Tavaszi virágok pompájának vége a bükkerdő ösvényein

Bogláros szellőrózsa 

Az idei tavasz más volt, mint a többi. Az erdők, mezők ösvényeit dédelgető kellemes meleg levegő nehezen érkezett meg. Hiába köszöntött be az április, a május, a természet ösvényeire újra és újra a fagyos éjszakák lopakodtak hangtalan, de a nappalok sem hozták el pár nap kivételével az igazi kikeleti időjárást. 

A tavaszi virágpompa a bükkerdő szerte ágazó ösvényein, a délcegen álló fák rengetegében a végéhez közeledik. A fák ágain egyre több és több üde zöld levél díszlik, napról-napra egyre sokasodnak, pláne az aranyat erő májusi esők után. A lombsátor szépen lassan összezáródik, egyre kevesebb fényt engedve be a talajra. A Nap cirógató sugarainak útját már a levelek állják, csak imitt-amott tudnak belopakodik, a réseken, ahol utat találnak maguknak. 

A növények egy csoportja a lombfakadás előtt virágzik, amikor még bőséges fény jut el a talajra. Mire a fák és bokrok levelei kihajtanak, ezek a néhány hétig látható virágok eltűnnek, már csak az értő szem veheti észre árulkodó zöld levelüket az aljnövényzet sűrűjében. A föld alatt azonban ekkorra már ott nyugszanak a jövő magjai, azok a gumók, amelyek tartalékaiból a következő kora tavaszi virágzáshoz elegendő tápanyaghoz jut a növény. Nekik köszönhetően jövő tavasszal, ami most még oly elérhetetlennek tűnik, újra a virágok színes pompájában tudunk majd gyönyörködni erdei sétáink során. 

Tavaszi vadvirágok az erdők rengetegében

Kikeleti hóvirág 

Tél vége felé, amikor a Nap mosolygó arca egyre tovább járja az égboltot, sugarai pedig kellemes meleggel cirógatják az erdők ösvényeit, szépen lassan ébredezni kezdenek a föld mélyében nyugvó aprócska életeket. Az avar meleg paplanja alól kíváncsian tekingetnek elő az első vadvirágok. 

A kora tavaszi aszpektus egy csodálatos jelenség, ami évről-évre rabul ejti a szívünket, hiszen az erdők talaja, pár hétre virághímes szőnyeggé változik, melybe a vadvirágok sokasága szövi a szebbnél-szebb színeket és mintákat. 

A tél szinte alig ballag tova, az első vadvirágok már szirmaikat bontogatják. Dacolnak a még gyakori éjszakai fagyokkal és a hűvös nappalokkal. Ezeknek a kora tavaszi virágoknak a föld alatt található raktározó szervei bőséges tartalékot rejtenek, amiknek köszönhetően kora tavasszal szárba, levélbe és virágba tudnak szökkenni. A hagymás - gumós növényeknek bőséges tápanyag áll rendelkezésükre, mely segít őket korai pompájukban. Tápanyagban dús erdőségekben lelték meg otthonukat, ahol a talaj humuszban, tápanyagban gazdag és üde. 

Közös jellemzőjük, hogy még mielőtt a fák magukra öltenék lombruhájukat, addigra ők, szárba, levélbe és virágba szökkennek, sőt legtöbbjük, még terméseiket is beérleli. Mire a fák üde, zöld lombsátra összezáródik a fejük felett, addigra ők már visszahúzódva, a föld mélyében pihennek, és a következő madárdalos tavaszról álmodnak.

A geofiton fajokon kívül, számos egyéb évelő, lágyszárú, valamint például a télizöld meténg, aki egy aprócska örökzöld növény is szirmait bontogatja az erdők sudár fáinak a védelmében. 

Tartsatok velem, és az előttük álló hetekben megmutatom és elmesélem Nektek, hogy a vidékünkön milyen tavaszi virágok szőnek gyönyörű színeket és mintákat az erdők vastag, barna avarpaplanjába. 

Az erdő mélyén

Mélyen az erdő sűrűjében, a nap fénye elől elzárva élik az életüket a madárfészek kosborok, akiket évről-évre meglátogatok. Azonban furfangos növények, mert nem mindig ugyanott szökkennek szárba, ahol azt az előző évben tették, így alaposan át kell fésülnöm a környéküket, hogy rábukkanjak az, az évi virágzatukra.

A madárfészek kosborok megtehetik, hogy az éltető napfény elől szinte teljesen elzárva éljenek, hiszen életüket, és életben maradásukat a gombáknak köszönhetik. A földben lapuló magjaik tavasz végén vagy kora nyáron kezdenek el kicsírázni, melyhez elengedhetetlen a gombákkal való kapcsolat. De nem csak fiatal korában szorul rá a gombák segítségére, hanem az egész virágzás alatt is, hiszen a kifejlett, virágait nevelő növény élete teljes egészében a gombáktól függ. Ez a kapcsolat csak a kosbornak jó, hiszen a tőle beszerzett tápanyagokért ő semmit sem ad cserébe, tehát a gombán élősködik. Egy-egy madárfészek kosbor akár több gombával is kapcsolatban állhat, mely gombák között mindig akad olyan, aki a környezetében élő fa gyökérzetével él kapcsolatban, ezért visszavezetve a kosbor a tápanyagának egy bizonyos részét a fától szerzi be. Tehát érdekes élet az övék, mely a gombákon való élősködésükön alapul.

Az idei esztendőben is, éppen úgy, mint az elmúlt években felkerestem a madárfészek kosborok élőhelyét. Sokáig kutattam őket, alaposan átvizsgálva azt a területet, ahol a tavalyi esztendőben is virágait bontogatták. Nehezen bukkantam rájuk, mert még annyira kicsik voltak a föld feletti hajtásaik, hogy szinte elvesztek a földet betakaró avarpaplan között. De nagy örömömre ott voltak. Ha a levegő elkezd melengeti, és végre beköszönt az igazán jó idő, akkor szépen lassan egyre nagyobbra és nagyobbra nőnek, mígnem egy szép tavaszvégi napon elkezdik kibontogatni virágszirmaikat. 

A fák a fejük felett szinte már teljesen zárt lombkoronában állnak, így hozzájuk fény szinte alig jut el, de nincs is szükségük rá, hiszen zöld színanyagot, klorofillt nem tartalmaznak, ezért nem is fotoszintetizálnak. Észrevételük is igen nehézkes, hiszen barnás színük, teljesen beleolvad az erdő avarjában. Amikor pedig sikerül megpillantani őket elszáradt növény érzetét keltik. De, ha egyszer megadatott a velük való találkozás, akkor soha többé nem tudjuk elkerülni a figyelmünkkel, mert tudni fogjuk, hogy ők nagyon is élő növények, és nem is akármilyenek, hanem az egyedi szépségű, vadon élő orchideák.

  

Erdei esztendő - Ikrás fogasír

Ízig-vérig tavasz van. A természet szerteágazó ösvényein zsong az élet. Szerelemtől ittas madarak dala oson a fák sudaraiban. A hímek gyöngyöző strófáikat fuvolázzák, pompás nászruhájukba öltözve. Színes lepkék lejtenek könnyed táncot a langyos levegőben, méhek, dongók duruzsolnak az illatos virágok körül, mely virágok hímes szőnyegként takarják be az erdők rengetegét.

A sudár bükkfákkal büszkélkedő hatalmas erdőben is megjelentek a tavasz kedves virágai, hogy egy kis színt, egy kis vidámságot lopjanak a szárazon csörgő avarba.

A természetnek hála a vidékünkön számos olyan virág is otthonra lelet, melyek természetvédelmi oltalom alatt állnak és igazi ritkaságnak számítanak. Az egyik ilyen csinos megjelenésű tavaszi vadvirág az Ikrás fogasír, aki ilyenkor április közepén kezdi el bíbor lila szirmait bontogatni. Egyenes szárának a csúcsán, mely elágazás nélküli fejlődnek ki a virágai.

Az Ikrás fogasír geofiton faj, mely a fák lombfakadása előtt ébred fel hosszú téli álmából, és ilyenkor tavasz közepén kezdi el bontogatni virágszirmait. A vastag, bokáig érő avarból az idei esztendőben is sokan elbújtak, hogy szépségükkel beragyogják az ébredező erdő rengetegét.

Az Ikrás fogasír természetvédelmi értéke 10.000 ft/egyed.

Az erdő ébredése

 Vörösbegy

 Ibolya

 Fehér ibolya

Borostyánlevelű veronika

Közönséges tyúkhúr

Lassan lépked útján a március. Nyomában madarak dalai zengnek, színes virágok bontogatják szirmaikat, méhek, dongók duruzsolnak, lepkék libbennek, boldog szélgyerekek kergetőznek, miközben a tavasz édes illatát szórják erdőre, mezőre.

Annak ellenére, hogy kora tavasz van, az időjárás a május elejét idézi. Rég, hónapok óta nem érzet kellemes meleg járja át a természet szerte ágazó ösvényeit. A korán ébredő Nap szikrázó sugarainak senki nem állja az útját, hiszen, ha fel is tűnik egy-egy kósza felhő, tisztes távolságban elkerüli izzó korongját. A végtelen kék égen mindössze apró pamacsoknak tűnnek, egy kis könnyed dísznek.

