Szépen, lassan, megfontolt léptekkel haladt előre útján az öreg December. A melengető őszi napok mára már csak kósza emlékek lettek. A természet végtelen ösvényeit a fagyos, a csontig hatoló hideg levegő járjta át. Az éjszakák fagyosak, a nappalok pedig didergően hidegek voltak, amiben legjobb lett volna bebújni egy kellemes meleg kuckóba.
De az erdő rengetegének a lakói ezt nem tehették, hiszen éhség mardossata őket, az éhség pedig nagy úr és egyre nagyobb lesz ahogy az ínséges hónapok kiteljesednek.
Kora reggel volt. A fák délcegen álló törzsei között könnyed ködpaplan ült. A fűszálakat hófehér, szerényen csillanó hódunna borította be. Makulátlan szépségüket az eső, a jeges eső magával vitte.
A Napocska ezen a reggelen bágyadtan ébredt, mosolygó arca sápadt volt, sugarai pedig gyengék. Próbáltak áthatolni a Köd fátyolán, de erejük mintha elveszett volna. Ezernyi élet várta ezen a reggelen is őket, de mindhiába, melengető cirógatást nem tudtak nekik adni.
A vadalmafa ágai kötött mókus lapult. Fekete gomb szemecskéiben kedvesen csillant a fény, fülein méretes, csinos szőrpamacsok ágaskodtak, mellénykéje makulátlanul fehéren fedte be testét, meleg vörös bundácskájában pedig, félénken megbújó őszülő szálak jelezték a mögötte álló éveket. Szőrrel gondosan fedett farka végén csinos bojt pihent. Ez a kedves mókuska nem más volt, mint Bojtika a mókus leány, az erdő legkedvesebb lakója, akit mindenki nagyon szeretett.
Ott ült a fa ágai között, mozdulatlanul. Testét féltőn fonták körbe a vadalmafa gallyacskái, védve törékeny testét. Nem messze tőle az egyik öreg Tölgyfa ágai között Szajkó figyelt. Éber tekintetével az erdőt kémlelte. Szemei nem pihentek, fejét jobbra, balra fordította. Feketével mintázott tollait, a kobakja tetején égnek meresztette, látszott rajta, hogy ideges, felettébb ingerült. Nyugtalanul topogott a lábain, egyikről a másikra, megnyugvást nem találva. A mókus halkan, alig hallhatóan száját beszédre nyitotta. "Csukk - csukk, csukk - csukk", hadarta bátortalanul a szavakat. Zaklatott volt, és egyre jobban a fa vastag ágához bújt, mintha tőle várt volna megnyugtatást, mintha tőle remélt volna védelmet. És igen védte aprócska testét, amennyire csak tőle telt. A Szajkó nem nyugodott, sőt ahogy teltek a pillanatok egymás után, úgy lett egyre dühösebb. Dühének pedig hirtelen hangot is adott. Indulatosan recsegő, messzi osonó hangon kiabálni kezdett:
- Veszély, veszély közeleg, erdő aprócska lakói meneküljetek! Bojti mókus bújj el gyorsan, a vörös bundás erre surran!
Bojtika erre még jobban az almafa ágába kapaszkodott, halk kiáltását csend, néma csend váltotta fel. Nem mozdult, nem szólt, még a levegőt is olyan óvatosan vette, amennyire csak tudta. Hófehér mellénykéje alatt picike szíve hevesen zakatolt.
A Szajkó pedig csak kiabált újra és újra. Ekkor a fák között vörös alak tűnt fel. Hosszú orrú, ravasz arcú, huncut szemű, dús vörös bundát viselő, lompos farkú róka. Mancsait egymás után szedte, fürgén és elevenen. Nyomai, mint a gyöngyszemek rajzolódtak ki a hóban. Mit sem törődött a közelben rikácsoló szajkóval. Megszokta már, hogy nem kedveli őt, megszokta már, hogy folyton zsörtölődik, ha meglátja. A vörös bundás még arra sem méltatott, hogy fejét arra fordítsa. Nem volt ideje a házsártos madárral foglalkoznia. Az éhség nagy úr, korgó gyomra pedig vezette előre, ki a tisztásra, hátha ott akad egy kis betevő, hátha neki is jut valami falat, ami ha nem is sok, de fél fogára elég lehet.
Ahogy a róka tovább baktatott és eltűnt a fák rengetege között, a szajkó fűrkésző szemei elől, visszatért a csend az erdőbe. A madár nehezen, de megnyugodott, a fejét díszítő tollak vissza simultak okos kis kobakjára, kéklő szárnyait széttárta és a mókus mellé reppent.
Bojtika ekkor mocorogni kezdett, félve, óvatosan elengedte az almafa vastag ágát, felegyenesedett, mancsait mellkasára tette és kedvesen a madárra nézett.
- Köszönöm kedves barátom, hogy ismét figyelmeztettél! - szólt barátjához, de hangja még mindig remegett.
A Szajkó úr csőrével óvatosan végigsimította a mókus csillogó vörös bundája, elbúcsúzott Tőle. Szárnyait könnyedén széttárta, amelyben, mint a kéklő égbolt ragyogtak tollai és szállt is tova, pillanatok alatt eltűnt a mókus szemei elől.
A Napocska az égen óvatosan ballagott egyre magasabbra. Egyik sugara megsajnálta a még mindig reszkető mókust és kedvesen egészen óvatosan cirógatni kezdte bundácskáját. Bojtika szemecskéit lehunyta, boldogan adta át magát a gyöngéd szeretetnek, a Napsugár lágy, pici melegséget adó simításának. Egész lényét, minden apró porcikáját a hála töltötte meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése