Búcsúzik a január.

Csíz tojó

 Nagy fakopáncs

Az esztendő első hónapját élhettük át, mely hónap a tél közepét jelenti. Ilyenkor még olyan távolinak és elérhetetlennek tűnik, a természet tavaszi ébredezése. Pedig a madarak már érzik, hogy lassan, de biztosan valami készülődik. Az ő megérzéseik, pedig csalhatatlanok, hisz hosszú hosszú évtizedek óta, minden évben ők hirdetik nekünk, hogy bizony közeleg a kikelet. 

A hónap első napjaiban, a tél az igazi arcát mutatta meg nekünk. Éjszakánként, a sötétség leple alatt kemény mínuszok tomboltak, és hiába sütött napközben hét ágra a nap, a levegőt nem melegítették fel szikrázó sugarai. Igazi tiszta, hideg téli időben járhattam az erdő, még csendes ösvényeit. A madarak az erdő helyett a kertemet választották, hiszen a hideg éjszakák előtt, minden falat élelem szükséges a túlélésükhöz. Nálam pedig mindent meg is találnak ahhoz, hogy éhes hasuk jól lakhasson. 

Ez a hideg időszak azonban csak egy bő hétig tartott, majd visszatért az enyhe idő, mely dalra csalta a széncinegéket. A kellemes, napsütéses időben egymást próbálták túlénekelni "hinta" dalukkal. Jó volt újra hallani a hangokat az erdőn, és innentől kezdve, már nem a csend kísérte sétáimat, hanem a cinegék kedves éneke.

Január második fele, meghozta a havazást, és vele együtt ismét fagyosan hidegre fordult az időjárás. Ebben a bő egy hétben, beköszöntött az igaz hólepellel borított tél, mely rengeteg élményt tartogatott a számomra. Amint a sötétség vette uralmába a tájat, a hőmérő higanyszála a -15 fokot is elérte, és nappal sem sokat engedett fagyos szorításából. Az állatok mind, mind élelem után kutattak, hogy a következő hideg éjszakát túl tudják élni. A kertembe rengeteg madár tért be élelemért, a mókusok a dióval és az almával enyhítették éhségüket. Ezekben a napokban őzekkel és szarvasokkal is többször találkoztam, hiszen a hó és a fagy nekik is megnehezíti, az amúgy is ínséges életüket. A havas mezőkön még nehezebben tudnak hozzájutni a napi betevőjükhöz, de muszáj keresniük, mert éhen nem maradhatnak. A nagy keresésben és kutatásban szinte el is felétkeznek mindenről. A nyáron szebb életet megélt, mára már elszáradt fű között dámszarvasok csoportjára lettem figyelmes, mely csoport 5 egyedet számlált, és csak bikákból állt, nagyon közel voltak hozzám és sokáig észre sem vették jelenlétemet. Majd az egyik szagot fogott és fejét felém fordította, melyen hatalmasra nőtt agancsát olyan büszkén viselte, mint a királyok az aranykoronájukat. A többiek is rám néztek, figyelgettek, majd lassan, komótosan szedve hatalmas patáikat, eltűntek a szemeim elől, a bokrok ölelésében. A szép nagy agancsos pedig még mindig csak figyelt, mintha a lábai a földbe gyökereztek volna. Percek teltek el, amikor lassan ő is jobbnak látta, hogy kövesse társait a védelmező bokrok sűrűjébe. Ők még csak nem is sejtették, hogy ezzel a pár perces találkozással, egy életre szóló emlékek maradnak a szívemben. 

Ebben a fogat csikorgató hidegben volt szerencsém idén először hallani a nagy fakopáncs dobolását. Ez a hang, szinte a megszólalásig hasonlít a dob pergésére, csak ezt a természetnek és a harkálynak  köszönhetjük. Ezzel territóriumának a határát védi fajtársai előtt, jelezvén számukra, hogy ez az ő felségterülete és betolakodónak semmi keresnivalója nincsen benne. Ahogy egyre jobban kifelé lépkedünk majd a télből, úgy fogjuk egyre többször, és egyre sűrűbben hallani ezt az előadást.

A hideg időszakot, most a hónap végére egy sokkal enyhébb idő váltotta fel, melyben végérvényesen véget ért az erdő csendje. A széncinegék "hinta" dala mellett, megfigyelhető a "nyitnikék" strófái, a csuszkák hangosan füttyögnek, a csízek és a tengelicek önfeledten csacsogva, a tavasz ígéretét hirdetik a fák legtetején, és a harkályok is boldogan verik a fák törzsét, hogy az erdő dobpergésüktől legyen hangos. 

Bármilyen időt is hozzon az ajtónkon kopogtató február, a tavaszt megállítani már nem tudja, esetleg megtántorítani néhány napra, mert a természet és annak lakói, már pontosan tudják, hogy az utolsó téli hónap már a tavaszt sejteti, és annak közeledtét. 

 Dámszarvas bika

 Mókus

 

Ébredő hóvirág.

Az elmúlt héten még arról számoltam be Nektek, hogy megérkezett az igazi téli idő, minden szépségével, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is. Tegnap már gyors olvadásnak indult a hó, és a hosszúra nőt jégcsapok is, megadva magukat az enyhe időnek, egyre csak fogytak és fogytak, olyannyira, hogy mára már csak egy szép emlék maradt képzeletemben. Az idei tél ismét nem tett ki magáért, voltak hideg, fagyos időszakok, összegyűlt pár centi hó is, de ez csak pár napig tartott és időről időre visszatért az enyhe és ködös idő. Évek óta sajnos nem tél a tél, nem olyan, mint gyermekkoromban volt, amikor a december elején megépített hóember egész télen nálunk vendégeskedett és szinte minden egyes hétvégén gyarapodott a számuk. Imádtam hóembert építeni, anya a répát adta az orrának, apa pedig a széndarabokat, melyek hófehér ruhájának gombjai voltak, feje tetején pedig lyukas fazék díszelgett, hogy a kemény mínuszokban, az ő fejét is védje valami. A hóember mellett pedig a tél másik fontos velejárója a szánkóm volt, melyet gyakran már novemberben lehoztunk a padlásról és február végéig, de voltak olyan telek, amikor még márciusban is használni tudtam. A házunk mögött volt egy nagy domb és hétvégenként, mihelyst megírtam a leckémet, onnan csúszkáltam a kis fekete kutyusommal, anyukám óvó szemeinek a kíséretében. Dugó, így hívták az állandóan csak szaladgáló kis  gombócot, folyton felkérezkedett potyautasnak, de én ezt egyáltalán nem bántam, sőt boldogan öleltem magamhoz, szorítva le ne esett menet közben. Régen így teltek a telek, melyek mára már teljesen másak lettek.

Ez a bejegyzésem eredetileg a szirmait lassan bontogató hóvirágról szól, de egy kicsit elkalandoztam a régi emlékeim birodalmában, hogy évekkel ezelőtt december és a január nem az előbújó virágokról szólt, hanem a hidegekről és a hóról. Az idei télen, már decemberben elkezdték a hóvirág hajtásai előtörni magukat a talaj védelméből. Most január végére pedig, szép bimbóban virítanak és, ha az időjárás ilyen enyhe marad, mint amilyen ma is, akkor nem sok idő kell hozzá, hogy szirmait szépen, lassan szétnyissa, és teljes szépségükben tudjanak pompázni. Pár nap és belépünk a februárba, az utolsó téli hónapba, mely már minden szempontból magában hordozza a közelgő kikelet ígéretét, hiszen már most is, csak egy kis napsütés kell ahhoz, hogy a széncinegék tavaszi dalaikat énekeljék, a tengelicek és a csízek csacsogjanak a fák tetején, mintha a napnak adnának hálát, hogy sugaraival melengeti őket, és a harkályok dobolását is egyre gyakrabban hallhatja az aki, az erdők ösvényeire tér. Újra élettel és hangokkal kezd megtelni az erdő és napról napra, hétről hétre egyre több madár fog dalra fakadni . Én már nagyon várom, a feketerigó első kicsit még félős strófáit, hogy reggelente ő ébresszen fütyülő énekével, mert ha megtalálta a hangját, onnantól kezdve nincs megállás, minden este és reggel kis koncertet fog adni a kertemben.  

 

Etetőim madárvendégei - Barátcinege

A barátcinegék nagyon gyakori vendégei az etetőimnek, és nagy egyedszámban vannak jelen. Reggelente ők jelennek meg elsőként, és egész álló nap szorgosan oltják éhségüket. Elsősorban a napráfogómagot fogyasztják, és mindig két szem magot vesznek el az etetőből, egyiket feltörik, megeszik, a másikat pedig elrejtegetik a fák kérgének repedéseibe. Ezekből a magokból kis élelemraktárakat tartanak fenn, gondolva az ínségesebb időszakokra. Azonban a leleményes kékcinegék, gyakran rájárnak ezekre a kis raktárakra és elkezdik fosztogatni, a  gazdájuk tudta nélkül.

Fekete fejfedőjükkel, fehér arcocskájukkal és szürkés színű tollruhájukkal, szolid kinézetűek. Viselkedésük nagyon barátságos, gyakran előfordul, amikor az élelmet helyezem ki nekik, hogy már csenegetik a napraforgómagot a kezem mellől. A kertem madárvendégei között, ők azok a legközelebb merészkednek és a legbarátságosabbak.

A barátcinegék nem csak társukhoz, hanem a költőterületükhöz is hűségesek, olyannyira, hogy a téli időszakban sem távolodnak el messzire a revírjüktől. Nagyon jól megfigyelhetjük, hogy a költési időszakon kívül is általában párban kóborolnak, csak nagyon ritkán látni őket, más madárcsoporthoz csatlakozva.

Mivel állandó madár, így Ti is egész évben megfigyelhetitek őket. 

Mesélő nyomok.

 Dámszarvas bika

Tél van, igazi tél. Olyannyira, hogy éjszakánként kemény mínuszok tombolnak, melyek napközben sem engednek magukból. Fagyosak a nappalok és az éjszakák, de mikor legyen hideg, ha nem ilyenkor a tél közepén. A napokban vékonyka, fehér pléddel takarta be a tájat a természet, mely alatt, ezernyi élet lapul. Szeretem a hófödte tájat, nem csak azért, mert hozzá tartozik a télhez, hanem azért is, mert olyan egy havas erdei ösvény, egy tisztás vagy akár a saját kertünk, mint egy nyitott könyv, mely csak arra vár, hogy olvassunk belőle. És higgyétek el nekem, rengeteg érdekes történet lapul ebben a könyvben. A kiserdőm is ilyen élményekkel teli nyitott könyv, melyben az évek alatt megtanultam olvasni, azokat a meséket, melyeket a természet és annak lakói osztanak meg velem.

Aprócska tappancsnyomokat hagynak maguk után a mókusok, kik az ősszel elrejtegetett diókat keresgélik élelemraktáraikban. Ezek az aprócska szőrpamacsok a talajon, mindig ugrálva közlekednek, és nyomaik mindig ugyanúgy néznek ki. Ha jól megfigyeljük, az igen kicsi nyomokat, jól láthatjuk, hogy a hátsó lábak nyoma, melyek nagyobb méretűek, vannak mindig elől, a mellső lábak nyoma pedig hátul. Még valami nagyon jól kivehető lábnyomaikból, mégpedig a karmok, melyek igazán hosszúra nőttek és a hóban szépen szembetűnnek vizsgálatkor. Az erdő meséje itt még nem ért véget, hiszen esténként gyakran látom a fehér hasú, élénkvörös bundát viselő rókát, ki a sötétség leple alatt ismét a kiserdőben kutatott táplálék után, ottlétét nyomai árulták el. A vörös róka ügetve szedi lábait, az erdő ösvényein. Mellső és hátsó lábai szinte egyforma méretűek. Ha jól megfigyeljük, láthatjuk, hogy hátsó lábait, mindig a mellső lábak nyomaiba teszi, így a mancsok nyomait egy egyenes vonallal lehetne összekötni. A mancsok mellett, rengeteg patanyom is őrizte az éjszakai élet emlékeit, melyekben szarvasok, őzek és vaddisznók kisebb nagyobb nyomai voltak, jól kivehetőek. A vaddisznók jelenlétéről, a nyomaikon kívül az orrukkal feltúrt avar is árulkodott. A fagyos téli időben, minden falat számít, minden egyes elbújt rovar, növény,  vagy az őszről megbújt makk, túlélési esélyeiket növeli. 

Figyeljétek Ti is, ez erdő ösvényein megbújó nyomokat, vizsgáljátok meg és próbáljátok megfejteni, hogy milyen állat emlékét őrzi.  

 Őzbak

Süldő vaddisznó 

Almacsemege.

 Szajkó

 

Az alma, az egyik legfontosabb téli elesége azoknak a madárfajoknak, melyek tavasztól őszig, rovarokkal táplálkoznak. Ősz végén, amikor a rovarok elbújnak a hideg tél elől, ezeknek a fajoknak az alma kerül az étlapjuk első helyére. A hazánkban áttelelő madarak, melyeknek a csőre nem alkalmasa napraforgómag megpucolására, előszeretettel fogyasztják, ezt a lédús gyümölcsöt, mellyel nem csak éhségüket, hanem szomjúságukat is oltani tudják. 

Az én kertemben nagyon nagy értéke van, ennek az általam is kedvelt gyümölcsnek, mégpedig azért, mert rengeteg madár falatozik belőle. Olykor egymással hadakozva vívnak harcot, mintha az utolsó falat gyümölcs lenne a tét. De nem csak a madarak fogyasztják szívesen, hanem a mókusok is, akik hosszú perceken keresztül rágcsálják édes húsát. 

Az almát többféle képen is kínálhatjuk kertünket látogató vendégeinknek, cikkekre vágva, a talajon szétszórva vagy a fák ágaira szúrva. Azonban egy fontos dolgot be kell tartanunk, ha egészben helyezzük ki, mindenképpen kezdjük meg a héját, hogy a gyenge csőrű madarak, könnyen a húsához tudjanak férni. 

Kedveskedjetek ti is egy kis almacsemegével tollas kis vendégeiteknek és meglássátok, mennyi féle fajt tudtok majd falatozás közben megfigyelni. 

 Kékcinege

Feketerigó

 Áttelelő Barátposzáta

Mókus

Varázslatos napsütés.

A tél közepén járunk, éjszakánként kemény mínuszok tombolnak, és napközben sem kúszik a hőmérő higanyszála 0 fok fölé. A napokban vékonyka hóréteggel is megajándékozott minket a természet, melynek hála, még szebb napokat élhetünk át. Azonban tél és hideg, ide vagy oda, amint a nap sugarai előbújnak, úgy kapnak kedvet a madarak egy kis koncerthez. A tengelicek a fák tetején 15-20 fős csoportba verődve, mint egy jól összeszokott kórus éneklik szolid kis dalaikat, és közben élvezik a nap sugarainak langyos melegét. A tengelicek mellett, ma a széncinegék is nagykoncertet adtak,  mintha egymást akarták volna túlénekelni. Több széncinege, egymásnak válaszolva énekelte, a gyöngyöző "ti-ta, ti-ta" strófákat, olyan hangosan, ahogy csak aprócska torkukon kifért. Szeretem a természet koncertjét hallgatni, nincs is ennél szebb előadás. Azonban a mai nap nem csak ezen előadásoknak köszönhetően volt különleges, hanem egy másik, a még most oly távolinak tűnő tavasz ígéretét magában hordozó hangnak is, mely nem más volt, mint a nagy fakopáncs dobolása. Idén, most hallottam először dobolni a harkályt, mellyel revírjének a határát jelzi, fajtársai előtt. Ahogy egyre telnek a napok és a hetek, ezt a dobolást, egyre gyakrabban lehet majd hallani, hogy a tojót magához csalogassa. 

Most még nem tudni, hogy az előttünk álló hetekben, milyen időt tartogat számunkra a természet, de lépésről lépésre egyre közelít a kikelet, és ennek örömére, a madarak újra megtalálva hangjukat, szebbnél szebb koncerteket adnak majd a fák ágai között. 

 

 

Etetőim madárvendégeinek táplálozási szokásai.

Több olyan faj is látogatja a kertem terített asztalait, melyek nem bajlódnak azzal, hogy a magokat megszabadítsák a hájától. Ezek a madarak, mint a szajkók, vagy a balkáni gerlék egészben, megpucolás nélkül nyelik le a napraforgó magokat. Általában amikor ők közelednek minden más faj tovarepül, hisz megjelenésük tiszteletet parancsol, így nyugodtan csipegethetik, egyik magot a másik után.

Ők azok, akik nem segítik a kis csőrű madarakat abban, hogy egy kis lejáró falattal hozzájáruljanak a táplálkozásukhoz. 

A tél legszebb arca.

A hétvégére ideért az igazi téli időjárás, minden szépségével. Napközben napütéses, igaz kicsit csípős és szeles időjárást élhettünk át, de megérte a természet ösvényeire lépni, mert gyönyörű tájakban és egy igazán ritka jelenségben gyönyörködhettünk. Ez a ritka égi jelenség nem más más volt, mint a Haló-jelenség. Észrevettem amikor a tájat fotóztam, hogy mintha egy szivárvány ölelné körbe a lassan lemenő nap korongját, félkörívben, és nem csalt a szemem, mert tényleg az volt. 

Ezt a számomra gyönyörű  jelenséget, a 10-12 kilométer magasan képző fátyol vagy pehelyfelhők jégkristályain megtörő fény alakítja. Mivel a fény megtörik rajtuk, így szivárvány színűnek látjuk.  

Etetőim madárvendégeinek táplálozási szokásai.

Csuszka

Ugyancsak kopácsolva szabadítják meg a héjtól a magot a csuszkák és a harkályok is. Ők egy megfelelő repedést keresnek a fa törzsén, melybe belehelyezik a napraforgómagot, és hegyes csőrükkel addig kopogtatják, míg el nem tudják fogyasztani a mag húsát. 

Harkály

A csuszkák és harkályok, tudtukon kívül, többféle kisebb testű, és csőrű madárfajt segítenek, ezen táplálkozási szokásukkal.  Miközben a napraforgó magot kopogtatják csőrükkel, sok apró darab a talajra potyog, melyeket a vörösbegyek, az ökörszemek könnyen el tudnak fogyasztani. Azonban nem csak a talajra hullnak ezek az apró magdarabok, hanem a fakéreg repedéseibe is megszorul egy-egy falat, mely falatok a fakuszoknak  szolgál egy kis csemegéül. 

 

 Hegyi fakusz

Egy kis tavasz a télben.

Egy hete sincsen, hogy kemény mínuszok tomboltak, mely a hét második felétől megismétlődni látszik, a meteorológusok szerint. Ma azonban olyan enyhe volt a levegő, olyan csodásan sütött a nap, hogy szinte megfeledkeztem róla, hogy a tél közepén járunk. Érzésemmel nem voltam egyedül, mert a madarak is dalra fakadtak, egy csapat tengelic, csicsergett a diófám tetején, nem sokra rá, talán tőlük kedvet kapva egy széncinege kezdett neki, a tavaszt köszöntő  "hintadalocskájának", melynek " ti-ta ti-ta ti-ta" dallamait szerintem ti is jól ismeritek. Tél végén ettől a csodás kis énektől hangos az erdő, melynek kiegészítője, az ugyancsak jól ismert "nyitnikék" strófák. 

A tavasz még messze jár, de bárhogy legyen is, ennek a pár perces kis előadásnak és a szép napsütésnek köszönhetően ma mégis úgy éreztem, mintha megérkezett volna.

Odúm régi, új lakója.

Legutóbb arról számoltam be nektek, hogy a széncinegék, akik tavaly ősztől a legújabb odúm albérlői voltak, és akik a nyár folyamán, ebben az odúban nevelték fel utódaikat, ki lettek lakoltatva. Októberben még a hím használta éjszakázási helyéül, majd novemberben már egy csuszka pár lett birtokosa ennek a madárotthonnak. Gyakran figyeltem őket reggelente, amint ébredeztek, mely egy igazi kis szertartás volt a számukra. December legvégén, az ünnepek alatt, reggelente volt időm, hogy követhessem a kiskertem ébredezését, és azzal szembesültem, hogy az odút ismét egy hím széncinege birtokolja. Nem tudom, hogy mi történhetett a csuszka párral, hogy miért hagyták el az odút, melyet annyira védelmeztek. Napközben azonban a kertemben több csuszka is megfordult, jöttek szépen sorban éhségüket oltani, de, hogy ezek a volt bérlőim voltak e, nem tudom. Bízom benne, hogy igen és épségben vannak.  Jól megfigyelhető volt, amint a cinege, a nap folyamán többször berepült kis lakásába és, ha valaki túl közel merészkedett, mérgesen rendre utasította, ezzel adva tudtára, hogy ez az ő vára és senkinek, semmi keresnivalója nincsen, még a közelében sem.

Hogy tavaszig, amikor is megkezdődik a költési időszakuk, ki lesz az odú szerencsés bérlője, még nem tudom, de izgatottan várom, hogy milyen kismadarak fogják benne meglátni a napvilágot. 

Etetőim madárvendégeinek táplálozási szokásai.

A cinegefélék rovar evő madarak, így csőrük is, ezen táplálékok elfogyasztására alkalmas. Azonban, amint beköszönt a hideg és tél, a rovarok eltűnnek az étlapjukról, melyek helyét főként a napraforgómag veszi át. 

A cinegefélék, lábujjukkal a fa ágához szorítják a magot, és csőrükkel addig kopácsolják, míg a mag héját fel nem törik, és a húsához nem férnek. 

Miközben a magot kopogtatják, elkerülhetetlen, hogy kisebb, nagyobb darabok ne pottyanjanak le a talajra, melyek nem vésznek kárba, hiszen a vörösbegyek, az ökörszemek és a többi gyenge, magtörésre alkalmatlan csőrű fajok, ezzel olthatják éhségüket.

Etetőim madárvendégeinek táplálozási szokásai.

Évek óta végzem, az egyik legfontosabb madárvédelmi tevékenységet, a madarak téli etetését. Emlékszem amikor elkezdtem, egy etetőm volt, amit apukám készített, aztán a következő évben kettő, majd ahogy nőtt a vendégeim száma úgy sokasodtak meg, mígnem összesen öt etetőt helyeztem ki a kertembe. Eleinte csak a szén és a kékcinegék jártak, ők vették először észre a kihelyezett eleséget, majd jöttek sorban a többi fajok is, a barátcinegék, a csuszkák, a tengelicek, a zöldikék és még sorolhatnám. Jelenleg 21 faj látogatja rendszeresen a kertem, és csillapítja éhségét, nap, mint nap. Ezek a fajoknak más és más a táplálkozási szokása, és ezeket a szokásokat kiismerve, egyre hatékonyabban tudom az etetőimet működtetni a téli hónapokban. A madarak, tudtukon kívül egymás táplálkozását segítik, és ha Ti is felismeritek ezeknek a madaraknak a szokásait, akkor rendkívül sok fajt tudtok a kertetekbe vonzani, melyeket nap, mint nap szemmel követhettek és segíthetitek az életüket, melyre ilyenkor télen nagy szükségük van.

 Az előbb említettem a madarak egymást segítő táplálkozását, de ez mit is jelent. A kertemet látogató madarak, fajonként más és más módon fogyasztják el táplálékukat, melyben a csőrük a meghatározó. Az apró csőrű madarak, vagy a nagyobb, és erősebb csőrrel rendelkező fajok, más módon jutnak hozzá például a napraforgómag, belsejében található maghoz. 

A meggyvágók, a zöldikék, a verebek, a tengelicek, azaz a pintyfélék, a magokat meghántolják, erős csőrük segítségével, azaz a napraforgómagot addig forgatják erős, kúpos csőrükben, míg a héj le nem válik a húsáról. Ezekre a fajokra jellemző, hogy betelepednek az etetőbe, és míg jól nem laktak, nem mozdulnak onnan. A kipergett apró magforgácsok, melyek a talajra potyognak, remek táplálékot nyújtanak, az olyan kicsi és gyenge, magtörésre alkalmatlan csőrű madárfajoknak, mint a vörösbegy, az ökörszem, vagy éppen az idei évben a kertemet látogató és itt áttelelő házi rozsdafarkú. Azonban nem csak ezeket a magforgácsokat csipegetik fel, hanem a kihelyezett cinkegömb lepergett darabjait, vagy a lehullott ipari tepertő, aprócska morzsáit.

Gondolataim a természetről.

Élj át minden pillanatot, minden apró csodát, mert ezek a boldog percek kísérnek el utadon, egész életeden át.

Miskolczi Tímea

 

Kora reggeli vendégem.

Minden egyes élőlényt nagyon szeretek, hiszen mindnek, megvan a maga sajátos szépsége és varázsa. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mégis melyik a számomra legkedvesebb, nagyon el kellene gondolkodnom a válaszon, hogy a sok kedves lény közül melyiket is emeljem ki, ki az aki a legközelebb áll hozzám. A gondolkodásom végén, akit megneveznék az a mókus lenne, ez az aprócska, folyton izgő mozgó, kis akrobata. A természetnek hála, több ilyen kis szőrpamacs látogatja a kertemet, de van közöttük egy, aki mindennap, sőt napjában többször is meglátogat. Mindig kedveskedek neki valami finomsággal, hogy a kedvében járjak, hiszen ő is az én kedvemben jár, már a puszta jelenlétével, hogy nap, mint nap láthatom őt. A dió a legnagyobb kedvence, de emelet, ilyenkor télen az almát is szívesen elrágcsálja, sőt a madarak tepertőjébe is bele bele kóstol. 

Ma reggel ez a kis mókus, megint meglátogatott. Nagyon korán volt még, alig, hogy világosodni kezdett, ő már az ajtóm előtt toporgott és keresgélt. Számítottam a korai érkezésére, ezért még az este a lábtörlőre, melyet már több alkalommal is el akart csenni, raktam 4 szem diót. És ő jött is szépen a szokott módon, fogta az első diót, megvizsgálta, aprócska mancsaival körbe, körbe forgatva, és amint megbizonyosodott róla, hogy finom lesz ez a falat elfutott vele a diófára. Arra a hatalmas fára, melynek a termését most ő kezdte el csemegézni. Van ezen az öreg, sok mókust és madarat vendégül látó fán egy, a mókus számára kényelmes kis ágacska, melyen kényelmes az ülés, így ezen szokta elrágcsálni a falatokat. A mai reggelen is ezen az ágon kezdett neki a reggelijének. Apró mancsaival, többször körbe forgatta, majd fogaival, egy lyukat vájt a dió héján, hogy a finom húsához férjen, amint belakmározott eldobta a feleslegessé vált héjat, mancsait megtisztogatta, és már jött is a következő szem dióért. Ez így ment amíg teljesen el nem fogyott. Én pedig figyeltem őt, az ajtó másik oldalán, karnyújtásnyira tőle, de nem zavartatta magát. Amikor az utolsó falat is eltűnt, megint visszaszaladt az ajtóba, és ez a pici kis mókus, aprócska mellső lábait felemelte az ajtó aljára és bekukucskált a szobába. Fehér hasa csak úgy világított, kíváncsi szemecskéi pedig ide-oda cikáztak, annyira figyelt. Visszaereszkedett, majd következett az ajtó másik fele, oda is felállt és ott is érdeklődően nézelődni kezdett, én meg boldogan mosolyogtam rá. Miután szétnézett futásnak eredt, mancsait sebesen szedte és meg sem állt addig a fáig, ahol az alma van neki előkészítve. Most, hogy ilyen hideg az idő, nem nagyon talál vizet, mellyel szomjúságát olthatná, de a lédús alma, valamelyest segítséget jelent neki. Amint végzett az alma falatozásával, felszaladt a cseresznyefám törzsén, ágról ágra ugrált és már el is tűnt a szemeim elől, az erdő fáinak ölelésében. 

A mai napon ismét szép élményeket tartogatott számomra a természet, és ekkor még  szinte el sem kezdődött a nap, hiszen a táj még éppen, hogy kivilágosodott a hideg éjszaka után. 

 

Beköszöntött a fagyos tél.

Január második napja van, megkezdődött az új esztendő és vele együtt az igazi tél. A hőmérséklet, a csillagfényes éjszakákon nagyon mélyre, ma reggel -14 fokra süllyedt és a nappali órák sem hoztak enyhülést, a -7 fokkal. Igazi fagyos, téli időjárás. Már csak a hó hiányzik, mert az még nem esett, jobban mondva egy két kósza pihe már átfúrta magát az egyre vastagodó felhőkből. Van azonban az országnak olyan része, ahol már pár centiméteres hótakaró borítja a tájat, reménykedem benne, hogy hozzánk is meg fog érkezni. 