Amikor sétámra indultam a Nap a keleti égbolt peremén ébredezett. Ilyenkor március vége felé már ő sem lustálkodik olyan soká, mint azt hetekkel ezelőtt tette. Korán ébred, arcán pedig széles mosoly ül. De nem csak ő dörzsöli ki hamar az álmot a szeméből, hanem a madarak is, akik még őt is megelőzik. Alig kezd világosodni a keleti ég alja, az égbolt lámpásai még szinte ki sem aludnak, de a Vörösbegyek már csilingelő strófáikkal az új nap megérkeztét köszöntik. A hajnal szürke fátyla alatt megszólalnak a Fekete rigók is, fuvolázó énekük betölti az erdő rengetegét. Ahogy a szürkület elkezdi fátylát hajtogatni sorban ébredezni kezd a többi tollas is. Énekes rigók, Erdei pintyek, Barátposzáták, Cinegék, Csuszkák, Harkályok, Zöldikék, Csízek, Tengelicek, nyitják csőrüket dalra, flótájuk pedig bejárja az erdő minden szegletét. Mire a Nap korongja előbukkan, minden madár ébren van, mindenki a legszebb dalát dalolja. A természet hatalmas színpadán ilyenkor kora reggel ők a fellépők, róluk szól az erdő ébredése.

Ahogy, a Nap korongja egyre magasabbra és magasabbra kúszott, úgy lett egyre több fény a fák védelmében. Karjuk még csupaszon áll, de a rajtuk pihenő rügyek napról - napra egyre duzzadtabbak és duzzadtabbak lesznek, mígnem egy szép tavaszi napon előbújnak belőlük az első apró levelek. A fák védelmében nagyon sok bodzabokor álldogál. Vannak köztük egészen fiatalok, akik még igazi kis csenevészek, de vannak olyanok is szép számmal, akik már szép kort megéltek. Az ő ágaik szép dúsak, védelmükben pedig itt - ott még tavaly megépített fészkek lapulnak. A Fekete bodza bokrokon, legyenek azok fiatalok vagy idősebbek már aprócska levelek díszlenek. Ágaik már nem csupaszok, nem magányosak, újra levélruhába öltöztette őket a kikelet.

A tavasz az erdőt minden szegletébe megérkezett. Van ahová vékonyka, üde zöld vad hagymákat varázsolt, van ahová színes szirmokkal rám mosolygó virágokat. A barna, lépteim nyomán halkan zizegő avarpaplan védelméből elődugták kedves kis arcocskájukat az egész apró Borostyánlevelű veronikák, a hófehér szirmokat viselő Közönséges tyúkhúrok, a szolid szépségű Fehér ibolyák, és lila színben pompázó rokonaik, a rózsaszín és lila virágokat viselő Bársonyos tüdőfüvek, a kis erdei tisztáson pedig szirmaikat bontogatják a nap sárga Martilapuk.

A kellemes meleg, a napsugarak kora reggeli érintése, a szél enyhe oly jól eső simítása a rovarvilág képviselőit is előcsalta. Mély hangú dongók döngicséltek, miközben alacsonyan, lomhán repülve szelték a tavaszi levegőt, puha bundába burkolózott pöszörlegyek repdestek körülöttem kedvesen, mintha barátkozni szerettek volna, Nappali pávaszem libegett könnyedén, élénk sárga, szemeimet mágnesként vonzó Citromlepke szálldosott nektár után kutatva, Nagy rókalepke süttette magát egy száraz levélen pihenve, Kék fadongók bujkáltak a homokfal réseiben, a Verőköltő bodobácsok pedig már szerelmes hangulatban múlatták az idejüket. 

Tegnap még tavasz volt, gyönyörű madárdalos, virágok szirmait bontogató tavasz, de ma estétől az előrejelzések szerint újra a fagyok fogják uralmuk alá venni a természet ösvényeit. A mi vidékünkre még havazást is jósolnak, mely most, miközben ezeket a sorokat írom Nektek meg is érkezett. Odakint a szürke fellegekből egymást követve hullani kezdett a hó. Az etetőimnél pedig rengeteg madár sorakozik, hogy élelemhez tudjanak jutni. Meggyvágók, Erdei pintyek, Fenyőpintyek, Cinegék, Zöldikék, Nagy fakopáncsok, Szajkók, Csuszkák, Csízek és még sorolhatnám mennyi tollas tartózkodik jelenleg a kis kertemben.   

Az erdő ébredése, a madarak énekeivel

Bársonyos tüdőfű

 Martilapu

 Fekete bodza ébredező levelei

Eső áztatta ösvényeken

Lila ökörfarkkóró 

 Fehér madársisak

  Fehér madársisak

 Mezei zsálya

Hagymaszagú kányazsombor

 Erdei szamóca

Az elmúlt években egyre szélsőségesebbé vált az időjárásunk, mintha az arany középút már nem létezne. Tél végétől egészen a tavasz közepéig aszályos idő uralta a természet ösvényeit. Április végére, hosszú hetek várakozása után megérkezett az éltető eső, melyre már minden élőlény várt. A föld szomjasan itta magába a csapadékot, melynek köszönhetően mély ráncai egyre simábbá váltak. Az erdők, mezők ösvényein üresen tátongó gödröcskék újra kis tavakká változtak, és a fák odvaiban újra friss víz várta a szomjukat oltani vágyó erdőlakókat. Már napok óta kisebb nagyobb szünetekkel esik az eső, a levegő pedig olykor a 10 fokot sem éri el, az éj leple alatt pedig egészen alacsonyan rostokol, nulla fok felett egy kicsivel. Igazi hűvös, olyan őszies az idő, mintha a tavasznak nyoma veszett volna. Reggelente sűrű párafelhő üli meg a tisztás minden szegletét, az erdőt pedig a fákról lehulló cseppek halk muzsikája tölti meg.

Amikor sétámra indultam az eső szünetet tartott. A szürke, nehéz fellegek kelet felé robogtak, nyomukban pedig megjelentek a kék égbolt foszlányai. A nap sugarainak, ha van esélyük elbújni, igazán melengető erejük van, és az eső cseppjeit pillanatok alatt felszárítják. Azonban az ösvények sarasak, melyek, az erdő állatainak nyomait őrzik, és hangtalanul mesélik el az éjszaka leple alatt zajló történeteket. Szarvasok, őzek, vaddisznók patáinak, rókák mancsainak a nyomai rajzolódtak ki a saras talajon. De a vaddisznók más nyomokat is hátrahagytak. A tisztáson kisebb, nagyobb földtúrások mesélték el, hogy merre keresték a táplálékukat. Egész csorda verhetett tanyát, mert a felnőtt patanyomok mellett egészen apró lenyomatok is láthatóak voltak, mely azt jelentette a számomra, hogy kismalacok is voltak a konda tagjai között.

A tisztáson élő fűszálak, az apró, szúrós tüskékkel felfegyverkezett csalanak egyre magasabbra törnek, az esős napoknak hála, növekedésük nagyon felgyorsult, erejük pedig megnövekedett, mert a nadrágomon át is éreztem csípésüket. Védelmükben apró rovarok szedték lábaikat, vagy tartottak pihenő időt. Verőköltő bodobácsok, pöszörlegyek, virágporral megpakolt méhek, sávos bogáncscincérek, vérfoltos kabócák, mély hangú dongók múlatták az idejüket a zöldellő növényzet között. Virág még nem sok tarkítja a tisztást, egyedül a lila ökörfarkkóró lila, és a réti boglárkák napsárga szirmai, és az erdei szamócák hófehér virágai teszik díszesebbé az egybefüggő zöld gyepszőnyeget, a többi virág pompája még várat magára. Fenn magasan, a jól ismert egerészölyv pár rótta a köröket, egyiket a másik után, hol magasabbra törve, hol pedig alacsonyabbra ereszkedve. Közben pedig egymással diskuráltak.

Az erdőbe érve, kellemes sötét fogadott. A fák lombsátra már teljesen bezáródott az ösvény felett, alig engedve be fényt. A nap sugarai csak imitt-amott tudnak beosonni, azokon a kósza réseken, ahol a levelek szellősebben állnak. A madarak kórusa teljes volt, egymást váltva hallatták gyöngyöző strófáikat, és ezen a tavaszi délutánon először hallottam a kórus egyik talán legszolidabb énekét, a kék galamb búgását. Lágyan, minden feltűnést kerülve osont tova a fák között ez a számomra kedves hang.

Az erdei út mentén, ahol a fák szellősebben állnak és a nap sugarai könnyedén elérik talajt, melengető simításukkal egyre több és több vadvirágot csaltak elő. Lila szirmokkal büszkélkedő mezei zsályák, szolid színű mezei zsázsák, vadrezedák, aprócska termetű piros árvacsalanak, fehér szirmaikat bontogató hagymaszagú kányazsomborok és közönséges derecevirágok szívták magukba a nap éltető sugarait. Az út mentén álldogáló fagyal és fekete bodza bokrokon az üde zöld levelek között megjelentek a virágok ígéretét magukban hordozó bimbók, melyek, ha kinyílnak, édes illatukat fogják szórni, magukhoz csalva a nektárra éhes rovarok hadát. Az egybibés galagonyabokrokon még itt-ott, egy-egy virág pihent, de legtöbbjüket az eső nehéz cseppjei már elvertek, megbarnult szirmaik, már a talajon pihentek.

Ennek a sétámnak célja az volt, hogy meglátogassam az erdőnek azon részét, ahol az egyik orchidea faj, a fehér madársisak éli az életét. Tavaly ilyenkor virágba borulva álldogáltak, és bizakodtam, hogy már idén is nyitott szirmokkal láthatom őket, de nem így történt. Ott voltak előbújva a vastag avar védelméből, de még legtöbbjükön csak levelek díszlettek, és egy-két egyeden volt még csak bimbó. Idén kicsit késik a virágzásuk, mely a hűvös időjárásnak tudható be, hiszen az ő életüket nagyban befolyásolja a hőmérséklet. De a hőmérséklet mellet fontos számukra a megfelelő csapadék mennyiség is, és ha ez a két feltétel kedvezően alakul, akkor kezdik meg virágszirmaikat bontogatni, ezek a nem mindennapi növények. A fehér madársisak miután a talajban csírázásnak indult, a föld felszínén csak körülbelül nyolc év elteltével kezdi el a felszíni hajtását növeszteni, és további hét, nyolc év elteltével kerülhet sor az első virágzására. A természetnek hála, a mi vidékünkön, több helyen is élnek egyedei, és évről-évre meg tudom csodálni nem mindennapi szépségüket. Ha melegedne a levegő, akkor talán egy-két hét, és teljes pompájukban láthatnám őket, mellettük pedig megjelenne a többi késő tavaszi és kora nyári virágzású orchideafaj is.  

 Mezei zsázsa

Sávos bogáncscincér

Gímszarvastehén nyoma

A telet temető kikeletnyitó

Ahogy  felsejlenek a kora tavaszt hirdető, melengető napsugarak, a föld mélyében elkezdik az álmot kitörölni szemeikből a kikelet hírét hozó első vadvirágok. A kikeleti hóvirág mellet, a másik korán ébredező, védelmet élvező, üde sárga színben pompázó virágunk a téltemető, mely megjelenésével a tavasz reményét hozza el a számunkra.

Ha elérkezettnek érzi az időt, akkor akár még a hóval is harcba szál, és törékeny kis fejét könnyedén kidugja a hópaplan alól. Aprócska megjelenése ellenére, igencsak ellenálló, hiszen, ha a kora tavaszba visszalopakodna a fagyos téli idő, ő azt is képes átvészelni. Bántódás és károsodás nélkül akár -15 fokot is túléli, mert éppen úgy, mint a hóvirágok is, jól tűrik a fagyot. Erre szükségük is van, mert a februári és a márciusi éjszakák még fagyokat, olykor fogakat csikorgató hideget tartogatnak, annak ellenére, hogy napközben a napsugarak fénye már kellemes meleggel cirógatja a természet ösvényeit.

A mi vidékünkön, már február végén ébredezni kezdtek a téltemetők. Igaz még csak két kis aprósággal sikerült akkor találkoznom, de biztos vagyok benne, hogy a márciusi napfény, még több kora szépséget előcsal a föld mélyében nyugvó hagymáikból.      

Őszi reggelen

Olasz harangvirág

 Erdei pereszlény

 Farkaskutyatej

 Kalinca ínfű

Hosszú napok és hetek óta vágyott már a természet az éltető csapadék után, de mindhiába, sehogy sem akart eljönni az áldott eső, mely meglocsolta volna az erdők, mezők ösvényeit. A talaj ráncosan, repedezett várta, hogy egy kis vízhez jusson, és, hogy a benne lakó növények szomjukat olthassák.

Szombaton, kora reggel súlyos, szürke, de számomra mégis olyan magával ragadóan szép fellegek ülték meg az égboltot, melyek elhozták az eső reményét. Késő délelőtt volt, amikor az első esőcsepp elhagyta addigi otthonát és elindult a föld irányába. Majd szépen lassan követni kezdték őt a többiek, és mint akik egymással versenyeznek hullottak alá a talajra. Pillanatok alatt annyian lettek, hogy kisebb-nagyobb tócsákba sokasodtak, a föld pedig csak itta és itta az éltető vizet, melyre már oly régen vágyott. Az eső a lehűlést is magával hozta, melyre én már nagyon vártam, hogy a levegő végre a rendes ilyenkor megszokott kerékvágásba kerüljön. Hiszen a nyárias meleg megfigyeléseim szerint igencsak megzavarta a természet lakóit, és mint előző bejegyzéseimben is olvashattátok egyes madarak hímjei újra revírjeiket kezdték védelmezni, és a tavasszal hallható strófáikat énekelték. Ezek közül, a legszokatlanabb a széncinegék tavaszköszöntő „nyitnikék-nyitnikék” és „ti-ta,ti-ta” azaz, a hinta dalocskái voltak. A meleg, mely ilyenkor már nem megszokott megzavarta a tollas kis barátaink életét is.

Szeptember derekán már jól érezhető, hogy reggelente tovább lustálkodik a nap, este pedig hamarabb nyugovóra tér, melynek köszönhetően az éjszakák lépésről, lépésre egyre hosszabbodnak.

Vasárnap reggel korán ébredtem, és ahogy a nap felsejlett a keleti égbolt peremén el is indultam könnyed kis sétámra. Rég nem érzett hűvös levegő, és oly kellemes illatok osontak a fák törzsei között, hogy meg kellett állnom, és egészen mély lélegzetek véve szívtam magamba a szeretett ősz utánozhatatlan aromáját, melyben az eső áztatta avar, és a föld illaté volt a főszerep. Az égboltot szürke fellegek fedték be, de itt-ott apró rések álldogáltak, melyeken óvatosan elő tudtak bújni, a nap kósza sugarai. A fák sudarai közé a szeptember láthatatlan ecsetjével már aranylóan sárga foltokat festett, a gyengéd szél pedig időről-időre óvatosan táncoltatta őket. Halk zizegésük betöltötte az erdő minden zugát.

A talajt, pihenő levelek barna, sárga és vörös mintával és színekkel tarkított szőnyege fedte be gondosan, melyek most nem csörögtek a talpaim alatt, az eső cseppjeitől elnehezülve feküdtek. Az erdei út mentén a virágok tarka pompáját a nagy szárasság és a lassú elmúlás már megfakította, de egy-egy kósza szépség, igaz már megtörődve, mégis kitartóan álldogált. Nyúlánkan ácsorgó, a száraikon apró lila harangokat viselő olasz harangvirágok, apró sárga virágokkal büszkélkedő kalinca ínfüvek, karcsúra nyúlt vadrezedák, lila szirmaikat bontogató erdei pereszlények egy kisebb csoportja, valamint egészen csinos, és különleges kinézetű farkaskutyatejek lapultak az egyre száradó fűszálak között.

Az erdei ösvényről letérve utamat a hatalmas, szép kort megélt tölgyfák között folytattam, ahonnan a Salgói vár, és az őt körülölelő hatalmas erdőségekre nyílik csodaszép, számomra talán a legszebb panoráma. Fenn a fák magas ágai közül ismerős hangok szűrődtek ki. Megálltam, éber tekintetekkel, és nagyra nyitott fülekkel figyeltem a kedves kinézetű, és igazán barátságos természetű őszapók csendes motozását. Sokan voltak, egészen pontosan 16 egyedet sikerült megszámolnom, mely egy igazán szép számú kis csapatnak számít. A tölgyfa levelein, vékonyka ágain függeszkedtek olykor fejjel lefelé, mint a legügyesebb akrobaták, miközben kapcsolattartó vékony „szirr-szirr” hangjukon csacsogtak egymással. Egyik pillanatban itt, a másikban pedig ott voltak, alig lehetett mozgásukat szemmel követni, de amikor egy-egy kósza pillanatra megpihentek jól láthattam kedves gömbölyded testüket, és szép nagyra nőtt, rájuk oly jellemző farok tollaikat, mely igazán különlegessé varázsolja kinézetüket. Nem voltak tőlem messze, egyik-másik csupán egy jó karnyújtásnyira, így tisztán láthattam aprócska gombszemeik kedves csillogását. Hosszú percekig szemléltem őket, majd lassan búcsút vettünk egymástól, és ők is, és én is elindultunk, mindenki továbbfolytatva a maga útját. Az apókák élelmet, egy kis csőrük alá való betevőt kerestek, és pedig kedves élményeket, melyek sétáimon megadatnak. Nem haladtam sokat előre a fák óvó védelmében, amikor egy számomra kedve strófa, a tavasz eljövetelének legszebb dala csendült fel a tölgy levelei közül. Igen jól olvassátok a tavasz legszebb dala, most pedig ősz van, ilyenkor pedig ritkaság számba megy hallani a széncinegék kikeletet köszöntő hinta dalocskáját. Ezen a reggelen pedig nem is egy, hanem két cinege ismételte gyöngyöző énekét, mintha egymást akarták volna túlszárnyalni, minta, vetélkedtek volna, hogy melyikük előadása a csengőbb. Gyorsan elő is vettem fényképező gépemet, és egy kis videót készítettem róluk, hogy Ti is hallhassátok a széncinegék hímjeinek őszi koncertjét. A két énekes cinegékhez becsatlakoztak még fajtársaik, de ők nem daloltak, hanem boldogan cserregve csacsogtak. Kisvártatva csuszkák kezdtek cseverészni jól ismert „tveet-tveet” hangjukon, a messziből szajkók rikácsoló hangja hallatszott, ahogy egymással zsörtölődtek, a galagonyabokor ágai között vörös mellényt viselő vörösbegy csettegett, nem messze tőle pedig éjfekete tollruhás feketerigó hím reppent fel nagy sebbel-lobbal, miközben idegesen riasztott. Pillanatok alatt hangokkal telt meg a tölgyerdő, éppen úgy, mint tavasz idején, mely hangok sétámat teljesen végigkísérték.   

 Széncinegék őszi éneke

Őszapó 

 Színesedik az erdő

Salgói vár

             

Élet az erdő mélyén

 Madárfészek kosbor az erdő mélyén

Neki csak ritkán adatik meg a napsugarak simítása

Az erdő mélyén él, ahol a napnak csak egy-egy kósza sugarát ismeri, akik lopva és oly félősen osonnak be a fák sűrű sudarai között, mintha tudnák, őket zárt ajtók fogadják. Neki csak a fény gyöngéd pászmája jut, mely kedvesen és gyöngéden játszik szirmain.  Ha felnéz a magasba, fejecskéje felett csak a fák elterülő sűrű lombját látja, és apró, kíváncsi szemei elé csak oly ritkán kerülnek azok az apró kék foltok, melyek az égbolt kicsiny részletei. Ő soha nem látja meg a mennybolt szikrázóan kék, egybefüggő tengerét, melyen nappal a felhők, éjszaka a csillagok úsznak tova. Az ő otthona a fákkal és cserjékkel tarkított rengeteg, melynek lakói szorosan fonják össze kezeiket, hogy közéjük senki se állhasson, védelmezve, óvva egymást.

  Madárfészek kosbor

Kosbor az erdő sűrűjében

 Madárfészek kosbor születése

 Madárfészek kosbor születése

Az erdőben, a fák védelmező ölelésében otthonra lelt virágok legtöbbje, a kora tavaszi napsugarak első langyos simítására ébredezni kezd téli álmából. Mindezt pedig azért teszik, hogy megelőzzék a fák lomfakadását. Hisz miután a sudár fák magukra öltik üde zöld leveleiket, és a fejeik felett a lombsátor bezáródik, és ezután a nap éltető, oly kellemesen cirógató sugarai már csak nagyon ritkán tudnak behatolni a talajra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tavasz végi erdőket járva ne találkoznánk színes szirmaikat bontogató virágokkal, csak sokkal kevesebben vannak, mint tavasz elején vagy közepén.

A lombfakadás után virágba boruló növényeknek kevesebb napfény is elegendő pompájuk kiteljesedéséhez, sőt olyanok is akadnak, akinek a nap éltető erejére egyáltalán nincsen szükségük, ilyenek többek között a madárfészek kosborok, akik korhadéklakó növényeink, és a teljesen árnyékos erdőkben is virágozni tudnak. Azonban ezek a virágok nem élősködők, ők a gombákkal élnek együtt, és az ő segítségükkel jutnak táplálékhoz. A madárfészek kosbor egyáltalán nem tartalmaz zöld színanyagot, ezért a növény egész föld feletti része, beleértve a leveleit, a szárat, és a virágokat világosbarna színezetűek.

A tavasz végi, nyár eleji erdei ösvényeket járva kerülhet utunkba ez a különlegesen szép kinézetű védett orchideafaj. Azonban nyitott szemmel kell haladnunk az utunkon, mert rejtőzködő színe miatt, képes egészen beleolvadni az erdő talaját gondosan betakaró avarba.

Az idei esztendőben is szerencsével jártam az erdőt, hisz ezen a tavaszon is sikerült madárfészek kosborokkal találkoznom, akiket minden áldott nap meglátogattam, hogy megörökítsem fejlődésüket. A nyárias melegben napról-napra egyre több apró virága bontotta ki szirmait, és mostanra már az egész fürt teljes pompájában álldogál az erdő mélyén, ahová a nap sugarai csak egészen ritkán, és akkor is csak rövid őre kapnak bebocsátást.

 Madárfészek kosbor születése

 Az első kinyílt szirmok

Magával ragadó illatok

Ma ismét a patakpart egyik kedves virágáról fog szólni a történetem, mely nem más, mint a fehér, lila, és rózsaszín színekben pompázó odvas keltike.

Ilyenkor tavasszal, az erdők ösvényeit, szebbnél-szebb színekkel átszőtt szőnyeggel borítja be a természet, melyre csak ő képes, emberi kéz utánozni nem tudja. Lábaink elé sárga, fehér, rózsaszín, lila, színekkel és különféle mintákkal tarkított kárpitot terít, melyre vétek lenne rálépni. Ezért az ilyen ösvényeken figyelve, óvatosan, és szó szerint lábujjhegyen kell a lábainkat szedni, hogy kárt ne okozzunk senkiben sem.

A patakpart is ilyen csodás színekben és mintákban gazdag szőnyeget kapott a természettől, mely a tavasz egyik legszebb ajándéka. Ez a szőnyeg pedig nem csak színei, mintái miatt oly különleges, hanem van még egy utánozhatatlan tulajdonsága, mely, ha a közelében vagyunk, az orrunkat gyengéden csiklandozza. Ez pedig nem más, mint a finom, a virágok mámorító és magával ragadó édes illata. Így bizony, ez a szőnyeg illatozik is, és nem is akárhogyan. Minden egyes virágának megvan a maga jellegzetes aromája, melyek közül a legintenzívebb az odvas keltikéjé, ami számomra rendkívül jellegzetes és roppant jól érzékelhető. Így minden egyes, közöttük eltöltött percben nem csak a szememnek, hanem az orromnak is kedveskednek. Természetesen ezt a kedvességüket nem csak én élvezhetem, hanem a rovarvirág, számos döngicsélő tagja is, akiket, mint a mágnes úgy vonzz a kellemes, messzire tovaosonó illat. Amit megérzik a virágok édes aromáját, sorra teszik náluk tiszteletüket, hogy összegyűjtsék édes nektárjukat. Ezeket, az illatokat a virágok úgymond tudatosan árasztják magukból, melynek fő célja, hogy utat mutassanak a rovaroknak, hogy könnyebben rájuk tudjanak lelni.

A kispatak partján is rengeteg méh, dongó, pöszörlégy és még sorolhatnám a zümmögő kis hadakat, akik megfordulnak, hogy kivegyék a részüket a tavaszi virágszőnyeg kínálta lehetőségekből.  

