Barátposzáta éneke az őszi alkonyatban

Barátposzáta hím 

Madárbarát kertemet nagyon sok faj látogatja. Kis birodalmamban minden a természetről és lakóiról szól.

Tegnap este, amikor a szürkület már sötét leplét hajtogatta az erdőre és kis kertemre, különös hangon akadt meg a fülem. A szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közül lágyan csengő strófák szűrődtek ki. Nem sokáig tartott a kis madárkoncert éppen pár pillanatig, de ebből a rövidke énekből is könnyen beazonosítottam, hogy egy barátposzáta dudorászott az őszi alkonyatban. Különleges élmény volt őt ilyenkor november legelején hallani. Hiszen ő is egy vonuló madárfaj, akinek egyedei, szeptemberben és októberben telelő területeik felé kezdik meg hosszú útjukat. Azonban évről-évre vannak barátkák, akik a hazánkban való áttelelés mellett döntenek. Ők nem vállalják fel a vonulás kockázatát, inkább a helyben maradást választják, ami szintén kockázatos lehet, ha kemény fagyokkal és hóval tarkított időszakokat tartogatnak a tél hónapjai. 

A barátposzáták fő táplálékai a rovarok, a pókok, a csigák, de az ősz beálltával áttérnek a bogyós gyümölcsök fogyasztására. Fő táplálékuk ősszel, a fekete bodza tápláló és energiában gazdag termése. Azt nem tudom, hogy ez a barátka marad-e nálunk a téli hónapokra, vagy csak egy kicsit megkésve kezdi meg vándor útját, ez még a jövő titka. Minden esetre, ha az áttelelés mellett dönt, akkor kertem etetőiben megfelelő táplálékokat fog találni. A hazánkban áttelelő, de egyébként költöző madárfajokat, madárbarát kertünkben lágy eleségek kihelyezésével segíthetjük. Többek között lédús almával, körtével, sajttal, túróval, puha natúr vajjal, ipari tepertővel segíthetjük életüket. De szívesen fogyasztják az apróra tört dió húsát, vagy a cinkegolyót is. A gyümölcsöket bokrok ágaira felszúrva, vagy a többi csemegével együtt, a talajetetőn is felkínálhatjuk a számukra. 

A hazánkban áttelelő madarak segítéséről, a későbbiekben még bővebben fogok írni. 

Füttyögés az erdő rengetegében

 

Csuszka

 

A kellemes őszi meleg, a már-már nyárias levegő, a kis tollasokat dalolásra készteti. Legutóbb a széncinege gyöngyözően csengő hinta dalocskájáról számoltam be Nektek, most pedig a kékes tollruhába bújt csuszkáról fogok mesélni. A csuszkák állandó madaraink, akiknek a jelenlétében, egész esztendőben gyönyörködhetünk.   

Bármikor is lépek rá az erdő ösvényére, szinte nincsen olyan látogatásom, hogy ennek a folyton izgő-mozgó madárnak a hangját ne hallanám. A csuszkák az esztendő minden áldott napján párba állva élik az életüket. Párkapcsolatuk évekre szól. A párok a költési időszakon kívül is védelmezik, óvják revírjeiket, és a birtokolt területük határain belül tartózkodnak. Mivel egész évben párkapcsolatban élnek, éppen ezért hallhatjuk olyan gyakran “tveed-tveed” kapcsolattartó hangjuk. Hiszen a hím és a tojó ezzel a hanggal tartja folyamatosan, egymást közt a kapcsolatot. Távolra soha nem mennek egymástól, ha az egyik kicsit odébb áll, a másik máris hangjával jelez társának. 

Ilyenkor ősszel is gyakran hallom “tveed-tveed” hangjukat az erdő rengetegében. Azonban az elmúlt napokban nem csak kapcsolattartó hangjukat, hanem a rájuk jellemző különleges füttyüket is meg tudtam figyelni, mely hang messzi kúszva töltötte be az erdő ösvényét. Általában a tél közepétől hangos az erdő a csuszkák füttyeitől, de most az ősz, a kellemes meleget tartogató szeptember is megajándékoz kedves füttyögő hangjukkal. 

Hinta dalocska

Széncinege tojó

Az ősz első hónapjának a közepén járunk, de az időjárás mit sem foglakozik azzal, hogy a naptár mit mutat. Hiába köszöntött be a szeptember a hőmérséklet napközben még mindig a nyarat idézi. Az éjszaka sötét leple alatt azonban már hűvösre fordul az időjárás, hajnalra pedig apró harmatcseppek ülnek ki a növényekre, csillogó felöltőbe bújtatva őket. A meleg idő, a nap simogató sugarai azonban megtévesztő lehet a természet lakói számára. 

Ma délután is nyáriasan meleg uralta a  természet ösvényeit, melyben a széncinege hímnek daloláshoz szottyant kedve. Csőrét széttárva, a tavasz egyik legszebb előadását kezdte énekelni, a szívemnek oly kedves hinta dalocskát. Hangja úgy gyöngyözött, mint a csendesen osonó kis patak kristálytiszta vize, mintha valóban a tavaszt, a kikeletet köszöntené. Hosszú hetek teltek már el a madarak dalai nélkül, hisz a költési és a fiókanevelési időszakuk régen véget ért. Hangjukat csak a kapcsolattartásra és a riasztásra használták. Ma délután azonban a széncinege kedves strófái, melyek oly jókedvűen csilingeltek, újra élettel töltötték meg az erdő fáinak rengetegét. 

Ha nem hallom közben a fák hulló leveleinek halk neszeit, az apró sipkás makkgyerekek kedves kopogtatásait  és érzem olyan tisztán az ősz utánozhatatlan illatát, gondolkodás nélkül elhittem volna neki, hogy ismét a tavaszi erdő ösvényét járom. 

Őszi reggelen

Október közepén járunk, de a hőmérséklet még mind a mai napig a nyarat idézi. A nappalok kellemes meleggel, és szikrázóan kék éggel ajándékozzák meg a természet lakóit, melyben kellemesen át tudják melengetni testüket. Az éjszakák sötét leple alatt a hőmérő higanyszála alacsonyra kúszik, és a nagy szárazságban szomjukat oltani vágyó erdőlakók csak a friss hajnali harmatra szorulhatnak, melyek, mint aprócska üveggolyók ülnek meg az egyre száradó növényzeten. Hosszú hetek teltek el igazán kiadós csapadék nélkül, melynek hiányát a természet minden lakója érzi. A talaj szárazon, mély ráncokat viselve bújik meg az egyre vastagodó avartakaró alatt, melyből szinte semmi esélyük nincsen kinőni a csinos kalapos kis lakóknak. Rég nem látott őszi szárazság uralja a természetet, mely ilyenkor októberben igazán ritkaságnak számít.