Ez a kemény, mínuszokkal tarkított időjárás, nagyon nagy próbatétel elé állítja az élőlényeket, de legfőképpen az apró testű, mindössze néhány gramm súlyú madarakat. November elejétől rendszeresen etetem kertem tollas kis vendégeit, de ebben a hideg  időszakban létfontosságú számukra a megfelelő mennyiségű táplálék bevitele, melyeket abban a körülbelül 7 - 8 órás világos időszakban kell, hogy magukhoz vegyenek. Mert mire eljön az este és pihenni térnek, az éjszaka folyamán, a napközben bevitt kalóriát éli fel a szervezetük, ha pedig nem jutnak kellő táplálék mennyiséghez és ezzel együtt elegendő kalóriához, akkor akár egyetlen fagyos éjszaka is végzetes lehet a számukra. 

A napokban az én keretben is láthatóan megnőtt a forgalom, sokkal több madárfaj teszi tiszteletét. Táplálékot pedig bőséggel helyezek ki nekik, hogy túlélési esélyüket, lehetőségeimhez mérten megnöveljem. Most pár fotóval és egy kis leírással bemutatom nektek a kertemben található eleségeket és a madarakat, melyek a mai napon, vendégeim a finom falatokra. 

A Nagy fakopáncsok az etetési szezon kezdetétől minden napos vendégeim, van amikor egyszerre hat példány teszi tiszteletét. Elsősorban az ipari tepertőt kedvelik, de gyakran a napraforgómagot is elfogyasztják, melyet a fa kérgének repedésébe helyezik bele és úgy törik meg.

 

 A Középfakopáncsok is mindennapos vendégeim, de ők csak ketten járnak, egy tojó és egy hím. Ők csak az ipari tepertőt fogyasztják el.

A Szajkók is minden nap meglátogatnak, általában 6-7 egyedet számláló csoportban érkeznek. Ők mindenevők, szívesen fogyasztják az ipari tepertőt, a napraforgómagot, a kölest, a kukoricát, az almát, sőt még a konyhai maradékot is, gondolok itt főtt rizsre, tésztára vagy zöldségekre.

A Feketerigók ugyancsak, minden áldott nap benéznek hozzám. Tojók és hímek vegyesen járnak, és általában mindig nagy csetepatéval hívják fel magukra a figyelmet.  Ők is szívesen fogyasztják az ipari tepertőt, amit a talajra is kihelyezek, az almát és az apró magvakat. 

A Széncinegék a legnagyobb példányban vannak jelen a kertemben. A napraforgómag mellet szívesen fogyasztják, a dióbelet, az almát, az ipari tepertőt, a natúr vajat, melyet most helyeztem ki ebben a kis piros hálóban, mert kalóriában igen gazdag és tápláló a számukra.

A Kék cinegék is mindennapos vendégeim, elegáns kis megjelenésükkel és csinos kis tollruhájukkal egyből felhívják magukra a figyelmet. Nagy kedvencük a napraforgómag, a dióbél, az alma, az ipari tepertő és a natúr vaj. 

A Barátcinegék is nagy számban vannak jelen a kertemben. Talán ők a legbarátságosabbak, miközben az élelmet helyezem ki nekik, ők már a kezem mellett szálldosnak, nagyon kedvelem őket. Nagy kedvencük a napraforgómag, a dióbél, az ipari tepertő és néha néha az almába is bele csípnek. 

 A Csuszkák is mindennapos vendégeim, két pár jár hozzám vendégségbe, akik, mint tudjuk egész évben összetartanak.  Ők elsősorban a napraforgómagot és az ipari tepertőt fogyasztják el. 

A Meggyvágók is jelen vannak a kertemben, de csak most a napokban jelentek meg. Egy tojó és egy hím példány, kinek a napraforgómag a nagy kedvence. 

Most, hogy hidegebbre fordult az időjárás megjelentek a Csízek is. A hím csinos zöld tollruhája nem maradhat észrevétlen, aprócska termete ellenére sem. Ők csak a kölest és a napraforgómagot csipegetek fel a talajról. 

Az vörös kis mellényes Vörösbegy, szintén minden napos vendégem. Az ő nagy kedvence az ipari tepertő, melyet leggyakrabban a talajról csipeget fel. 

A mai napon ők voltak jelen a kertemben, és még egy madárka, aki néha elcsen egy egy kis ipari tepertő darabot, de leginkább a fák kérgének a repedését vizsgálja át, rovar csemegék reményében, és ő nem más mint a fakusz. Aprócska madárka, aki folyamatos mozgásban van, de ma sikerült őt lencsevégre kapnom. Most vele búcsúzom Tőletek.