Az éjszaka fagyos lehelete mindent megdermesztett. A fagyott földön, öreg December csizmái egyre hangosabban koppantak léptei nyomán, mindenki tudta épp merre jár, aki nyitott füllel járta az erdő ösvényeit. A sekély vizű kispatak elcsendesedett, némaságba burkolózott. A pirinyó Ökörszem, aki ezen a reggelen is korán ébredt riadtan fülelt. Minden áldott nap a patak locsoló duruzsolása ébresztette. De ez a nap más volt, mint a többi, a patak hangtalan lett. A kismadár cingár lábacskáira pattant és már surrant is elő piciny hajlékából. Egész éjjel testén érezte a dermesztő hideget, amire újra és újra felébredt, de nem csak őt, az ő porcikáit járta át a cudar idő. A kispatak vizére vékony, áttetsző jéghártyát terített a fagy. Az Ökörszem csak állt a partján szótlanul és nagyra nyitott szívecskével kérdőn nézett szét. Nem messze tőle szürke ruhácskát viselő madárka álldogált. Fejecskéjét csinos fekete sapka melengette. Az Ökörszem hirtelen megirigyelte a cinege fejfedőjét, pedig nem volt szokása, az irigység. De ő is szeretett volna magának ilyen meleg fejfedőt, még, ha nem is lenne olyan csinos, mint a cinegének. A Barátcinege mintha érezte volna, hogy valaki figyeli, elevenen csacsogni kezdett. Erre az Ökörszem farkát az égnek biggyesztette, hangosan csettegő hangján üdvözölte, miközben sűrűn bókolt, mélyen meghajolva a csinos teremtmény előtt. A cinege, pár lépést tett előre a piciny madár felé, könnyű testét a jég bármennyire is vékony volt, könnyedén megtartotta.
Milyen szép meleg sapkád van! - mondta zavartan a piciny Ökörszem. Szemei kedvesen és barátságosan csillogtak.
A barátcinege még beljebb húzta fejfedőjét, fekete szemecskéi alig látszódtak ki alóla.
Köszönöm! - halálkodott.
Az ökörszem tovább csacsogott.
Nem félsz, hogy a patakba pottyansz? - faggatta újdonsült barátját.
Dehogy félek, a jég könnyedén megtart! - érkezett a válasz.
Szomjas vagyok, nagyon szomjas, minden áldott nap vizet ad nekem a kis patak, de ma reggelre ő is jéggé dermedt! - panaszkodott a fekete sapkás madárka.
Az Ökörszem szemei boldogan csillantak, és kedvesen közelebb hívta magához a cinegét.
Gyere velem, itt lakik Harkály úr a közelben, ő tud neked segíteni! - ajánlotta fel a segítségét a barna tollruhás csöppség.
A két madár együtt megkereste a Harkályt, aki az Ökörszem első szavára a segítségükre sietett, pedig épp nagy munkában volt, pondrókat keresett az égerfa kérge alatt.
A Barátcinege félősen mesélte el, hogy mit szeretett volna, hiszen a nagy madár tekintélyt parancsoló volt. A Harkály óvatosan, hosszú karmait a partfal fagyos földjébe mélyesztette, erős csőrével pedig ütögetni kezdte a patakot betakaró jéghartyát. Két ütés elegendő volt ahhoz, hogy aprócska léket vájon. A cinege szeme boldogan csillogott, miközben szomját oltotta. A Harkály úr a lelkére kötötte, hogy máskor is nyugodtan szóljon neki, ha segítségre van szüksége, majd búcsút véve tőlük vissza reppent munkáját folytatni.
A két kis tollas hosszasan beszélgetett. A cinege elmesélte újdonsült barátjának, hogy ő még nem látta a Telet, még nem találkozott az öreg Decemberrel. Csak a Kék cinege mesélt neki róla, miközben az akácfa termésének magvait csipegette. Fiatal volt még, tapasztalatlan, és társat se talált még magának, akivel útja közös lenne. Pedig az erdő többi barátcinegéje párba állva járja a fák rengetegét, csak ő van egyedül, csak ő él magányosan. Kérdőn nézett az Ökörszemre, amikor a kis barna ruhás madárka elmesélte neki, hogy bizony ő is egyedül él, magányosan, itt a patak partján álldogáló sűrű rengetegben, akárcsak egy elhúzódott piciny manó. A cinegének annyira megtetszett újdonsült barátja, hogy úgy döntött a közelében marad, és nem tér vissza a hatalmas tölgyerdőbe. Így mindig lesz kivel csacsognia és a Harkály is itt él, aki bármikor segíteni tud neki. A Barátcinege boldog volt, hogy az élet, a fagyos Tél, kedves madarakkal hozta őt össze, és így neki is lettek társai, neki is lettek kedves barátai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése