Meseerdő óriásai

 

 

 

 

Óvatosan lopakodva kezd az ősz kiteljesedni. A fák koronái, a bokrok nyúlánk ágai egyre színesebb felöltőbe bújnak. A sárga, a vörös, a barna száz meg száz árnyalatában pompáznak az erdő ösvényei. Amikor pedig az őszi szél, melynek lehelete egyre hűvösebb, a sudarakba oson, egyik levelet a másik után szedi le az ágakról, akik könnyedén meglibbennek a levegőben és társaikra hullnak. Ahogy napról-napra vastagodik az avar, úgy lesznek egyre szellősebbek, egyre átláthatóbbak a fák koronái, melyek között kíváncsian tekintgetnek be a fellegek és a bágyadt arcú Nap. 

Kora délután volt, amikor utamra indultam. Az égbolton könnyed felhők andalogtak, újra és újra eltakarva a Nap korongját. Kellemesen hűvös levegő és könnyed szél járta át a fák rengetegét, melynek csöndjében tisztán hallani lehetett az otthonukat elhagyó makkok koppanását, és a levelek kedves neszezését. Utam a tölgyfákkal büszkélkedő erdőbe vezetett, ahonnan puha avar szőnyegen haladva a völgy mélyébe szedtem a lábaim. Az öregedő tölgyek ágai között cinegék, csuszkák motoztak, ottlétüket kedves csacsogásuk árulta el. A völgy szélén, ahová a Nap sugarai még könnyedén be tudnak osonni egy szép nagy kalapot viselő nagy őzlábgombán akadt meg a tekintetem. Hosszú kecses tönkjén hatalmas kalapot viselt, olyat, amilyet már rég nem láttam. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez még csak a kezdet. Ahogy a völgybe egyre mélyebbre ereszkedtem, újabb és újabb, nagyobbnál-nagyobb őzlábgombát fedeztem fel. Azt sem tudtam hova kapjam a fejem, hiszen annyian voltak. A fák védelmező törzsei mellett, a bokrok sűrű ágainak az árnyékában, mindenhol gomba nőtt. Volt, amelyiknek akkora kalapja volt, amit már a vékony szára nem bírt el. Tudatosan indultam el ide, hiszen az elmúlt évek alatt itt ilyenkor ősszel mindig találkoztam egyedeivel, de ilyen nagyra még soha nem nőttek, és ilyen sokan sem voltak. Több tucat hatalmas kalappal büszkélkedő őzlábgomba tette meseszerűvé a tölgyerdőt. Minden túlzás nélkül úgy éreztem, hogy egy gyönyörű mesevilágba cseppentem. Szinte hallottam a manók motozását a mohos fák tövében, szinte magamon éreztem kíváncsi pillantásaikat. Most megmutatom Nektek is a völgy óriásait, akiknek a kalapjaik alatt éjszaka apró lámpásokat gyújtva, az erdei manók figyelik a csillagok fényét és a karcsú Holdat, aki csöndesen cammog az éj sötétjében.

 

 

 

Nagy őzlábgombák az avar védelmében

Az idei ősz második fele bőséges csapadékkal áldotta meg a természet szerteágazó ösvényeit. Nagyon nagy szüksége volt már a földnek az éltető eső cseppjeire, hiszen a nyári és az ősz elejei hónapok is súlyos aszályt tartogattak. A növények nagy része már téli álmára hunyta szemét, a fák, a bokrok csupasz karokkal álldogálva pihennek. Azonban vannak, akiknek a késő őszi eső, a szokatlanul enyhe idő, kedvező feltételeket teremtett a fejlődésükhöz. Ők pedig nem mások, mint kalapos kedvenceim a gombák. 

Ma késő délelőtt nyakamba akasztottam a fényképezőgépem, és apukámmal elindultunk egy könnyed sétát tenni az erdő ösvényén. Az égbolton szürke felhők kezdtek tornyosulni, a közelgő esőt hozó front közeledtét jelezve. A felhők közötti apró réseken, kíváncsian kukucskáltak elő a nap kellemes meleget adó sugarai, a gyenge szél pedig boldogan szalad a fák csupasz sudaraiban. Egyik-másik szélgyerek elevenen nyargalt le a talaj felé, és gyöngéden igazgatni kezdte a színes avart. A levelek pedig szófogadóan követték őket, miközben halk zizegésük, mint jóleső kacaj törte meg az erdő néma csendjét.

Az erdőszélén álldogáló növények színük hagyottan, megsápadva álldogáltak. De volt még köztük egy-két pelyhes kenderkefű, nehézszagú gólyaorr, vízi csillaghúr, akiknek ugyan már eleven pompájukat elvették az őszi hónapok, de mégis, mindezek ellenére élni akartak, dacolva az idővel. A vadszeder bokrok védelméből ismerős hang szűrődött ki. A vörösbegy, csettegő, eleven hangja. Testét ugyan nem láttam, hiába kerestem, a zöld szederlevelek, melyeken egy csöppet sem látszik az ősz múlása eltakarták a kedves vörös mellényes madárkát.

Utunk a kis tölgyesbe vezetett, ahol a nagy őzlábgombák élnek. Szerettem volna még látni őket, hiszen az idei őszön ez idáig nem adatott meg a velük való találkozás. Hiába szeptember, október a fő termőidejük, a csapadék hiányát akkor ők is megsínylették, és a száraz földből nem dugták elő csinos kis kalapjukat. Reménykedtem benne, hogy a fagymentes idő, a bőséges csapadék még kedvet adott nekik is, mint többi gombának is a növekedéshez. A természetnek hála nem kellet csalódnom, mert mihelyst a tölgyfák védelmébe értünk meg is akadt a tekintetem az első, karcsú tönköt viselő őzlábgombán. Az elsőt pedig három követte, akik még fiatalok voltak, melyről összezárt kalapkájuk árulkodott. Ilyen késői időpontban, amikor már a tél kopogtat a természet ajtaján még nem találkoztam velük, de a szokatlanul enyhe november, a bőséges csapadékáldás meghozta a kedvüket a növekedéshez.  
Most, hogy soraimat írom, az ígért front meg is érkezett. A szürke felhők elfoglalták helyüket, betakarva az égbolt minden szegletét, és lassan elkezdik útnak indítani esőcseppjeiket.

A tölgyerdő kalapos lakói

Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba

Amikor az erdők, mezők ösvényein szedem a lábam, lépten-nyomon feltárja előttem a természet a csodáit, és egyetlen pillanat sem telhet el unalmasan a társaságában. De ezzel nem csak én vagyok így, Ti is kedves olvasóim gyönyörű pillanatokat élhettek át, ha nyitott szemmel, és füllel járjátok az utatokat.

Az elmúlt hetekben bőséges csapadék öntözte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, melyre már nagyon nagy szükség volt. A nyár elejei hetek szárazsága nagy kihívás elé állította az erdők, mezők lakóit. De szerencsére a július közepe elhozta az várva várt, áhított csapadékot. Mindenki szomlyát tudta oltani, mindenki fel tudott frissülni. A kiadós esőzések pedig minden erdőlakónak a kedvére voltak.