Tavaszi reggelen

Tyúkhúr

 Salátaboglárkák

 Martilapuk

 Tyúktaréj faj

Valami oly kellemes, valami megmagyarázhatatlanul különleges és sejtelmekkel teli várakozás uralja a természet szerteágazó ösvényeit. Azokat az ösvényeket, melyeket a tavaly ősszel aláhullott avar fed be, mint a védelmező puha pokróc, és mely alól a nap melengető fényének a simítására sorra, egymást követve dugják elő aprócska fejeiket a tavasz újjászülető virágai. A fák törzsében, a bokrok gallyaiban, a föld mélyén mindenhol folyik a szakadatlan munka, mely munka csodaszép eredménye a pattogó, apró zöld kezecskéiket kinyitó rügyek, a sarjadó üde zöld fűszálak, és a színes virágszőnyegek, melyeket a természet sző gondos kezeivel. Azzal a gondos kézzel, mely oly tökéletesen szép és utánozhatatlan csodákat képes létrehozni.

Szép tavaszi reggel volt, amikor utunkra indultunk. A nap még a hegy mögött ébredezett, fénye pedig halvány rózsaszínre és sárgára mázolta az égbolt peremét. A madárkórus tagjai már mind ébren voltak, és mint minden áldott reggelen, gyöngyöző strófáikkal köszöntötték az új nap születését. Minta napról napra többen lennének, mintha daluk egyre áthatóbban, egyre szebben csengene. Ez pedig valóban így van, hisz érkeznek haza szépen sorban vándormadaraink, akik hozzák magukkal, a csodaszép hangokat megszólaltató hangszerszámaikat. A kórus pedig csak bővül és bővül, és a természet minden apró szegletébe szétfolyik csodálatos trillájuk. Fekete és énekes rigók flótáztak odafenn a fák sudarában, cinegék énekelték vidáman csengő dalaikat a bokrok ágai között, erdei pintyek ismételgették egyik strófájukat a másik után, zöldikék zsíroztak, szajkók próbálkoztak recsegő előadásukba egy-egy lágyabb hangot belelopni. A vörösbegyek megnyugtató énekükkel lágyan kísérték a kórust, melybe időről időre bekapcsolódtak a csilpcsalpfüzikék csilingelő melódiájukkal. A csuszkák pedig, mint döntő bírók olyan hangosan füttyögtek, mintha mindenkit túl akarnának harsogni, rendre utasítva a tollas társaságot, melyen jóízűt nevetett a hamvas küllő, és világgá kürtölte felhőtlen jókedvét.

A nap egyre feljebb merészkedett az égbolton, mely egyre kékebb és kékebb színben tündökölt. Csak egy-egy kósza felhőpamacs úszott rajta tova, ráérősen, mint akinek semmi dolguk nincsen, komótosan haladtak útjukon előre, messze elkerülve a nap szikrázó korongját. Az erdő legkisebb fa és bokorlakói tapogatózva nyújtogatják ki leveleiket, mint amikor az ökölbe szorított kis kéz kinyílik, és az ujjacskák szétnyílnak, reményekkel és bizakodással telve. Színük pedig olyan üde, mint a gyermekek ártatlan, pirospozsgás arcocskája.

Amerre csak néztem mindenhol virágokkal hímzett színes szőnyeg fedte be a talajt. Salátaboglárkák, martilapuk, tyúktaréjok sárga, piros árvacsalanak rózsaszín, bársonyos és pettyegetett tüdőfüvek lila, tyúkhúrok fehér színeket szőttek a világ legszebb szőnyegébe. A friss fűszálak pedig, mintha nem lett volna elég hely mindenki számára, szinte egymással versengve törtek utat maguknak. Pedig mindannyian elférnek, és megférnek egymás mellett, hisz hely van elég, bőséggel jut belőle mindenkinek.

Kellemes duruzsolás lett úrrá az ösvényeken, a virágok kelyheit dongók, méhek zsongták körbe. Egyik virágról a másikra szálltak, és sorra gyűjtötték édes nektárjukat. A nap melege a domb homokos oldalát cirógatta, téli álmából előcsalva a csinos kinézetű zöld gyíkot is. Otthona, a homokfalban meglapuló rejteke előtt pihengetett, és süttette testét, miközben szemeit időről-időre lehunyva pihentette. Nem messze tőle pöszörlegyek hada tette ugyanezt a kellemes elfoglaltságot, mintha bundácskájuk nem adott volna elegendő meleget a testüknek. Ahogy elhaladtuk mellettük sorra reppentek fel, tettek egy kis kört majd, visszaszálltak ugyan oda, ahonnan elindultak.

A fák védelmében rég nem halott hang ütötte meg a fülünket, mely messziről jött, de tisztán hallatszott, és számomra az igazi tavasz eljövetelét hirdette. „Kakukk-kakukk” ismételgette nevét a kakukk madár, hogy mindenki jól hallja, és az erdő minden egyes szegletébe eljusson a híre, hogy ő is hazaérkezett. Utunkat hazáig ez a kedves hang kísérte, mely boldogságot lopott a szívembe.  

 Piros árvacsalán 

 Zöld gyík

 Pöszörlégy