Amikor vasárnap reggel könnyed sétámra indultam, a nap még csak a színes ünneplőbe öltözött bükkfák legtetejét simogatta. Az ösvény pedig kellemes félhomályban, és a hegy mögött ébredező nap sárgás fényében úszott. Szeretem ezeket az üde, friss levegővel telt kora reggeli órákat, amikor oly tisztán érezni lehet az avar fanyar, de mégis oly kellemes illatát. A büszke törzsekkel álldogáló fák sudaraiban gyenge szél osont, egymás után hintáztatva az aranylóan sárga faleveleket. Egyik-másik könnyedén adta meg magát, ellejtve utolsó táncát a föld felé vette az irányt, és egészen halk, szinte alig hallható zizegéssel jelezte útjának a végét. A kis tisztás szélére érve a még mindig élettel telve álldogáló, és apró kis tüskékkel felfegyverzett csalánsereg között halk neszre, óvatos mozgás jeleire lettem figyelmes. Megálltam, mozdulatlanul figyeltem, ahogy a sűrűben négy kecses lábára emelkedik egy fiatal őzsuta. Fekete, csillogó szemeivel rám nézett, ugyancsak fekete orrocskáját pedig óvatosan mozgatni kezdte a levegőt szimatolva, majd szépen lassan, komótosan elindult az erdő irányába. Nem félt, tudta jól, hogy nincs mitől félnie, hisz már nagyon sok alkalommal találkoztunk össze, és fel tudja mérni, hogy ki jelent rá veszélyt és ki nem. Ahogy kecses lábait egymás után szedte teste egyre jobban kivált a sűrű bozótosból, és tisztán látni lehetett, hogy csinos, gesztenyebarna nyári kabátját, már nem volt olyan makulátlan, mint hetekkel ezelőtt. Szőrbundájában szürkés foltok jelezték, hogy eljött az idő, hogy testét melegebb, téli felöltőbe bújtassa. Pár lépés után hirtelen megállt, és az erdőszélen álldogáló vadszeder bokor zöld leveleit kezdte eszegetni, miközben cseppet sem zavarta, hogy nem messze álldogálok tőle figyelve őt. A kis csemege elfogyasztása után lassan továbbindult, majd eltűnt a szemeim elől. Én is lassan tovább folytattam a sétámat, de egy gyöngyöző dallam újra megállásra bírt. A tisztás nyugati peremén akácfák álldogálnak, melyek mindegyike már aranylóan sárga lombkoronával büszkélkedik. Az egyik fa ágai között vörösbegy dalolt, mely előadás olyan tisztán, olyan csengőn szólt a reggeli csendben, hogy bejárta a környék minden szegletét. A nap már langyos sugaraival cirógatta a fákat, a csinos vörös mellényes madár pedig egyik strófáját a másik után ismételte, akárcsak tavasz idején. Dala áthatóan szólt, és esze ágában sem volt megpihenni, még egy kósza pillanatra sem. Magára hagyva a kis dalnokot tovább folytattam utamat, mely egy kis emelkedőn a tölgyerdőbe vezetett, abba az erdőbe, ahol a tavalyi esztendőben rengeteg őzlábgombával volt szerencsém találkozni. Most hiába kerestem őket, a száraz, repedezett talajból egyetlen egy kalapos sem bújt elő. A földet itt még nem takarta be vastag avar, a tölgyfák még magukon viselik lomkoronájukat, melyekbe az október már sárga és barna színeket lopott. Ha levelek nem is, de aprócska sipkás makkokból azonban nem volt hiány. A fák alatt rengetegen hevertek. Voltak, akiket az erdőlakók már félig megcsócsáltak, de sokuk még érintetlenül várta éhes vendégeit. Nem messze tőlem szajkók veszekedtek. Óvatosan a fa mögé húzódva figyeltem a pár pillanatig tartó kis patáliát, melynek okozói a kis sipkás makkok voltak. Bőséggel hozzájuthatnak az erdő lakói, de mégis a mátyásoknak mindig az kellene, amelyiküket a társuk elcsen. Egymást szidva, hangosan rikácsolva veszekedtek, majd szárnyra kapva egymást követve eltűntek a fák ölelésében. Még sokáig hallottam kiáltásukat, majd egyre távolodtak, és újra a nyugalom ülte meg az erdőt. A fák vékonyka ágain, levelein cinegék himbálóztak, folyton folyvást élelem után kutatva, miközben csepp kis csőrük be nem állt a fecsegéstől. Az egyik szép sudár tölgyfa tövénél, feketés folt tűnt fel. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig bírtam szemmel követni fürge mozgását. Majd a következő pillanatban megállt igazgatni kezdte a faleveleket, ekkor már jól láttam, hogy egy egészen sötét, majdhogynem fekete bundás mókuskával sikerült találkoznom, aki éppen a tölgymakkokat keresgélte és rejtegette. Tudomást sem véve rólam, teljesen belemerülve folytatta szorgos munkáját, én pedig lassan, óvatosan, hogy ne zavarjam meg őt továbbindultam. Lefelé ereszkedtem a dombról, ahol a tölgyfákat egyre sűrűbb vadszedrekkel benőtt, bozótos váltotta fel, mely bokrok közül furcsa hangok szűrődtek ki. Mintha vaddisznók hangjai lettek volna, de nem azok mély horkantások, hanem sokkal lágyabb hangok. Éppen a vadkörtefa alatt álltam, amikor egy süldő malacka toppant elém. Nem volt messze, kedves arcocskájával, csillogó szemeivel kíváncsian szemlélt, és mozdulatlanul álldogált szürkésfekete szőrbundájában. Mögüle újabb hangok szűrődtek ki, a testvérei fecsegő hangja, melyre a kis süldőke visszafordult hozzájuk, és eltűnt a vadszederbokor sűrű védelmében. Gyakran hallom az erdő ösvényeit járva a vadmalacok kedves zsörtölődését, és olykor, ha a szerencse is mellém szegődik, meg is pillantom őket. Örömmel töltött el ez a pár pillanat, melyben részem lehetett, ennek a kedves arcú malackának hála. Lassan én is továbbindultam, és utamat hazáig a zöld küllő kacagó hangja és a cinegék csacsogása kísérte.  
   

 Vörösbegy éneke

  Őzsuta

 Mókus

Őszi madárdalok - Házi rozsdafarkú

Házi rozsdafarkú tojó

Az elmúlt időszakban több bejegyzésem szólt az ősszel újra dalra fakadó madarak gyöngyöző strófáiról. Vannak fajok, akinek az éneke ilyenkor ősszel, a vonulásuk idején egészen megszokott, és a természetnek hála, évről-évre hallhatom őket a hosszú tél, madárflótákban szegény időszaka előtt. Ilyen a csilpcsalpfüzike, a vörösbegy, akinek csengő hangja még mind a mai napig hallható, de ide tartozik a barátposzáta is. Sajnos azonban az ő előadását az idei őszön még nem sikerült még megfigyelnem. Viszont talán kárpótolt érte a széncinege tavaszköszöntő hinta és nyitnikék dalocskája, melyet hosszú évek megfigyelése alatt még nem volt szerencsém hallani. Ez az ének ilyenkor ősszel egészen különlegesnek számít, talán éppen úgy, mint a szokatlanul enyhe időjárás is, mely sorra fakasztotta dalra aranytorkú kis énekeseinket. Azt gondoltam az őszi madárkoncertnek nem lesz több fellépője, de az elmúlt napokban újabb taggal bővült a kis tollas dalnokok száma, ő pedig nem más, mint a reszelős, de mégis oly kellemes hangú rozsdafarkú. A szép kort megélt, sudárra nőtt fenyőfám leges-legtetején álldogált, csőrét pedig nagyra nyitva kürtölte világgá énekét. Elegáns szürkésfekete tollruháját még csinosabbá varázsolta élénk fehér, jól elkülönülő szárnyfoltja, és a rá jellemző rozsdavörös farktollai. Olyan hetykén, olyan büszkén álldogált a fa tetején, mint aki tudta, hogy éneke valakit teljesen rabul ejt. Örömmel hallgattam rögtönzött kis koncertjét, és minden egyes strófáját mélyen a szívembe zártam, mert hosszú hónapok jönnek, melyek alatt nem gyönyörködhetek a fülemnek legkedvesebb előadásokban.

A rozsdafarkúak vonuló madarak, de ezek ellenére az év nagyobb részét töltik itt hazánkban, mint tőlünk távol a télen is enyhe és élelemben bővelkedő déli országokban. Egyes példányai már a tél végén, de legkésőbb tavasz elején visszatérnek költési területeikre, és egészen ősz közepéig nálunk maradnak. A végsőkig kivárják az utazásuk megkezdését, és amíg az időjárás kedvezően alakul, ami nekik elegendő élelmet kínál, addig várnak az útra keléssel. Sőt megfigyelések szerint bizonyítható, hogy évről-évre egyre több kis tollas vállalja a tél viszontagságait és élelemszűkösségét, mint a veszélyekkel teli vándorutat.    

Hallgassátok Ti is a lassan pihenni térő természet neszeit. Álljatok meg pár pillanatra és töltődjetek fel az ősz csodás színeivel, illataival és kedves hangjaival.         

        

Őszi madárdalok - Vörösbegy

Vörösbegy

A kellemesen meleg őszi időben igazán dalos kedvükben vannak az énekes madaraink. A természet ösvényeit járva újabb és újabb előadásokban van szerencsém gyönyörködni, akár csak kora tavasz idején. A szeptemberi kórus új tagjai ezennel a vörösbegyek, akik éppen úgy, mint a csilpcsalpfüzikék ősszel, a vonulásuk időszakában ismét dalra fakadnak.

A vörösbegyek költöző madarak, de enyhe az enyhe telek van, hogy maradásra bírják őket. Ebben az estben számukra is létfontosságú ez erdők bokrain álldogáló élelmek, mint a bodza, a kökény, a fagyal, melyek kínzó éhségüket olthatják. Valamint ők is, éppen úgy, mint a hazánkba észak felől érkező példányok, szívesen veszik az emberi segítséget, és nagy szeretettel látogatják a madárbarát kertekbe kihelyezett etetőket, mely biztos élelemforrást jelent számukra a hideg és fagyos időszakban.

Ilyenkor ősszel, amikor a nap előbújik a felhők mögül, és kellemesen meleg sugaraival a tájat simogatja, ők is szívesen dalra fakadnak. Akinek pedig szerencséje van hallani, ezt a gyöngyöző előadást annak a szívébe egészen biztosan boldogság, és megnyugvás költözik. Hisz éneke olyan tisztán cseng, olyan gyöngyözően és élesen, melyhez fogható számomra nem létezik.

A meleg őszi napokon, melyből az idei esztendőben nincsen hiány, gyakran hallom nem csak ez erdő ösvényein, hanem a kiskertemben is ennek a kedves kis madárnak az előadását. Sőt, a minap éppen a csilpcsalpfüzikével énekelt közösen. A füzike a tölgyfa sudarában dalolt, míg a vörös mellénykét viselő madárka a bodzabokor, egyre szegényebb ágán álldogált, és énekelte világgá strófáit. Ezeken a kellemesen enyhe napokon az erdő, egyébként már csendes ösvényein, újra a hangoké a főszerep. Csacsognak a cinegék, boldogan füttyögnek a csuszkák, szajkók rikácsolnak, nagy fakopáncsok kopogtatják a fák törzseit, fenn a magasban, a fák sudarai felett pedig a holló pár rója a köröket, miközben tisztán hallom szárnyaik suhogását, és mély jellegzetes kiáltásukat. A madarak hangjai mellett a gyenge szélben halkan csörögnek az egyre száradó falevelek, és földet érve csendesen kopognak a meleg sapkát viselő makkgyerekek.

Az erdők élettel és hangokkal telve várnak Titeket is. Ha lehetőségetek van rá, barangoljatok a természetben, és zárjátok szívetekbe, a természet nyújtotta kedves élményekkel.  

 Őszi erdő

Őszi madárdalok - Csilpcsalpfüzike

Csilpcsalpfüzike

Legutóbbi bejegyzésemben a széncinege hím, ilyenkor szeptemberben igen ritkának számító dalolásáról számoltam be nektek. Az énekes madarak kórusa azóta, egy újabb taggal gyarapodott, mégpedig a csilpcsalpfüzikével. A füzike előadása ilyenkor szeptemberben nem mondható ritkaságnak, sőt kellemesen meleg októberi napokon is hallhatjuk nevét ismételgető gyöngyöző énekét. Az erdő csendes ösvényei járva hamar meghallhatjuk kedves előadását, mely így szól „csilp-csalp, csilp, csalp, csilp-csalp”. Semelyik más madár énekével nem téveszthetjük össze, hisz valóban úgy hangzik, mintha nevét ismételgetné, és azt kiáltaná világgá, hogy „Én vagyok, én vagyok, a csilpcsalpfüzike én vagyok!” Kiáltás, pedig a gyenge szél a szárnyaira kapja, és viszi, repíti, hogy az erdő minden szegletébe eljusson ez a kedves, tavaszt idéző strófa.

A csilpcsalpfüzikék költöző madarak. Vonulásuk már augusztus végén megkezdődik. De ha az időjárás számukra kedvezően alakul, melyben bőséggel találnak élemet, akkor még októberben is hazánkban tartózkodnak. A nap sugaraiban fürdő napokon pedig énekükben is gyönyörködhetünk.

A természetnek hála a közeli erdőben is élnek csilpcsalpfüzikék, és évről évre megfigyelhetem őket. Enyhe tavaszokon már márciusban hallom a hím kedves, revírvédő énekét. A hímek általában előbb érkeznek vissza költési területeikre, mint a tojók, mely idő olykor hetekben mérhető. Mihelyst a hím visszatér, egyből el is foglalja területét, melyet csengő dalával védelmez, és adja a többi madár tudtára, hogy bizony ez az ő territóriuma. De előadásával nem csak a területének a jogát hirdeti, hanem ezzel próbálja meg elnyerni a tojók kegyeit is.

Tavasszal amilyen korán megjelennek, ősszel olyan sokáig itt maradnak, hisz, ha az időjárás enyhén alakul, és még elegendő táplálékhoz tudnak jutni, akkor nem sietnek vissza a telelő területeikre. A füzikék főként rovarokkal, pókokkal táplálkoznak, de ősszel, ha Ti is megfigyeltek gyakran felbukkannak a fekete bodzabokrok ágai között, hisz ilyenkor szívesen fogyasztják tápláló és energiában dús terméseit. Ez a gyümölcs a vonuló madarak egyik legfontosabb tápláléka, mely felkészíti szervezetüket, hogy a hosszú vándorutat teljesíteni tudják.

Járjátok Ti is nyitott szemmel és füllel a természet ösvényeit, és gyönyörködjetek az őszi erdők és mezők szépségeiben.  

 Csilpcsalpfüzike éneke

Őszi madárdalok - Széncinege

Lassan az ősz első hónapjának a közepén járunk, de az időjárás mit sem foglakozik azzal, hogy a naptár mit mutat. Hiába köszöntött be a szeptember a hőmérséklet még mindig a nyarat idézi. A meleg idő, a nap simogató sugarai azonban megtévesztő lehet a természet lakói számára. Jól tudom, hogy sokan örülnek az őszbe lopakodott nyárnak, de sajnos ennek súlyos következményei lehetnek. Most biztosan nem értitek, miért írom ezt, hisz a melegnek örülni kell, sokkal kellemesebb, mint az esős, ködös és hideg, valódi őszi idő. Természetesen ez mind igaz, de mégis, az élővilágot nagyon megzavarja ez az időjárási helyzet.

Életem nagyon fontos része a természet és annak lakói. Napjaimat rájuk odafigyelve, őket segítve élem. Ezért, ha bármilyen különös, szokatlan esemény történik az egyből szemet vagy fület szúr. Az elmúlt napokban érdeklődve figyeltem a kertemben és az erdőben folyó eseményeket, mely események hátterében egészen különös dolog állt, legalábbis ilyenkor szeptemberben egészen különösnek mondható. A barátcinegék boldogan kergetőztek, akárcsak kora tavasszal az udvarlás idején. Egy széncinege tojó pedig az odúmat vizsgálgatta hosszú időn keresztül, miközben a hím a fa ágán álldogálva figyelte őt. Ez a vizsgálat nem egyszeri eset volt, mert azóta, több nap is eltelt, és a csinos cinegelány még mindig az odú körül sündörög.

Ma délután is nyáriasan meleg uralta az időjárást, melyben a széncinege hímnek daloláshoz szottyant kedve. Csőrét széttárva, a tavasz egyik legszebb előadását kezdte énekelni, a szívemnek oly kedves hinta dalocskát. Hangja úgy gyöngyözött, mint a csendesen osonó kis patak kristálytiszta vize, mintha valóban a tavaszt, a kikeletet köszöntené. Hosszú hetek teltek el a madarak dalai nélkül, hisz a költési és a fiókanevelési időszakuk már régen véget ért. Hangjukat csak a kapcsolattartásra és a riasztásra használták. Azonban ez az ének, ezek a gyöngyöző strófák fontos dolgot jelentenek a cinege életében, mégpedig azt, hogy újra revírt foglalt. Énekével területét jelöli, azt a területet, melyet védelmeznie kell fajtársaival szembe. Valamint dalával a párját is óvja, aki az odúmat szemlélgeti, vizsgálgatja. Hogy mi lesz ennek a végkimenetele, azt most még nem tudom. Mást nem tehetek, mint bízni abban, hogy az igazi őszi idő hamarosan beköszönt, a hőmérséklet visszaesik az ilyenkor megszokott kerékvágásba, mely nem zavarja meg a természet lakóit, és nem készteti őket arra, hogy újabb költésbe kezdjenek. Hisz ilyenkor a rossz idő, a hideg akár egyik napról a másikra uralmába veheti a természetet, mely súlyos következményeket vonna magával.