogált, nyugodtan várakozott a fa ágán. Apró fekete szemeivel a messzeségben elterülő hatalmas erdőségeket, a messziben álló hegyek ormait figyelte. A Napocska is ott ébredt, sugarai pedig lassan a Tölgy irányába nyújtózkodtak. A kis tollas már nagyon várta őket, pedig hozzá volt szokva a hideghez, hozzá volt szokva a fagyokhoz, hiszen hazája messze földön van, a távoli Északon. Szépen lassan az első napsugár elérte, csinos mellénykéjén üde fénye csillant, így még csinosabb volt a ruhácskája. Hosszú - hosszú percekig élvezte a Napocska melegét, szemeit pedig újra és újra lehunyta. Amikor ismét kinyitott piciny madárka állott előtte. Fejecskéjét neki is csinos sapka fedte, de az övé kék volt, égszínkék, mint a fejük felett elterülő égbolt. A madárka csak nézte, nézte őt, tágra nyitott szemekkel. Egyik se szólt, csak egymást figyelték. A cinege izgatottan topogni kezdett egyik lábáról a másikra állt. A vörös mellényes pedig nem mozdult, csak állt és állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
A kínos csendet a folyton - folyvást csacsogó kék sapkás törte meg. De most hirtelen nem találta a szavakat, a gyönyörű tollruhás idegen teljesen elvarázsolta. Picit gondolkodott, majd így szólt:
Üdvözöllek! Nagyon szép vagy, soha nem láttam még hozzád hasonló madarat kedves erőnkben! - zavartan dadogta a szavakat a cinege. Pedig nem szokása zavarban lenni, nem szokása, hogy nem találja a szavakat.
Köszönöm szépen kedves Kék cinege, nagyon köszönöm! Igazán örülök, hogy találkoztunk! - elegyedett beszédbe a csinos madárka.
A cinege szeme még nagyobbra kerekedett, hiszen a titokzatos idegen tudta a nevét.
Neked mi a becses neved? - érdeklődött kíváncsian a kék sapkás.
Az én becsületes nevem Zsezse, és messzi földről érkeztem ide!
A Zsezse és a Kék cinege sokáig beszélgettek egymással. A cinege megtudta, hogy újdonsült barátja messzi Északról érkezett, ahol a Tél még zordabb, ahol a fagyok még keményebbek. Azt is elmesélte, hogy egyedül van, magányosan, társait szem elől tévesztett. A cinege megsajnálta őt, és biztosította róla, hogy bármiben segítségére lesz.
A Zsezse csak annyit kért a cinegétől, hogy, ha nem teher a számára, mutassa meg neki, merre találna nyírfákat, ahol el tudna időzni és táplálékot találhat magának.
A cinege és a Zsezse együtt útnak indultak, szárnyaikat a Napocska sugarai melengették erőt adva nekik. Nem kellett sokat szárnyalniuk, hiszen az erdei kis patak partján délceg nyírfák éltek az életüket.
Amikor odaértek találkoztak a Barátcinegével, a parányi Ökörszemmel, a Csízek csacsogó csapatával, akik közeli rokonai voltak, de megismerte a jóságos Harkály urat, a mindig éber Szajkót, az örökmozgó Őszapókat és a éjfekete tollruhás Fekete rigót is. Az erdő apraja - nagyja a Zsezse csodájára járt, hiszen senki sem látott még ilyen gyönyörű madarat. Szeretett erdőségükben ilyen tollas még ezelőtt soha nem tette tiszteletét. Mindenki örömmel és barátsággal fogadta őt, a Zsezse pedig hálás volt mindannyiuknak és érezte igaz barátokra talált.
Eredetileg tovább akart vonulni még délebbre, de annyira megörült újdonsült pajtásainak, hogy terve már csak kósza gondolat volt vörös sapkás buksijában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése