Adventi kalendárium - A bölcs és jólelkű Harkály úr

A tölgyerdő hatalmas volt. Mély ráncokat az arcukon viselő, szépkorú fák álltak délcegen, csupasz karjaikkal az ég felé nyújtóztatak. Árnyékukban, óvó védelmükben, siheder fiacskáik álltak. Vékonyka gallyacskáikon barna, elszáradt levelek pihentek. Amikor a Szellő, könnyedén az ágaik közé szaladt, leveleik kedvesen duruzsolni kezdtek. Hangjuk betöltötte a téli erdőt, a némaságot zizegő kacagásuk törte meg újra és újra. De most nem kacarásztak, néma csendben tűrték, ahogy a hó pihéi rajtuk ücsörögtek. 

Fehér volt az egész erdő, puha dunnával fedve be a földet, melengető paplannal védve az aprócska életeket. Az erdő néma hallgatásba merült, amit csak nagy ritkán törtek meg a fák ágairól lehulló hópihék. Ilyenkor halk nevetésük úszott tova, a mély álomba szenderült fák között. Majd ismét csend lett, néma csend. 

A tölgyerdőn túl, piciny patak csordogált sekély medrében. Vízén egyre vastagabb jégpáncél terült el. Napról - napra egyre kényelmesebben elterpeszkedve, egyre jobban némaságba fojtva a folyton - folyvást locsogó vízcseppeket. A partfal gyökerei között az Ökörszem keresgélt. Cingár lábacskái térdig a hóba merültek. De mit sem foglalkozott a dermesztő hideggel, mardosó éhség gyötörte. Ügyesen ugrált a sűrűségében és hol itt, hol ott bújt elő, akár mint egy fürge egér. Teste most messziről kitűnt, a fehér hó nem adott neki álcázó védelmet, ami óvta volna piciny lényét. 

A feje felett álldogáló Égerfa ágát Harkály kopogtatta, majd szárnyait széttárta és a törzsére szállt. Tarkóján piros sálat viselt, de mintha a gyapjú elfogyott volna, nyakát már nem fedte be. Ekkor hirtelen egy másik harkály érkezett. A csinos Harkály hölgy mellé szállt, szárnyait mérgesen széttárta, erős csőrét felé csapkodta és hangos csetepatét csapva elzavarta a betolakodót. Hangjától zengett a kis patak partja, az aprócska Ökörszem rémületében a gyökerek közé bújt még szemecskéit is behunyt, szíve hevesen zakatolt. Hosszú percek teltek el, amikor a fa törzsét Harkály úr újra ütögetni kezdte. Ezt a hangot már jól ismerte az aprócska madár lassan megnyugodott, óvatosan szedve cingár lábacskáit újra előbújt, majd folytatni kezdte az élelem után való kutatást. A Nagy fakopáncs sem pihent, bőszen kopogtatta, fúrta, faragta, a fa törzsét, feszítgette a kérgét. Beteg volt szegény Éger, de a Harkály addig - addig gyógyítgatta, még, ha nehezen is, de előszedte a baj okozóját. Az fa hálásan felsóhajtott, Harkály úr pedig nyakon csípte a pondrót, és csőrében vitte is tova. Az aprócska Ökörszem kétségbeesve kutatott, piciny szíve egyre szaporábban vert, cérnaszál lábacskái pedig már majd megfagytak. De nem pihenhetett, hiszen a nyugati égbolt peremén aranylóan sárga felhők jelezték, hogy pillanatok múlva a Napocska nyugovóra tér. Érezte, hogy hosszú lesz az éjszaka, dermesztően hideg, és piciny testének minden aprócska falat szükséges lenne ahhoz, hogy az éjszakát épségben túl tudja élni. Ekkor hirtelen egy árny szállt el felette. Fejét félve húzta be rövidke nyaka közé, mert azt hitte mentén neki száll a madár. Harkály úr mellé telepedett, csőréből a jó kövér pondrót az Ökörszem cérnavékony lábai elé tette és így szólt:

• Picinyke barátom fogadd el tőlem ezt a finom falatot, ettem én ma már eleget, jóllakottan térek nyugovóra, neked nagyobb szükséged van a finom falatokra! 

Az Ökörszem szóhoz sem jutott, csak állt a hóban, ami rabságba szorította lábacskáit és fejét leszegve adott hálát. 

• Köszönöm Harkály úr, köszön…  - csuklott el ekkor a hangja. 

Harkály úr egészen óvatosan, lehelet finoman, végig simította barátja csepp kis fejét hatalmas csőrével és repült is tova. Reptéren meg vissza nézett és így szólt: 

• Lakjál jól kis barátom, holnap újra találkozunk! 

Az Ökörszem csőrébe vette az ajándékot és nem tudott elég hálás lenni a Harkálynak. A Napocska aznapra, piruló arccal vett búcsút a tájtól és az erdő lakóitól. Szürkület úr némán ballagott az erdő fái között, nyomában pedig az Este korán megérkezett. A kis madár boldogan a fészkébe vitte a finom betevőt és serényen csipegette, amíg jól nem lakott. Tollacskáit gondosan felborzolta, fejecskéjét szárnya alá rejtette, szemecskéit lehunyta, és úgy nézett ki, mint egy puha tollgombóc. Hiába volt fagyos az éjszaka, hiába volt cudar az idő, ő nem fázott. Édes álmában Harkály úr kedves arca jelent meg újra és újra. 

Nagy fakopáncsok az erdő ösvényein

Nagy fakopáncsok fióka 

A természetnek hála, a kertemet körülölelő erdőségben egészen közel és távolabb is, szép számban élnek nagy fakopáncsok. A tölgy és a lombelegyes erdőkben rengeteg szép kort megélt fa álldogál, ez pedig a harkályoknak nagyon tetszik. A törzseken odúk árulják el a harkályok mesteri munkáját. Mesteri munkából pedig nincsen hiány, rengeteg, precízen elkészített odú várja bérlőit évről-évre. 

A nagy fakopáncsok egész éves vendégeim. Az ősztől tavaszig tartó etetési időszakban több egyede is vendégszeretetem élvezi, de ilyenkor nyáron sem kell jelenlétüket hiányolom. A szép kort megélt fáimon rengeteg betevő lapul, a tiszta, friss vízzel megtöltött iratok őket is vonzzák. 

Amikor ilyenkor, nyár elején az erdő ösvényeit járom, nem csak a lábaim elé nézek, kíváncsian vizsgálom a fák törzseit. Na jó, nem csak ilyenkor figyelek mindenre oda. Bevallom, ha lehetne, mindenhol ott lenne a tekintetem, a talajon virágokat, gombákat kutatva, a fák törzsein odúkat keresve és az ágak között madarakat figyelve. Ez azonban teljességgel lehetetlen. De gyorsan vissza is kanyarodok a nagy fakopáncsokhoz. Ha harkályok által készített odút látok az alatt pár pillanatra mindig megállok, kicsit hallgatózok, hátha valamelyikből harkályfiókák cingár hangja szűrődik ki. Gyakran szegődik mellém a szerencse, gyakran hallhatom a kis piros sapkás, cseperedő ifjak könyörgő hangját, akik szinte szüntelenül csipognak, siránkoznak. Ha a szülők a közelben vannak és élelemmel érkeznek éles "kikk-kikk" kilátással jelzik kicsinyeiknek jöttüket. Na ekkor van igazán nagy hangzavar, az egyre cseperedő fiókák ilyenkor még elevenebben, még hangosabban kezdenek el lármázni otthonuk falai között, sőt mi több, az életrevalóbbak fejecskéjüket is elődugják az odú rejtekéből. A testvérek között igazi kis versengés alakul ki, kié legyen a közelgő csemege. Hiszen a falat azé, aki a karmocskáival meg tud kapaszkodni az odú falán, és a többieket odébb taszítva ki tudja dugni éhes csőrét, amibe az érkező szülő a finom falatot helyezi. A harkály ifjak között emiatt gyakran erőnléti különbségek is kialakulhatnak, hiszen az erősebbek, az életrevalóbbak, több falathoz jutnak. A harkály szülők nem reppennek be az odúban, kintről etetik a fiókáikat, aki ügyesebb azé a falat, aki az erősebb az tudja elsőként fejecskéjét kidugni, csőrét kitárni szülei felé. 

Az erdő ösvényein és a kertemben már megpillantottam az idei első fészek hagyott nagy fakopáncs ifjakat. De a fák odvai itt-ott még cseperedő fiókákat is rejtenek, akiknek még nem jött el a pillanat otthonuk elhagyására. 

A fészek hagyott ifjakról még mesélni fogok Nektek, hiszen a szüleik kíséretében napjában többször is betérnek kertembe, és az erdő rengetegében is láthatom őket. A hímek és a tojók tovább gondozzák fiacskáikat, és tanítják az élelemszerzés fortélyaira. A kicsik pedig kíváncsi tekintetünkkel figyelik szüleik minden mozdulatát, folyton-folyvást a nyomukban vannak, és megállás nélkül finom falatok után könyörögnek. 

Az én madárbarát kertem vendégei - Nagy fakopáncs látogatása

Madárbarát kertem rendszeres látogatói a csinos kinézetű nagy fakopáncsok. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egész évben, minden áldott nap láthatom őket. Hiszen kis madár birodalmamban számos szép kort megélt fa éli nyugodt, megbecsült nyugdíjas éveit. Ezeknek a fáknak pedig a törzsei hol itt, hol ott finom falatokat tartogatnak a harkályok számára is. A nagy fakopáncsok, a fák gondos doktorai pedig szorgalmasan gyógyítgatják őket. Erős csőrükkel, hosszú tapadós nyelvükkel könnyedén hozzá tudnak férni a fák kérgei alatt megbújó farontó bogarakhoz, azok lárváihoz, és minden olyan rovarhoz, akik a kéreg repedéseiben bújtak meg. Azonban ezeken a csemegéket kívül előszeretettel látogatják az etetőimet is, és szívesen fogyasztják a bennük rejlő falatokat. Nekik is megvannak a kedvenc csemegéik, táplálkozási helyeik, szokásaik erről a későbbiekben bővebben mesélni fogok. 

Ma délelőtt több alkalommal is sikerült egyedeit megfigyelnem és meg is örökítenem. A fotómon egy hím nagy fakopáncsot láthattok, akinek a nemét a tarkóját díszítő élénk piros sáv árulja el.

Dobpergés az erdő rengetegében

Nyár végén már csöndesek az erdő ösvényei. A madarak dalai már nem szólnak, ha egyszer-egyszer szerencsénk van, újra hallhatjuk a csilpcsalpfüzike, a vörösbegy vagy a barátposzáta csöndes strófáit. Ezek a pillanatok pedig kincset érnek, hiszen hosszú hónapok állnak előttünk, hosszú csöndes hónapok. A fészkek mind üresen állnak, a madár szerelmet a múló nyár magával vitte. Ilyenkor minden neszre, minden halk suttogásra, kedves csipogásra odafigyelhetünk. A csöndben még a sárguló falevelek földetérését, a lábaink alatt csörgő avar kedves zizegését, a rovarok halk duruzsolását is jobban hallhatjuk. Minden nesz, minden hang jobban kivehető, jobban azonosítható.

Jelen történetemben, egy ilyenkor nem szokványos hangról fogok Nektek mesélni, mégpedig a nagy fakopáncs dobolásáról. Egészen biztos vagyok benne, hogy már Nektek is sikerült hallanotok, megfigyelnetek tarka harkályunk jellegzetes előadását, mely előadás a tél végi és tavaszi erdők fontos hozzátartozója. 

A nagy fakopáncs hímek egy ágcsonkon ülve, vagy egy más alkalmas helyen, csőrük hihetetlenül gyors ütögetésével idézik elő a dobpergéséhez hasonló hangot, melyet dobolásnak nevezünk. Ezzel a hanggal a nagy fakopáncs hímek általában már a tél második felében elkezdik revírjeiket kijelölni, és majdani párjukat magukhoz csalogatni. A harkályok dobolása, megegyezik az énekes madarak gyöngyöző előadásaival, csak ők így, ezzel a rájuk jellemző módon kommunikálnak egymással. Ami nekünk egy monoton dobolásnak tűnik, az nekik sokféle információt közvetít. Ezzel a hanggal jelölik és védik a területeiket, udvarolnak a kiválasztott párjuknak, őrzik odújukat és benne lapuló utódaikat. A nagy fakopáncsok mindkét neme dobolhat, de általában a hímek a hangosabbak, és az aktívabbak.  

Évről-évre madarász naplómba jegyzem, hogy mikor hallom meg először az esztendőben a nagy fakopáncs dobolását. Idén egy borongós, ködfátyol alá bújt téli napon volt szerencsém hozzá, egészen pontosan január 10-én. Ettől a naptól kezdve, minden egyes erdei sétámat színesítette az a számomra kedves hang. Ahogy teltek a hetek, ahogy a tavasz egyre elérhetőbbé vált, majd szépen lassan beköszöntött a jó idő, egyre több nagy fakopáncs doboló hangját repítette a langyos szél. A nyári hónapokban az erdő több faján sikerült meglelnem odújukat, melyekből júniusban cingár, könyörgő hangok neszei osontak elő, a folyton - folyvást éhes fiókák hangjai. A természetnek hála a környékünkön sok harkály lelte meg az otthonát, és jelenlétükben minden egyes sétám során gyönyörködni tudok.

Most augusztus, és az idei nyár vége felé járunk, amikor már a madarak énekei elcsendesedtek. Azonban idén, olyan feljegyzés került a madarász naplómba, mint eddig soha. Tegnap délután ugyanis a nagy fakopáncs dobolására lettem figyelmes. A hang éppen úgy szólt, éppen olyan átéléssel, mint tavasszal szokott, amikor a szerelem mámora ragadja el a szívüket. A pergő dobolásra a távolból válasz is érkezett, de sokkal csöndesebben, szolidabban. Hosszú percekig hallgattam, az ilyenkor számomra szokatlan hangot, és boldogság kerített a hatalmába, hogy egy újabb élménnyel ajándékozott meg a természet. 

Az okát pontosan nem tudom, hogy a nagy fakopáncs mit szeretett volna előadásával jelezni. Talán területének a védelmét erősítette meg, mert a nagy fakopáncsok egyedei egész évben territoriálisak, és általában az első revírfoglalásuktól egyazon területen tartózkodnak. Mindenesetre különleges percekkel ajándékozott meg, ezen a szép augusztus végi napon.                   

Az én erdei mesevilágom - Búcsúzik a tavasz

Nagy fakopáncs fiatal példány

Elérkezett az idei esztendő tavaszának utolsó napja. A természet ösvényeire már a réteket, mezőket virágszirmokba öltöztető június kér bebocsátást. 

A mögöttünk álló kikelet üde zöld levelekkel fedte be gondosan a fák és bokrok ágait, az erdők rengetegére mosolygóan zöld fátylát terítette. A búcsúzó május fehér virágünneplőbe öltöztette a bodzabokrokat, halvány rózsaszín virágokkal áldotta meg a csipkebokrokat, és fehér, kellemesen illatozó felöltőt kaptak az akácfák ágai. Csupa illat az erdő, a virágok mosolygó kelyheinek mámorító illatában fürdenek a szerteágazó ösvények. Boldogan zümmögő méhek hada duruzsol a sudarakban, serényen töltögetik kis kosárkáikat. Madarak szerelmes dalát repíti az enyhe szél, a fészekből pedig az új nemzedék fiókáinak esdeklő könyörgése hallatszik. Cinegék, csuszkák, harkályok, rigók utódai reppennek félősen a védelmező ágak rejtekében, még gyámoltalanul, bátortalanul követik szüleiket, miközben arra várnak, hogy finom falattal lepjék meg őket. 

A kéklő égbolton bárányfelhők követik egymást, lassan, ráérősen andalognak, mint akinek semmi dolguk sincsen. Le-le pillanatnak az alattuk elterülő világra, ahol már a nyár, a terméseket érlelő, virágszirmokat bontogató és az új nemzedék apróságait féltőn óvó nyár készülődik. 

Cingár kis hangocskák

Nagy fakopáncs hím

Tavasz végén járunk, amikor az erdő fáinak védelmében, már a madarak fészkei lapulnak. Ebben az időszakban már minden tollas megtalálta a társát, és szerelmük bölcsőjében a tojásaikat melengetik, vagy a kikelt fiókáikat táplálják. A hímek csengő énekükkel a fészküket, és a benne lapuló családjukat védelmezik, a tojók pedig a tojásokon ülnek. Akiknek a fészkében fiókák lapulnak azok, pedig pirkadattól alkonyatig a kicsiket táplálják, és fáradtságot nem ismerve hordják számukra a finomabbnál, finomabb csemegéket.

Amikor ezekben a tavasz végi hetekben a természetet járom, nagyra nyitott fülekkel szedem a lábaimat, hátha meghallhatom a madarak új nemzedékének a csipogásait. Hiszen a fák koronájának a védelmében, a bokrok sűrűjében lapuló fészkekből ilyenkor már kiszűrődhetnek a kikelt fiókák könyörgő, élelem után esengő vékonyka hangjai. Legutóbbi sétám során éppen egy ilyen kedves élményben lehetett részem. Az erdő ösvényén haladtam, amikor a sok madárének között cingár hangocskákra lettem figyelmes. Ezek a halk kis neszek a magasból szűrődtek ki, miközben csattogó kiáltások, riasztások vegyültek közéjük. Ekkor már sejtettem, hogy a nagy fakopáncs fiókáinak a könyörgése szűrődik ki valamelyik fa törzsében lapuló otthonukból. Fülemmel követni kezdtem a hangokat, miközben szemeimmel sorra vizsgáltam a fák törzsét harkályodú után kutatva. Szerencsére hamar rátaláltam a harkályok takaros otthonára, a fa törzsén álldogáló kerek röppnyílású odúra. Az otthontól nem messze a szomszédos fa koronájában a hím harkály riasztott, hangos messze csengő hangján. Gyorsan pergő, egymás után ismétlő „csrett-csrett-csrett-csrett” kiáltásokkal próbált elijeszteni engem, hiszen betolakodónak gondolt, akitől féltette a fiókáit. A nagy fakopáncs hímek nagyon gondoskodó szülők. Otthonukat, a fák törzsében lapuló odújukat egyedül készítik el, a tojók csak ellenőrzik a munkálatokat, és a belseje hulló forgácsokat igazgatják, és hordják ki a kis lakásukból. A tojó a tojásokat az odú csupasz aljára rakja le, külön fészket nem építenek. A hímnek a szerepe itt nem fejeződik be, fontos feladatot vállal a költésben, a tojások melengetésében is. A tojóval felváltva védelmezik, melengetik a tojásokat. Az éjszakai időszakban pedig csak a hímek ülnek rajtuk, sőt a kikelés után egészen a fiókák fészekhagyásig őt melengetik a kicsiket éjszakánként. A tojó eközben a revíren belül, nem messze a családjától egy másik odúban tölti a pihenő idejét. Tehát a nagy fakopáncs hímek, egyészen az otthon készítéstől, teljesen a kismadarak teljes önállósodásáig a kicsik mellett vannak, gondozásukban pedig nagyobb szerepet vállalnak, mint a tojók.

Amíg az odút figyeltem, és hallgattam a fiókák hangját a hím megállás nélkül űzni próbált. Így nem sokáig maradtam a fa tövében, mert nem szerettem volna zavarni őket, tovább indultam utamon tudván, hogy jó pár nap, és a kiserdő újabb piros fejtetős nagy fakopáncs fiatalokkal lesz gazdagabb.           

Nagy fakopáncs fiókák könyörgő hangjai és a szüleik riasztása 

Nagy fakopáncs fiókák könyörgő hangjai és a szüleik riasztása 

Ébredező természet

 Nagy fakopáncs - hím

 Erdei pinty - hím

Erdei pinty éneke

Bársonyos tüdőfű

Március van, a tavasz első hónapja, amikor a természet lassan ébredezni kezd hosszú téli álmából. Mély ez az álom, az ébredés pedig óvatos és megfontolt, de így is van ez rendjén.