Egy szép augusztusi reggelen, amikor a nap izzó korongja még éppen, hogy csak ébredezett a keleti égbolt peremén, elindultam a tölgyerdő titkos rejtekébe. Abban reménykedtem, hogy láthatom egyik kedvenc fotóalanyaimat, a gombákat. Ugyanis a karéjos leveleket viselő, szép kort megélt fák védelmében leltek otthonra, a szép nagy kalapot viselő őzlábgombák. A lombsátor között még félhomály ült, a csendet csak a lábam alatt zizegő avar nesze törte meg. Annak ellenére, hogy mennyi esőcsepp hullott alá a szürke fellegekből száraz volt a talaj. A barna levelek, melyek a földet gondosan betakarják is szárazon csörögtek lábaim nyomán. Tekintetemmel a gombákat kerestem, és bizakodtam, hogy legalább egyet sikerül megpillantom. Két éve lesz, amikor október végén itt nagyon sok őzlábgomba kapott életre. Hosszúra nyúlt tönkjükön, mint széttárt esernyőt, úgy viselték méretes kalapjukat. Akkor már messziről csalták a tekintetem, a frissen hullott, sárga levelek közt egy jó tucatnyian voltak. Most csak mentem és mentem, de egyet sem találtam. Már éppen vissza akartam fordulni, amikor a levelek közt beszűrődő napsugár épp ott cirógatta a földet, ahol egy őzlábgomba álldogált kalapja alatt. Gyorsan közelebb mentem, hogy szemügyre vegyem tényleg jól láttam e. De csalhatatlanul ő volt az, egy szép nagy őzlábgomba. A reggel lágy fényében csodásan mutatott. Örömmel telepedtem le mellé, és készítettem el róla fotóimat, melyet most veletek is megosztok. Ő volt az egyedüli akivel sikerül találkozom, a sok eső a többieket nem csalta elő. Talán majd ősszel többen lesznek, ha az időjárás kedvezően alakul a számukra. Ha a szeptember és az október esős napokkal áldja meg a természetet, akkor egészen biztosan gombákban bővelkedő őszi hónapok várnak majd ránk. Jó lenne, ha így lenne, mert nagyon szeretem megörökíteni az élővilág kis különceit.

Nagy őzlábgomba

Üdvözöllek ősz!

 Nagy őzlábgomba

Színesedő lomkorona

Beköszöntött a szeptember, és vele együtt az ősz első hónapja. Ahogy egymást követve telnek a napok, egyre jobban észrevehető, hogy reggelenként a nap izzó korongja tovább lustálkodik, este pedig hamarabb tér nyugovóra. Napkelte után, a nap sugarai még kellemesen melengetik a tájat, de az éjszakák sötét leple alatt egyre hűvösebb levegő lengi be a természet szerteágazó ösvényeit. Hajnalra a rétek és a mezők fűszálai, könnyed harmat ruhát öltenek magukra, melyek a kora reggeli napsugarakban, mint apró gyémántok úgy csillognak. Utánozhatatlanul varázslatosak tudnak lenni a hűvös, őszi reggelek, melyben, ha szerencsénk van, tisztán hallhatjuk a nászukra készülő szarvasbikák orgonáló előadását.

Szeptemberben még csak itt-ott láthatunk színesedő leveleket, de az ide forró, és csapadékban szegény nyár után, már egyre több fa álldogál színesedő lombruhában. A zöld levelek között napról-napra egyre több sárga szín rajzolódik ki, ha pedig a gyenge szél a sudarakba oson, könnyed tánccal hullni kezdenek, egyre vastagabb és vastagabb avarpaplannal fedik be a talajt. 

Az ősz elején már javában tart a madárvonulás. Költöző madaraink kisebb-nagyobb csoportokba verődve gyülekeznek, miközben hangosan csacsognak, mintha ez előttük álló hosszú utazás terveit beszélnék meg. Az erdőszéleken tápláló gyümölcsök kínálják magukat az éhes lakóknak és a vándorútra készülő madaraknak. Egyik legfontosabb táplálékuk a fekete bodza, mely vitaminban és tápanyagban gazdag. Fényesen fekete bogyóitól roskadoznak a bokrok, melyek ágai között rozsdafarkúak, fekete és énekesrigók, barátposzáták, csilpcsalpfüzikék töltik táplálkozó idejüket. A hazánkban telelő fajok is egyre jobban összetartva járják a fák és bokrok sűrűjét, újra kisebb-nagyobb csapatokba verődve élik a napjaikat és kutatnak betevő után. Ha figyelmesen járjuk az őszi erdő ösvényeit, tisztán hallhatjuk ezen csapatok egyedeinek a kapcsolat tartó hangjait, mellyel egymás között kommunikálnak.

A tölgyek, a bükkök némelyike lassan terméseit kezdi hullatni, de csúcspontjukat majd csak októberben érik el. Ennek ellenére a talajon pihenő makkok sorra csalják magukhoz a szajkókat, a mókusokat, az erdei egereket, a vaddisznókat, a szarvasokat és az őzeket. Hisz most jön el számukra a dőzsölés ideje, aki pedig előrelátó az nem csak a mának él, hanem előre gondol az ínséges téli hónapokra is. 

A mezők virágainak tündöklését a meleg és aszályos nyári napok már tovasodorták, de az őszikéknek, az ősz legszebb virágának a pompája majd csak most következik. Esős napok után pedig az erdők fái között sorra bújnak majd elő a csinos kalapokat viselő gombák, melyek között egészen különleges szépségűeket is felfedezhetünk.

Ha lehetőségetek van rá, kiránduljatok Ti is a természetben, és fedezzétek fel az ősz szebbnél-szebb kincseit.     

 Csertölgy makk

 Fekete bodza

Ősz a Mátrában

Légyölő galóca

 Légyölő galóca

 Nagy őzlábgomba

 Párducgalóca

 Zöld harmatgomba

Az elmúlt napok kellemes meleggel, a nap fényében úszó nappalokkal teltek el. Öröm ilyenkor a természet szerteágazó ösvényein barangolni, és ha időm úgy engedi, ki is használok minden egyes szabad percet, hogy a szabadban töltsem.

Hétköznaponként az egyre korábban beköszöntő este miatt nem sok lehetőségem van a barangolásra, így szinte csak a szombat délutánok, és vasárnapok maradnak kedvenc időtöltésemre.

A múlt héten megfázással küszködtem, de vasárnap a jó idő már minden porcikámat a szabadba csábította. Úti célunk ez alkalommal a Mátra volt. A nap sugarai hét ágra sütöttek, és kellemesen meleggé varázsolták ezt az októberi napot. Az ősz, a Mátrában is szépen kiteljesedett, fáinak legtöbbje, már színes ünneplőbe burkolózva álldogál, káprázatos látványt nyújtva mindenkinek, aki árnyékukban szedik a lábaikat. 

Az erdő fái között osonó kis patak mellett, melynek becsületes neve Galya-patak,  minden alkalommal meg kell állnunk, hisz halk duruzsolása rengeteg kedves történetet rejt. Kristálytiszta vize lassan csörgedezik medrében, és a magas hegy meséjét viszi magával, hosszú útja alatt. Ilyenkor ősszel, az elsárgult leveleket ringatja örök álmukba, és meg utoljára gyengéden megsimítja őket.

Ahogy egyre magasabbra vitt az utunk úgy lett egyre hűvösebb, és egyre színesebb a táj. A fák között már a frissen aláhullott levelek díszlettek, vastag, puha avarrá sokasodva, virágokat már alig-alig lehetett látni. Egy-egy kitartó harangvirágon, fehér szirmokkal büszkélkedő erdei csillaghúron, pelyhes kenderkefüveken, és borsos keserűfüvön kívül mással már nem volt szerencsénk találkoznunk. A gombák felett is elszaladt az idő, sokuk megöregedve, megráncosodva múlatták az idejüket, ami még hátra volt nekik, az elmúlás előtt. Nagy őzlábgombák, zöld harmatgombák, kövérkésre hízott pöfetegek, párducgalócák, és egészen halvány rózsaszín színű légyölő galócák kísérték a fenyves erdőn át, vezető utunkat.

A természetben mindig nagyon gyorsan elszalad az idő, és mire Galyatetőre értünk a megfáradt nap igazi színjátékkal vett méltó búcsút tőlünk, és az napra a tájtól.  

 Galya-patak

 Színpompás erdő

 Károlyi-kastély Parádsasvár

 Vízi csillaghúr

 Pelyhes kenderkefű

Suttógó fenyveserdő

 Nagy őzlábgomba

 

  Nagy őzlábgomba

  Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba fiatal korában

Kellemesen meleg, őszi délután volt, amikor utunkra indultunk. Egy olyan útra melyet meg sem tudnék számolni, hogy hányszor, de hányszor tettünk már meg. Mégis minden egyes alkalommal, akárhányszor végigmegyünk rajta, új élményeket és emlékeket lop a szívünkbe. Ez az útvonal nem más, mint a Nagykeresztúr, és a Kőrösi Csoma Sándor Emlékpark között elterülő, erdőkkel, mezőkkel, dombokkal és völgyekkel tarkított, szívemnek oly kedves táj. A sok látogatás ellenére, még mindig vannak olyan szegletei ennek a térségnek, melyet ez idáig még nem sikerült felfedeznünk. De ami késik, az nem múlik, és ennek a túrának célpontja, éppen egy ilyen, eddig még be nem barangolt erdőség volt. Milyen sokszor is szemléltem már messziről ezt a szép kis fenyvest, hányszor, de hányszor vágytam már rá, hogy daliás fáinak a védelmében szedjem a lábaimat, és ez a látogatás ezen a napsütéses, szép őszi délutánon létre is jött.

A fenyves erdő egy domb tetején álldogál, előtte pedig hatalmas mező terül el, melyen keresztül vitt az utunk. Az elmúlt időszakban ezen a tájon is bőséges csapadék hullott alá, és akkor, a saras talajon szedték az állatok a lábaikat. Minket már a száraz mező fogadott, de az esőzések után erre elhaladt szarvasok, rókák, és vaddisznók nyomait, úgy őrizte, mint a hét pecsétes titkot. Mely titokra csak az jöhet rá, aki ismeri a hátrahagyott paták és mancsok gazdáinak a nyomát, én ismerem, így előttem titka nem volt a mezőnek. Minél magasabbra jutottunk annál szebb volt a kilátás, a messziben a Mátra vonulata nyújtózkodott, melyet nehéz, párás levegő vett az uralma alá. Amikor az erdőbe értünk látni lehetett, hogy a fenyvesben más fák is élnek, az erdei fenyőn kívül a korai juharok, és tölgyek is kényelmesen elférnek, és megférnek egymás társaságában. A fő lakók azonban a fenyők, melyeket én annyira szeretek. Mindig különös érzés kerít a hatalmába, amikor a fenyőfák között szedem a lábaimat. Ahogy orromat megcsiklandozza a kellemes gyantaillat, a szeretet ünnepe, a karácsony jut az eszembe. De nem csak az illat oly különleges a katonás sorban álló fák birodalmában, hanem a puha, semmi máshoz sem hasonlítható avarszőnyeg, melyet ilyen tökéletesen csak a természet tud megalkotni, emberi kéz képtelen lenne rá. És mind ezek mellet van még valami, ami rabul ejti a szívemet, mely nem más, mint a fenyőerdő örökös halk suttogása, ami szinte alig hallható, de, ha csendesen, némán figyelünk akkor egészen biztosan, fülünkbe jut a neszezése.

A fenyvesek talajáról szinte teljesen hiányzik a gyepszint, hisz az életükhöz elengedhetetlen fény, alig jut be a sűrűn egymásba ölelkező lomkoronák között. A fenyők lehullatott tűlevelei nehezen bomlanak le, melyek egymásra rakódva vastag avarréteget képeznek, és minden estben savanyú talajt hoznak létre. Ezt a talajt azonban nagyon sok gombafaj kedveli, és ilyenkor ősszel, sorra bújnak elő, a puha tűlevéltakaró alól a kis kalaposok. Ezen a kirándulásunkon főként nagy őzlábgombákkal sikerült találkoznunk, melyek között voltak egészen fiatalok, akik nem sokkal látogatásunk előtt látták meg a napvilágot, voltak középkorúak, és szép nagyra nőttek is, akiknek kalapja már, szépen szétnyílt, és mint egy kis esernyő védelmezte a szép sudár tönköt.

Órák teltek el, míg bejártuk az erdő minden egyes szegletét, és, ha gyűjtöttük volna az őzlábgombákat, több kilóval térhettünk volna haza. De mi mindet ott hagytuk, ahová teremtve lettek, hagy éljék tovább az életüket.  

            

Az őszi erdő kincsei

Nagy őzlábgomba

 Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba 

 Csertölgy makk

A keleti égbolton, még csak egy halvány fény jelezte, hogy nemsokára felébred a nap hatalmas korongja. Kósza felhőfoszlányok úsznak tova, melyek színét a napkelte rózsaszínre festi. Én már az erdő ösvényén szedem a lábam, mely elevenen őrzi az elmúlt napok kiadós esőzéseinek az emlékét. A saras út, rengeteg apró titkot rejt magában, a nemrégiben erre járt állatok kedves emlékeit. Szarvasok, őzek és vaddisznók patáinak  jól kirajzolódó lenyomataival van tele az ösvény, és az is nagyon jól látszik, hogy a fiatal nemzedék tagjai is a felnőttekkel együtt szedték aprócska lábaikat. Előttem a széles vágás még a szürkület uralma alatt áll, de ahogy telnek a percek egyre több fény szűrődik be a fák már hézagos lomkoronái felől. Néma csend üli meg az erdőt, az  aranytorkú dalos madarak már régen elcsendesedtek, és sokuk már dél felé szeli a levegőt. Percek múlva a csendet egy vörös mellényes madárka töri meg, csak csetteg és csetteg, közben pedig gomb szemeivel kíváncsian engem méreget. Már nem nyújt neki kellő takarást a bodzabokor, mely leveleinek jó részét elhullajtotta. Termés sem díszíti már ágait, tányérjai üresen tátongnak. Hetekkel ezelőtt nagy volt itt a sürgés forgás, feketerigók, énekes rigók, házi rozsdafarkúak csemegézték csillogó, fekete bogyóit, mostanra már csak a vörösbegy pihenőhelyéül szolgálnak óvó karjai.  Ahogy egyre távolodok úgy halkul a kedves hang, majd újra a némaság lesz az erdő ura.

Szokatlanul hűvös a reggel, nincsen több 2 foknál, melyet ujjaim is megéreznek, így a zsebem mélyébe rejtem őket.  Az éj leple alatt milliónyi csillag ragyogott, és a derül időben a hőmérő higanyszála is alacsonyra kúszott. A magam mögött hagyott tisztáson vékony dérlepel fedte be a még szirmaikat bontogató őszi virágokat, és az egyre szárazabb fűszálakat. Már napok óta hűvösek a reggelek, melyet a fák levelei is megéreztek, és sorra egymást követve hullanak alá a talajra, napról-napra vastagítva a földet paplanként betakaró puha avart. Nagyon szeretem az őszi erdő kellemesen fanyar illatát, mely ilyenkor, amikor nedves az avar még jobban érezhető. Utam a hegy gerincről lefelé vezetett a völgy irányába, ahol még váratott magára a kora reggeli világosság. Ahogy lábaimat szedem, a fák levelei halkan zizegéssel lejtik el utolsó táncukat, és a csendet időről-időre a tölgymakkok kopogása töri meg. A szép nagyra nőtt fák alatt, apró kis sipkás makkok hevernek, terített asztalként várva az erdő éhes lakóit. Most jött el az őszi dőzsölés ideje, amikor minden élőlény bőszen eszeget, és tölti fel élelemraktárait finomabbnál finomabb falatokkal, hogy mire beköszöntenek a hideg téli hónapok a kis sápajzok tele legyenek elemózsiával.

A tölgyvendéglők kapui éjjel-nappal nyitva állnak, és várják vendégeiket. Sokáig időzök a fa alatt, és a hátrahagyott nyomokat vizsgálom, közben pedig mintha légitámadás érkezne, védekezek a fejem mellett elsüvítő kemény makkok elől. De hiába a védekezés, egyik-másik a fejemen landol, és amikor egy termetesebb hullik rám, az egy gyenge sajgást hagy maga után. De mégis olyan jó érzés minden esztendőben itt kint a természetben átélni a makkhullást, és semmiért ki nem hagynám.

Utam egyik völgyből a másikba vezet, miközben nagy őzlábgombák tömérdek seregével találkozom. Talán erre a látványra igaz lehet, hogy úgy nőnek, mint a gombák. Tavaly találkoztam velük először, a kis tölgyesben, de közel sem voltak ennyien, mint most. Ez a túrám új ösvényeken vezet, és a természetnek hála szép sudárra nőtt őzlábgombákban van szerencsém gyönyörködni. Hosszú tönkjüknek, és csinos nagy kalapjuknak köszönhetően könnyen észre lehet venni őket. Sokan azt mondják, hogy igazán finom csemege a kalapja kirántva, erről én nem tudok nyilatkozni, mert nem fogyasztom őket. Hagyom őket háborítatlanul, hagy éljék rövidre szabott kis életüket. 

A gombákat leszámítva, már kopárnak tűnik az erdő talaja, sétám alatt, egy későn szárba szökkent, lila szirmokkal büszkélkedő harangvirággal sikerült találkoznom. A virágok pompája már a végéhez közeledik, egyeseké pedig már véget is ért, de az őszi erdő lombszíneződése kárpótol minket. A természet láthatatlan ecsetjével, a sárgák, a barnák, a vörösek megszámlálhatatlan árnyalatával festi színesre a tájat.  

Gombavadászat

Légyölő galócák - MÉRGEZŐ

 Légyölő galóca - MÉRGEZŐ

 Légyölő galócák - MÉRGEZŐ

Nagy őzlábgomba

Az elmúlt hetekben beköszöntött az igazi őszi idő, hűvös nappalokkal, ködös hideg hajnalokkal, és bőséges csapadékáldással. Ez a nyirkos, esős idő azonban kedvező hatással van a gombák növekedéséhez és fejlődéséhez.

Kedden délután a nap sugarai lágyan simogatták a tájat, és gyenge szellő táncoltatta a fák sárguló leveleit. Voltak, akiknek ez a fuvallat is elég volt ahhoz, hogy megváljanak otthonuktól, és utolsó táncukat lejtve aláhulljanak a talajra. Az őszi lombszíneződés már megkezdődött, de csúcspontja még várat magára. A kellemesen meleg, napsütéses idő a szabadba csábító, ilyenkor vétek lenne a szoba falai között tölteni a perceket. Inkább magunkra öltöttük a túra ruhánkat, és útra keltünk az erdő fái közé, hogy új ösvényeket fedezzünk fel. Tervem konkrét volt, gombákat szerettem volna megfigyelni és fotózni, hisz most az ő szezonjuk van.
Az előző bejegyzésemben már írtam Nektek arról, hogy én a gombákban csak gyönyörködni szeretek, és természetesen fotózni őket. Nagyon sok hasonló kinézetű faj van köztük, így, ha valaki fogyasztani is kívánja a kalapos társadalom tagjait, fontos a szakértők által történt bevizsgálás, vagy a személyes bizonyosság arról, hogy biztosan nem e mérgező a talált gombafaj. Ezért ebben a bejegyzésemben is csak azokat nevezem tisztes nevükön, akinek egészen biztos vagyok a fajtájában. Hisz nem szeretném, ha bárkinek bármilyen baja lenne, egy rosszul azonosított gombától, mert akár az egészségére is ártalmas lehet. Ezért a gombák azonosítását hagyjuk a szakértőkre, akik kellő az ismerete, a tapasztalata, és teljes bizonysággal ismerik őket.  