Az erdő fáinak csupasz sudarait gyengéd szél fésüli, a mélybe taszítva a korhadó ágakat, hogy helyüket új, friss hajtások vegyék át. Álmosan nyújtózkodni kezdenek a bodzabokrok, gallyacskáik hegyén pedig a duzzadó bimbókból előbújnak az első üde zöld levélkék, az új élet reményei.

Minden apró szín, melyet a kikelet csal elő, szinte lüktet a sápadt, megfakult ösvényeken, és jóleső érzéssel tölti el szemlélőjét. Az avar rejtekéből félősen dugják elő leveleiket a salátaboglárkák, óvatosan szétnéznek, és, ha a nap sugarai lágyan simogatják őket, hamarosan megjelennek köztük az apró bimbóik is, melyekben ott pihennek az üde sárga szirmok. Az erdőszél napos oldalán pedig megjelentek az első kéklő foltok is, melyek nem mások, mint a bársonyos tüdőfüvek kedves kis szirmai.

Szeretem a tavaszt, szeretem látni, érezni és hallani a természet ébredését, és magamba zárni ezeket, a pillanatokat, melyek igazi csodák, a természet utánozhatatlan csodája.

Amikor kora délelőtt sétámra indultam, a nap fénylő sugarai simogatták a tájat, az égbolt pedig tündöklő kék színben pompázott, mint a tenger tiszta, csillogó vize. A fák törzsei között gyenge, langyos szellő osont végig, óvatosan igazgatva a talajt gondosan betakaró száraz avart. Mintha pajkos kedvében lett volna, kíváncsian forgatta a barna leveleket, mint aki valamit keres, és mindegyik alá bekukucskált fürkésző tekintetével. És, hogy mit talált? Sok-sok apró, piros alapon, fekete mintát viselő bodobácsot, akik kisebb nagyobb csoportba verődve ébredeztek a langyos tavaszi levegőben. A bodobácsok fontos hozzátartozói a napsütötte erdőszélek életéhez, hiszen szó szerint imádják a nap melengető sugarait, és, ha csak tehetik, csinos testüket süttetik.

Azonban nem csak őket csalta elő a kellemes levegő, hanem a kis rókalepkét is, aki könnyed röptével, megállás nélkül szállt el éppen a tekintetem előtt. Hiába figyeltem őt, és követtem a szememmel, nem akart megpihenni, szárnyait széttárva suhant tova. A kis rókalepke hazánkban telel át, kifejlett imágó alakban, és ő is a korán ébredő lepkefajok közé tartozik. Kedvező időjárás esetén, már február végén, de legkésőbb márciusban megjelennek téli álmukból ébredő példányai. Domb és hegyvidéki területeken találkozhatunk velük, és nem számít gyakori fajnak. Az utóbbi években, állományában csökkenés volt megfigyelhető, így kiváltképp ügyelni kell a védelmére. Természetvédelmi értéke 50000 forint.

A napsütéses enyhe levegőben az erdő boldogan csengett a madarak erőteljes, örömteli flótáitól. Széncinegék, kék cinegék ismételgették strófáikat, csuszkák füttyögtek tisztán és erőtől duzzadóan, a magas tölgy sudarában zöldike hallatta különleges, csak rá jellemző „zsírozását”, nem messze tőle pedig csízek kisebb csoportja csacsogott egészen halkan, alig hallgatóan. Pedig milyen kedves kis nótájuk van, mégis olyan csendesen énekelnek, hogy a többi madárdal könnyen elnyomja gyöngyöző hangjukat. A messziből nagy fakopáncs dobolása osont végig az erdőn, a fák koronája felett pedig egerészölyv körözött. Könnyedén vitorlázott a levegőben, miközben messzire hallatszó „hié, hié” kiáltását ismételgette. Párja most nem volt vele, egyedül, magányosan rótta a köröket, egyiket a másik után.

Már hazafelé tartottam a sétámból, amikor a sok, szívemnek kedves nóta között meghallottam az erdei pinty erőteljes énekét. Az egyszerű dallamokból álló előadását, sokszor ismételgeti egymásután, melyek között csak kisebb szüneteket tart. Tüzes, eleven strófái, a tavaszi és nyár elejei erdők egyik legjellegzetesebb madárdalai közé tartozik. A borvörös mellű, csinos kékes fejfedőt viselő hímek, nagyon szigorúan őrzik kis birodalmukat, mely határainak több pontján, szinte egész álló nap hallatják muzsikájukat.

Ahogy telnek a napok, az erdők és a mezők egyre több és több szépséget matatnak meg nekünk, hiszen sorra ébrednek fel téli álmukból a rovarok, a virágok, a bokrok és a fák, hogy mindannyian részesei legyenek a tavasz lüktetésének.  

 Verőköltő bodobácsok

 Egerészölyv

A tél legszebb arca

Őzgida

Hétfőn napközben egy enyhe légáramlatnak köszönhetően a vastag hó dunna szépen lassan olvadásnak indult. Azonban kora délután egyre komorabb és komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égen, melyek egy újabb havazás reményét tartogatták. A reményből szinte pillanatok alatt valóság lett, és egymást követve szép nagyra hízott pelyhek hagyták el addigi felhőotthonukat. Olyan gyorsan hullottak alá, hogy alig lehetett szemmel követni őket. Most nem himbálóztak könnyedén, nem libegtek légiesen a levegőben, csak gyorsan, mint akiknek sürgető dolguk akadt zuhantak alá. A sűrű havazásban alig lehetett előre látni, mint fehér függöny, abból is a sűrűbb szövésű takarta el a tájat. A pelyhek pedig csak hulltak és hulltak rendületlenül, megállíthatatlanul egészen késő estéig. Ahogy a szoba ablakában, kedvenc fotelemben üldögéltem, mint egy gyönyörű csoda tárult elém az erdő. A hó, mint gyenge fényű lámpás világította meg a fák rengetegét, és egészen távolra el lehetett látni. Szeretek így ücsörögni és csak úgy szemlélődni, figyelni, mely teljesen feltölt és megnyugtat.

Az idei tél a mi vidékünkön igazán kitesz magáért. Hiszen gyakran gyönyörködhetünk a tél legszebb kincsében a havazásban, mely a fagyos időnek hála szépen meg is marad, minden télszerető ember örömére.

Sejtettem, hogy másnap, amint virradni kezd mesés látvány fog majd fogadni, és így is lett. Minden fa, minden bokor ága vastag hórétegbe öltözött, még a leges legvékonyabb kis gallyacskák is. Mint a legszebben hímzett, fehér csipke takarta volna be a természet ösvényeit. Ez a látvány valahogy most más volt, mint az eddigi havazások után, most mindenen megültek a kristályok, semmit és senkit sem hagyva csupaszon.

Az erdőszélen őzsuta és aprócska gidája keresgélt egy kis betevő után. Dolgukat a vastag hó, igencsak megnehezítette, és küzdelmessé tett pár falatnyi élelmet is. Óvatosan és gyengéden a bokrok ágairól rágcsálták a rügyeket, mely, ha jól nem is lakatta őket, de a gyomrukat mardosó éhséget, valamelyest csillapította. A kicsi folyton anyja nyomában haladt, kisebb-nagyobb távolságra elmaradva tőle, de egy pillanatra sem tévesztve szem elől.

Ahogy egyre jobban virradni kezdett, felsejlettek a hegyek ormain a nap első aranyló sugarai, és a fák csupasz karokkal álldogáló sudaraiba lopakodtak.

Kora délelőtt volt, amikor friss, ropogós hó a szabadba csalt engem is. Jól felöltözve könnyed sétára indultam. Az égbolt, vakítóan kéken ragyogott, melyen csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova. A levegő kristálytiszta volt, a levegő pedig mozdulatlanul állt. A hó dunnában pihenő pelyhek, ahogy a nap sugarai simogatták őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt aprócska gyémántok. Mintha egy varázslatos mesevilágba cseppentem volna, lélegzetelállító szépségű volt ezen a napon az erdő, és a tisztás. De nem csak szememnek volt gyönyörűség, hanem a fülemnek is. Hiszen ahogy a nap langyos sugaraival a fák ágait simogatta sorra szólaltak meg a madarak is. Csuszkák füttyögtek boldogan, és messzi hangzóan, szajkók próbálkozta meg a dalolással, mely nem igazán ment neki, így a dalból egészen különös hangok kerekedtek, de mégis olyan jó volt őket hallgatni. Talán a széncinegéktől kaptak kedvet, akik egyik gyöngyöző strófáikat hallattak a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” ismételték hinta dalocskájuk, oly jól ismert hangjait, mely könnyedén kúszott tova az erdő fái között. Idén már volt szerencsém megfigyelni ezt a kedves éneküket, de most sokkal áthatóbban, sokkal erőtől teltebben csengett. A téli kis madárkoncertbe részt vett a nagy fakopáncs is, de ő nem dalával, hanem kedves dobolásával tette színesebbé a hangversenyt.

Olyan lelket nyugtató volt a havas erőben tett sétánk, melyben újra a számomra legszebb előadásokban, a madarak énekében gyönyörködhettem, hiszek ezek a pillanatok mindennél többet érnek.

  

 Széncinege

 Nagy fakopáncs

Szajkó

Dobpergés az erdő fái között

Nagy fakopáncs hím

Január végét írunk, a télből még egy hónap van hátra, mégis mintha a természet lakói már készülnének, a most még oly elérhetetlennek tűnő tavaszra. A készülődés mindenki számára hallható, aki nyitott és értő füllel járja a természet ösvényeit.

A napokban erdei sétáim során igazán kedves hangokon akadt meg a figyelmem, mely hangok nem mástól, mint a nagy fakopáncstól származott. A leggyakoribb harkályunk már elkezdte világgá dobolni territóriumának határait, mit sem foglalkozva vele, hogy dermesztő hideg és vastag hódunna tarja fogva a természetet. Ahogy a szürke fellegek mögül felsejlenek a nap egyre több meleget adó sugarai, ő nem tétlenkedik. Egy megfelelő ágcsonkot vagy fatörzset keres magának revírjén belül, melyet aztán erős csőrével ütemesen és gyorsan kopogtatva hallatja dobolásra emlékeztető hangját. Tudja jól, hogy melyik számára a legmegfelelőbb hely, ami az általa keltett hangot, mint egy természetes rezonátor felerősíti, melynek köszönhetően több száz méterre is elhallatszik a jelzése. Míg ez a hang a mi füleinknek kedves, a tavasz közeledtét jelző előadás, addig a fajtársai számára fontos információkat és mondanivalókat hordoz magában. Ők ezekkel a számunkra titkos jelekkel kommunikálnak egymás között. A többi hímnek ez a hang azt jelenti, hogy a terület már foglalt, és gazdája nem szívesen látja az idegen betolakodót. A tojóknak viszont az jelenti, hogy egy párt kereső hím próbálja meg elcsábítani őket. A dobolás minél erőteljesebb és minél gyakrabban szól, annál jobb erőnlétnek örvend az adott egyed, mely a tojóknak igencsak fontos szempont társaik kiválasztásánál. Hiszen az erős, jó kondícióban lévő hímek megfelelő nagyságú territóriumot tudnak fenntartani, melyben majd a fiókanevelés időszakában elegendő táplálék lesz az utódaik számára. Tehát a madarak igencsak előrelátóak, és olyan információkat is ki tudnak olvasni ezekből, a hangokból, melyek döntő szerepet játszanak majd a párkapcsolatuk kialakításakor.

Ahogy telnek a napok, a nagy fakopáncsok, a szinte az egész erdőt betöltő dobolása egyre többször és többször fog felcsendülni. Ezek a hangok mellé pedig, sorra csatlakozik majd a többi tollas is, hisz szépen lassan, ahogy a tavasz közeledik, mindegyikük elkezdi kijelölni saját kis fenségterületét. Így nekik köszönhetően, a tél vége felé újra a madarak kedves, csilingelő hangjaitól lesznek egyre hangosabbak a természet szerteágazó ösvényei.  

 Ebben a videómban hallhatjátok a nagy fakopáncs dobolását

      Nagy fakopáncs hím

Segítsük a madarakat!

 Nagy fakopáncs hím

 Szajkó

A mi vidékünkön igazai téli időjárás tombolt. Éjszakánként -10 fok alá kúszik a hőmérő higanyszála, és hiába bújnak elő napközben a nap fényes sugarai, ők sem törik meg a fagyos levegőt. A fogakat csikorgató hideg mellé, pedig a hó is társul, melynek vastagsága eléri a majd 20 centimétert. Gyönyörű ez a téli idő, ahogy a nap sugarai a hókristályokon csillognak, és fehér ünneplőbe álldogálnak a fák, a bokrok, de ami nekünk szép, azaz élővilág tagjainak komoly kihívást és harcot jelent a túlélésért. A vastag hó mindent elfedett, melyben minden apró falat betevőért meg kell küzdeniük. Éppen ezért arra kérlek Titeket, ha lehetőségetek van rá, gondoljatok a kis tollasokra, akinek nagyon nagy könnyebbséget jelent a madárbarát kertek kínálta élelem. Hiszen a rövid nappalokon, elegendő táplálékkal kell szervezetüket feltölteniük ahhoz, hogy a következő hosszú és fagyos éjszakát túl tudják élni.

Az előrejelzések szerint holnap reggelre akár -17 fokig is süllyedhet a levegő, melyben a kistestű énekesmadarainknak nagy kihívás a túlélés, melyhez elengedhetetlen a jó erőnlét, és a napközben elfogyasztott elegendő táplálék. És valóban, valamit érezhetnek a kis tollasok, mert két napja réges-régen nem látott tumultus van a kertemben. Annyi sok vendég érkezik, hogy az etetőket folyamatosan tölteni kell, még napközben is, mert kora délutánra elfogy az este kihelyezett élelem. Én mindig késő délután töltöm meg az etetőimet, és pótolom a hiányzó elemózsiákat, hogy amikor reggel pirkadni kezd, és az első vendégeim megérkeznek, nehogy üres etetőtőket találjanak. Fontos, hogy mindig legyen neki élelem, soha ne kelljen nekik üres csőrrel távozniuk a kertünkből. Ez a madáretetés egyik fontos szabálya és a folytonosság! Ha, ősszel elkezdtük őket megvendégelni, azt egészen tavaszig folytassuk, mert a kis tollasok számítanak ránk, és ha ilyen fagyos, havas téli időben nem tálának élelmet ott ahol addig megszokták, az, nagyon nagy bajba sodorhatja őket. Ezért mielőtt az első etetőtöket feltöltenétek élelemmel, azt mindenképpen mérlegeljétek, hogy tudjátok-e számukra a tél folyamán biztosítani az ellátást, ha igen, akkor a következő bejegyzéseimben minden segítséget megadok Nektek ahhoz, hogy melyik madárfaj, melyik élelmet részesíti előnyben.

Elsőként, a szinte minden madár által kedvelt NAPRAFORGÓMAGOT emelném ki, mely a kis tollasok egyik legfontosabb csemegéje. Ennek a közkedvelt eleségnek nagyon magas az energia és a zsírtartalma, valamint ezen kívül tartalmaz még fehérjét, szénhidrátot, B és E vitaminokat. Fontos, hogy csak natúr formában kínáljuk fel nekik. A legcélszerűbb, ha etetőinket a mezőgazdasági boltokban kapható, nem sózott, nem pirított, magas olajtartalmú fekete (ipari) napraforgómaggal töltjük fel.

Nagy fakopáncs tojó

Hófödte decemberi reggelen

Nagy fakopáncs hím

 Szajkó

 Szajkó

Szombat kora reggel sötétszürke fellegek ülték meg az égbolt minden szegletét, még a legrejtettebb zugokban is a félhomály uralkodott. A virradat nehezen köszöntött rá az erdőre, és mintha ezen a reggelen esze ágában sem lett volna átadni a helyét a nappali világosságnak. Majd egészen lassan, komótosan csak helyet nyert ezen a reggelen is. Nyolc óra felé járt az idő, amikor könnyed pihék kezdtek el táncolni a mozdulatlan levegőben. Ahogy teltek a percek egyre több és több kristály érkezett fentről a magasból és halk, szinte alig hallható csilingelő zenéjük betöltötte a tájat. A milliónyi hókristály újra felfogta a fényt és a reggeli világosságot. De mégis oly csodálatosan szép volt az idei első, igazi havazás. Örömmel néztem táncukat, mintha felhőtlen jókedve kerítette volna őket is hatalmába. Csak könnyedén lebegtek, és mintha eszük ágában sem lett volna célhoz érniük. Végül annak rendje és módja szerint mindannyian betöltötték rendeltetésüket, és egyre-egyre vastagodó bundába öltöztették az erdők, mezők ösvényeit. Puhán feküdtek rá mindenre, ami az útjukba került, súlytalan fehér takaróval fedték be a fák, a bokrok csupasz ágait, a fűszálakat, és a talajon pihenő őszi avart.

Az égbolt kiszakadt dunnájából egész álló nap, egész este csak hullottak és hullottak a könnyed pihék, egy kósza pillanatra sem hagyott alább a havazás.

Vasárnap reggel, amikor felébredtem és kinéztem az ablakon szívemnek a legkedvesebb téli látvány fogadott. Advent harmadik vasárnapjára a természet a legszebb és legcsillogóbb felöltőjébe burkolózott, az utánozhatatlanul fehér hó ruhába. Több mint 20 centiméter vastagon pihentek a kristályok, mindent beleptek a természet minden egyes szegletét, és minden lakóját.

Az erdő ösvényén a csend uralkodott, melyet egy korán ébredő csuszka pár eszmecseréje tört meg. „Tveet-tveet” kedves csacsogásuk, mintha meglepetten csengett volna, talán arról beszélgettek, hogy merre induljanak élelem után, hisz a vastag hó mindent beborított, nehéz helyzet elé állítva az erdő tollas kis lakóit. Kisvártatva a csuszka pár diskurzusába a széncinegék és a kék cinegék is bekapcsolódtak, mintha mindenki a másik szavába akart volna vágni, és mindenki a saját ötletét szerette volna közzé tenni. Ekkor hirtelen a csilingelő madárcsipogásoknak a szajkó recsegő hangja vetett véget, és, mint egy döntőbíró állt pöffeszkedve, felborzolt tollakkal a fa hóval fedett ágán, oktatva a többieket. Mindenki csak állt és némán figyelt, még a nagy fakopáncs is mozdulatlanságba burkolózott, abbahagyva az öreg fa gyógyítását. Majd amilyen hirtelen rákezdett mondandójára, olyan hirtelen abba is hagyta, széttárta kék tolldíszt viselő szárnyait, egyet még morgolódott felszállás előtt, és tovarepült a kiskertem irányába. A többiek pár pillanatig még tanácstalanul álldogáltak, majd követve a szajkót ők is útjukra indultak. Az erdőre visszaszállt a csend, csak a hópihék halk zenéje lopakodott tova a fák törzsei között, amikor egy-egy tollas lakó a mélybe taszította az ágakon megpihent takarót, és hirtelen olyan volt, mintha újabb havazás kezdődött volna. A tájat csak a hónak a fehérje és a fák, bokrok ágainak a barnája uralta, egyéb szín nem volt látható, és talán ez még ünnepélyesebbé varázsolta ezt a decemberi vasárnap reggelt. A vastag hóval fedett ösvényen őzek és vaddisznók patáinak nyomai rajzolódtak ki szépen sorban haladva egymást követve. Majd a vaddisznók láthatóan letértek az útról, és betevő után kutathattak. A friss hó feltúrva állt, melyet száraz levelek díszítettek, amik közül talán valami kis élelmet sikerült előbányászniuk.

Könnyed sétám után lassan hazafelé indultam, és ahogy közeledtem a kiskertem felé úgy lett egyre jobban hangokkal telt a levegő. Az etetőimnél rengeteg madár vendégeskedett, akik egymásnak átadva a helyet, alig győzték éhségüket csillapítani. A téli csendet az ő kedves csipogásuk, önfeledt csacsogásuk törte meg, nagyon nagy örömömre.      

 Hófödte tisztás és hűséges kis társam Bogyó

 Kékcinege

Őszbe lopakodó tél

 Nagy fakopáncs

 Szajkó

Az elmúlt napokban beköszöntött az igazi téli időjárás, minden szépségével. A sűrű, sötét fellegekből hétfőn hajnalban elindultak útjukra az első hópihék, majd sorra követni kezdték őt a többiek is. A kiskertemben otthonra lelt fák ágait pillanatok alatt fehér fátyollal fedték be, majd kisvártatva a fűszálakat is téli ünneplőbe öltöztették. Az ősz végébe hangtalanul és csöndesen belopakodott a tél, az a tél, melyet annyira szeretek. Sajnos napközben az idei első hó elolvadt, nyomdában pedig csak a vizes latyakos ösvények maradtak. Hiába hullottak a ég kiszakadt dunnájából a puha pelyhek, sajnos a talajon már nem tudtak megmaradni. 

A hirtelen beköszöntött tél rengeteg vendéget vonzott a kiskertembe, az etetőimben pedig rég nem látott forgalom lett úrrá. Az időjárás azóta sem enged fagyos szorításából, sőt a csillagfényes éjszakák leple alatt igencsak alacsonyra kúszik a hőmérő higanyszála. Reggelre fehér dérruhába öltözteti a természet ösvényeit és a kiskertem növénylakóit a késő ősz, az éhes kis vendégeim pedig épphogy derengeni kezd a táj, már élelem után kutatnak. Széncinegék, barát és kékcinegék, csinos kék tollruhát viselő csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, izgatott szajkók, mezei verebek, balkáni gerlék szoroskodnak az etetőimnél. Mindenki éhes a kemény fagyos éjszakák után, és bőszen szedegetik egyik szem napraforgómagot a másik után. Kisvártatva a cseresznyefám törzsén egyik legapróbb vendégem is megjelenik, aki nem más, mint a hegyi fakusz. Parányi teste még a kora reggel félhomályba veszik, de amikor oldalt fordult jól láthatóvá válik hófehér hasa, melynek tollai jobban és könnyebben észre vehetővé teszik őt.  De nem csak a madarak ébrednek éhesen, a mókus család is egymás ellen keres-kutat, hisz korgó gyomruk nekik is reggeli után vágyik. Bojtoska és aprócska csemetéi az elmúlt hetekben pirkadattól alkonyatig a hatalmas diófám terméseit rejtegette, és a kertem minden apró zuga az ő spájzaikat rejtik. Ezek a kis éléstáraknak pedig nagyon nagy hasznát veszik az életemben szűkös hónapok alatt. De azért én is gondolok rájuk nap, mint nap, és finom csemegékkel kedveskedek nekik minden este, hogy ha reggel eljön a virradat gyorsan éhségüket tudják oltani. Ők pedig ezt nagyon jól tudják, és hamar megtanulták, hogy hova vannak elrejtegetve kedvenc betevőjük. Öröm minden reggel velük ébredni, nézni, figyelni a kertembe betérő kedves vendégeimet.

 Mókus

 Hegyi fakusz

Erdei madáróvoda

 Szajkó 

 Nagy fakopáncs fiatal példány

 Erdei pinty fiatal példány

Csilpcsalpfüzike fiatal példány

Az erdők végeláthatatlan ösvényei az elmúlt hetekben igazi madáróvodává változtak. A madarak gyöngyöző énekei elhalkultak és helyüket, cingár, egészen vékonyka csipogások vették át. Az új nemzedék kis tollasai elhagyták eddigi lakásaikat, és életüket új otthonukban folytatják, a természetben.

Sétáimat kedves könyörgések, hol halk, hol hangosabb csipogások kísérik, melyeket a fészek hagyott fiókák hallatnak, jelezvén szüleiknek, hogy bizony ők nagyon éhesek.

A tavaszi és nyár elejei hónapokban a fák között vörösbegyek, erdei pintyek, énekes és fekete rigók, csilpcsalpfüzikék, zöldikék, cinegék, csuszkák, tengelicek, barátposzáták gyöngyöző dalai osontak, doboltak a harkályok, csacsogtak a meggyvágók, kacagtak a küllők, búgtak a galambok, nevét ismételgette a kakukk és a szajkók is újra, és újra megpróbálták valamelyik madár hangját utánozni, hogy ők se maradjanak ki a hatalmas madárkórus fellépéséből. Ezek a dalok mára már elcsendesedtek, a fészkek, az odúk már üresen állnak, hisz az új nemzedék fiókái, akik szerencsésen kikeltek a tojásokból, és túl élték a veszélyekkel teli időszakot, mára már kirepültek, és az erdő fái, bokrai védelmében ismerkednek a nagyvilággal.

Vannak, akiket még a szüleik táplálnak, hisz amíg el nem érik a fiókák a teljes önállóságot, addig a hím és a tojó gondoskodik róluk, még ilyenkor a fészkük elhagyása után is. Ezekben az első napokba hetekben a kicsik még nem vagy csak nagyon gyengén repülnek, így a sűrűbe rejtőzve várják szüleiket, hogy megérkezzenek hozzájuk a finom és tápláló falatokkal. Hollétüket vékonyka hangjukkal jelzik, így könnyedén rájuk tudnak találni a szülők, és sajnos az ellenségeik is. Ebben az időszakban veszíti el aprócska életét a legtöbb kis tollas, hisz nagyon könnyű prédát jelentenek az ugyancsak utódaikat nevelgető ragadozóknak.

Ha a szerencse melléjük szegődik, és sikeresen túlélik a veszélyekkel teli első napokat, akkor következik az ismerkedéssel és tanulással teli gyermekkor, amikor is a szülők még mindig gondoskodnak róluk, de már kezdenek önállósodni, és megismerkedni a természet nyújtotta élelmekkel, azok elejtésével.

Ha természet ösvényeit járjátok, hallgassátok ti is a madárgyerekek kedves hangjait, és, ha szerencsétek van, akár meg is tudjátok őket pillantani a fák vagy bokrok védelmező sűrűjében, melyek ezekben a hetekben madáróvodáknak adnak otthonokat.

 Széncinege fiatal példány

 Meggyvágó fiatal példány

 Csuszka fiatal példány 

Fatörzsekben lapuló harkálylakások

Éhes csőrrel és kíváncsi tekintettel várakozó fióka

Az én váram, az én házam

Nyár van amikor is sorra hagyják el fészkeiket, odúikat a madarak. Széncinegék, barátcinegék, zöldikék, meggyvágók, énekes és fekete rigók, nagy és közép fakopáncsok szajkók, csuszkák, és még sorolhatnám mennyi faj, fiatal nemzedéke ismerkedik ezekben a napokban és hetekben új otthonukkal, a természettel.