A szokott kis útvonalaimon főkén tölgyfák színesítik az erdőket, de ezen a túrámon szerettem volna fenyves erdőben barangolni. Ott ahol kellemes gyantaillat kúszik a sudáran álló fák törzsei között, ahol a lombok halk zizegése töri meg a néma csendet, és ahol az apró tűlevéllel borított talajból, melyen olyan a járás, mint a legpuhább szőnyegen apró fehér pettyeket viselő, piros kalaposok bújnak elő az éltető fényt keresve. Utunk első szakaszán szép nagy fákkal büszkélkedő tölgyerdőn haladunk keresztül, és jól látható volt, hogy az elmúlt napok kiadós égi áldása megtette a kellő hatását. Gombák nőttek lépten-nyomon, volt közük fehér, barna, piros, kék kalapot viselő, de voltak csinos mintával díszítettek is. Aki szereti a gombákat gyűjteni, azt most igazi kánaán fogadja a természet ösvényein. A tölgyerdő ritkulni kezdett, és megjelentek az első nyúlánkra nőtt fenyők, mely azt jelentette, hogy szemeim még árgusabban figyeltek, bízva benne, hogy megtalálják azt, amit keresek. A tölgyest fenyves váltotta fel, melynek fái katonás sorrendben álltak, sűrűn egymás mellet, közöttük pedig alig-alig bírt a fény áthatolni. Ahogy a fák közé léptünk olyan sötétség fogadott, mintha esteledett volna, pedig az idő még korai volt, fél öt környékén járt. A talajt sűrűn borították be a hosszú évek alatt lehullott tűlevelek, melyen a járás olyan kellemes volt, mint sehol máshol, emberi kéz sem tudna ettől puhább szőnyeget készíteni, erre a kis csodára csak a természet képes. A fák között a csend volt az úr, melyet időről időre egy kedves fenyves cinege vékonyka hangja törte meg, időről időre. A gyenge szél gyöngéden borzolt a sűrű tűlevelekkel borított ágakat, melyek halkan, szinte alig hallhatóan zizegtek. A fenyvesek sötétek, a nap sugarainak csak egészen kicsi része képes áttörni rajtuk, így az aljnövényzet sem képesek megélni benne. De a gombák láthatóan jól érzik magukat ebben, a nyirkos, kellemesen sötét erdőben. Apró kalapjaikat sorra dugdossák elő a puha tűlevéltakaró alól. Annyian voltak, hogy azt sem tudtam hova kapjam a fejem, legszívesebben mindegyikről készítettem volna egy-egy fotót, de az, képtelenség lett volna, így a különlegesebb kinézetűeket választottam ki fotóalanyaimnak. Utunkon haladva a fenyők ritkulni kezdtek, és előttünk hatalmasra nőtt bükkfák törtek az ég felé. Kicsit csalódott voltam, mert akiért jöttünk még nem sikerült meglelnem, ahogy az a gondolat végig szaladt a fejemben, éppen abban a pillanatban egy piros kis kalapos tűnt fel a fák között. Élénk színével, és csinos külsejével szinte mágnesként csalta a tekintetemet. Mind közül nekem ő a legszebb. Amikor megláttam, mintha egy mesébe cseppentem volna, csak az aprócska manók hiányoztak, és a kis ablakok a tönkjükről, mely ablakokon át, a gyertyák tompa fénye szűrődik ki. De sem fény nem volt, se manók, de a gomba, a piros pettyes légyölő galóca teljes valójában ott állt előttem. Sokáig időztem a társaságában, de indulni kellett, mert hosszú út állt még előttünk. A bükkerdőben aprócska patak simogatta a medrében pihenő apró köveket, vize pedig lágyan csörgedezett tova, az erdő fáinak a védelmező árnyékéban. Ezt a kis patakot egy forrás táplálja, melynek kristálytiszta vizéből Bogyó is boldogan oltotta szomjúságát. A nap egyre lejjebb kúszott az égbolt peremén, megfáradt sárga sugarai pedig az este közeledtét jelezték. A kis pihenő után újra útra keltük, az erdő fái újra változtak, és ismét fenyők kísértek minket. Ebben a fenyvesben nem volt annyi gomba, és a fény is egyre kevesebb volt, a fák között beköszöntött az este, de mi azt sem tudtuk pontosan merre járunk, amikor ismét légyölő galócák kedves látványa fogadott minket. Fény már alig volt, de a kis lámpásom segített, hogy különleges fotókat készítsek róluk. Utunk végig a fenyőerdőn vezetett, melynek másik oldalában bükkök sorakoztak egymás mellett. Messziről kutyák csaholás hallatszott, jelezvén, hogy lakott terület felé közeledünk, a levegőt pedig a füst fanyar illata járta át. Az ég alján kúszó felhőket vörösre festette a lenyugvó nap, a szürkület puha leplét a tájra terítette, a levegő pedig egyre hűvösebbre fordult.

Túránkon újra szebbnél-szebb pillanatokat élhettünk át, kedves élményekkel és emlékekkel a tarsolyunkban tértünk haza.  

 Párducgalóca - MÉRGEZŐ

 Párducgalóca - MÉRGEZŐ

 Harkály tintagomba - MÉRGEZŐ

 Gyapjas tintagomba