Jelen történetem a nagy fakopáncsokról fog szólni, akik szép számban költenek és élnek a minket körülölelő hatalmas erdőségekben. Kora tavasszal, amikor az erdő ösvényein szedtem a lábaim, a harkályok dobolása, mellyel territóriumukat jelzik, kísérték az utamat. Ezek a hangok mutatják meg nekem, hogy hol lesz a nagy fakopáncsok fészke, melyekben utódaik látják majd meg a napvilágot. Ahogy teltek a hetek figyelemmel követtem az életüket, tudtam melyik fákon lapulnak a harkályotthonok, hisz a hím dobolása elárulta annak, ha nem is a pontos helyét, de megközelítőleg hol lehet az ő és a társának a fészke, aki már akkor a tojásaikat melengette. Tavasz végén a dobolás egyre jobban kezdett elcsendesedni, ekkor már sejtettem, hogy az odúk mélyén felrepedtek a tojások, és belőlük folyton éhes csőrű apróságok bújtak elő. Nem volt már annyi ideje a hímnek dobolni, csak ritkán hallatta családját védelmező hangját, hisz a legfontosabb feladta neki és párjának is a kicsik nevelése, gondozása, és jóllakatása lett. Edei sétáim alkalmával többször láttam, ahogy a szülők finom falatokkal megpakolt csőrökkel érkeztek az odúhoz, és felváltva hol az egyik, hol a másik reppent be, és osztotta szét az elemózsiát az egyre türelmetlenebb fiókáknak. Június első heteiben eleinte egészen vékonyka, cingár hangocskák szűrődtek ki az otthonokból, jelezvén, hogy a kicsik szépen cseperednek, és éhségüknek már hangot is tudnak adni. Ezek a hangok napról napra erősödtek, egyre hangosabbak, egyre lármásabbak lettek a fák üregei, hisz ahogy egyre nagyobbra cseperedtek a kis tollasok velük együtt a hangjuk is erősödött.
Egy szép nyár elejei napon az első, csinos piros fejfedőt viselő fióka, félénken kikandikált az odún túl elterülő nagyvilágba. Szemei a kíváncsiságtól csillogtak, hisz az egyre szűkebb otthonán kívül hatalmas fákkal, és nagy térrel hívogatta őt a természet. A következő napokban szinte mindig láttam a fiatalokat, akik egymással versengtek az odú legjobb és legszebb kilátást biztosító helyéért, mely nem más volt, mint a bajárat. Hangos csipegéssel, már ott várták a szüleiket, miközben szemükkel felderítették a közvetlen környezetüket. Amikor a hím vagy a tojó megjelent bőszen rezegtetni kezdték szárnyaikat, csőrüket hatalmasra tárták, ezzel jelezve, hogy bizony ők nagyon éhesek, és már nagyon várták a finom lakomát.

Pár nappal ezelőtt, amikor ismét az erdő ösvényén szedtem a lábam, a harkályok odúi már csendesen álltak, a nyílások, üresen tátongtak, hiába hallgatóztam, hiába figyeltem nem voltak már ott a kis piros sapkás lakók. Eljött tehát a pillanat, amikor szüleik kíséretével elhagyták az addigi, biztonságot adó otthonaikat, és megkezdték életüket, a nagyvilágban. Abba a világba melyben sok új élmény, számos új ismeretség, de sajnos veszély is várja majd őket.  

 Nagy fakopáncs hím és féltve őrzött otthona

Tavaszi újjászületés

Nagy fakopáncs

Nagy fakopáncs dobolása

 Kékcinege

 Hétpettyes katicabogár

 Bársonyos tüdőfű

Amikor az égbolton tündöklő csillagok kedves kis arcocskája kezd megsápadni, és az éjszaka leple csendesen szétfoszlik beköszönt a hajnal. Új nap kezd ébredezni a természetben, mely ébredést a madarak csengő dalai kísérnek. Sorra törlik ki az éjszakai álmot szemeikből a feketerigók, a vörösbegyek, az énekes rigók, az erdei pintyek, a cinegék, és mindenki rákezd a maga kis melódiájára. Élettől, hangoktól lüktet az erdő, a mező. Rég várt neszeket, strófákat repít a langyos szél tova a fák törzsei között, majd fel a sudarakba, hogy az erdő minden szegletébe eljusson a hír, a tavaszi feltámadás híre.

A természet minden lakója készülődik. A fák, a bokrok testében szakadatlanul folyik a munka, az avar mélyén az újjászületésre készülnek a növények, és az egész erdő megtelik valami megmagyarázhatatlanul finom illattal, melyet csak ilyenkor érezhetünk.

A kis tisztáson is nagy a készülődés. Sorra dugják elő tüskékkel felfegyverzett apró testüket a csalánok, karcsú fűszálak próbálnak helyet keresni maguknak, ahol újra zöld pompában nőhetnek, perzsa veronikák bontogatják az ég kékjében pompázó szirmaikat, bársonyos tüdőfüvek lila és rózsaszín virágaikkal csalják a rovarokat, és mintha a nap korongja, a földre költözött volna, úgy tündökölnek a martilapu kedves fejecskéi. Apró gombák kukucskálnak elő kíváncsi szemeikkel, arcukat betakaró kalapjuk alól, figyelve a tisztás minden rezdülését. Ahogy az ébredező nap felsejlik az égén, és sugarai a talajt simogatják, a rovarok is felébrednek éjszakai álmukból. A tisztás szélét beborító avarban pókok szaladgálnak kecses lábaikkal, mint akiknek sürgős, halaszthatatlan találkozójuk van. Verőköltő bodobácsok gyülekeznek a napfényben úszó korhadt fákon, mintha sorsukat eldöntő gyűlést tartanának, majd miután vége az összejövetelnek, elindul mindenki a maga útján. A kellemesen meleg levegő az első hétpettyes katicabogarat is felébreszti. Csinos fekete pettyekkel mintázott kabátkájában indul útnak, egy elszárad virágnak a szárán. Lassan, megfontolt léptekkel halad egyre-egyre magasabbra, majd menet közben újra és újra megpihen. Mozgásán látni, hogy nemrég ébredhetett fel hosszúra nyúlt téli álmából.

A madarak kórusa örömittasan dalol, egy pillanatra sem tartva pihenőt, csak ismétlik egyik strófájukat a másik után. Harkály dobol serényen az erdőszél sudárra nőtt bükkfáján, melyre a távolból válasz érkezik. Egy régen elkészített odú bejáratában kékcinege kiáltozik nyugtalanul, védve otthonát a közelben keresgélő fajtársa elől. Minden tollas készülődik, vannak, akik a párválasztásra, vannak, akik a költésre, és olyanok is akadnak, akiknek fészkében már tojások lapulnak. Megkezdődött hát a természet legszebb ünnepe, a tavaszi feltámadás.       
       

Martilapu

 Szemétgomba faj 

 Szemétgomba faj