Róka a szarvasok között

Szarvasagancsgomba 

 Szaravasagancsgomba

El sem tudom mondani Nektek, hogy mennyire szeretem a természetet és annak lakói. Hogy milyen boldogság tölti el a szívemet, amikor az erdők, mezők ösvényeit járhatom, és figyelhetem az ott élő élőlények mindennapjait.

 

Amikor csak időm engedi, nyakamba akasztom a fényképező gépemet, és sétára indulok, hogy felfedezzem azt a sok kincset, melyek a természetben leletek otthonra. Kincsekből pedig nincsen hiány, és minden egyes sétám után, kedves élményekkel térek haza.

 

A minap is ilyen számomra kedves és különleges megfigyelési élményben lehetett részem. Amikor hazaértem, már a naplemente festette halvány narancssárga színűre a nyugati égbolton úszó felhőpamacsokat. A levegő kellemesen enyhe volt, mely a közelgő este ellenére is a szabadba csábított. Az erdő fái között, pár nappal ezelőtt, aprócska szarvasagancsgombákkal sikerült találkozom, és tervem az volt, hogy újra meglátogatom, és megörökítem őket. Naplemente után azonban, a sötétség roham léptekben közeledett, de kis lámpásom a zsebemben lapult, mely tökéletes társam volt most is, mint mindig, amikor félhomályban vagy sötétben fotózok. Tudtam jól melyik korhadó fatönkön kell keresnem őket, így hiába csökkent egyre jobban a fény, nem okozott gondot a megtalálásuk. A téli este mire hozzájuk értem meg is érkezett, így a kis lámpásom segített, hogy fotóimat el tudjam készíteni. Miközben az apró, alig fél centiméteres gombákat figyeltem a gépem kijelzőjén, feltűnt, hogy az egyik kinézte egy róka fejére hasonlított. A vékonyka szürkés színezetű tönk tetején, mintha egy fej helyezkedett volna el, melyen két fekete pötty a szem, egy fekete folt pedig az orr lett volna. A fejecske füleket is viselt, melyeknek a széle vörösesbarna színezete, a róka fülével megtévesztő hasonlóságot mutatott. Amennyire csak tudtam ráközelítettem, és lefotóztam. Nem tudom, hogy csak én látom-e a hasonlóságot, vagy Ti is látok rajta valami különlegeset, mert ha igen, akkor szívesem veszem, ha megosszátok velem.

 

Hosszú percekig időztem a társaságukban, majd hazafelé vettem az utam. Az este csendesen ölelte körbe az erdő fáit, melynek sudarai lassan elvesztek a sötét lepel alatt. Az égen sorra gyúltak ki a csillagok, a hold pedig ragyogó fényével simogatta a tájat.     

 Szarvasagancsgomba

 Szarvasagancsgomba

      

Téli erdő kincsei

Vörös róka 

 Vörös róka

 Borz lábnyoma

 Vadcsapás

 Közönséges boróka

 Fakín

 Gubacs a tölgyfa levelén

 Csertölgy makkok

 Csertölgy makk

 Közönséges fagyal

Amikor a természet szerteágazó ösvényeit járom, nyitott szemmel és füllel haladok az utamon. Hisz annyi apró kincs lapul a fák, a bokrok, vagy éppen az avar árnyékában, annyi halk nesz oson tova a szél könnyed szárnyán, melyek csak arra várnak, hogy észrevegyük, megismerjük és megcsodáljuk őket. Én pedig mindent meg szeretném ismerni, minden kincsét melyet feltár előttem.

A kellemesen enyhe idő múlthéten vasárnapjának a reggelén, engem is a szabadba csábított. Sejtettem ahol már nem lesz hólepel, ott sár lesz, nagyon nagy sár, de annyi baj legyen, kedvem ez nem szeghette. Az égbolton szürke felhők kavarogtak, és vékony ködtakaró ülte meg az ösvényeket. Éppen, hogy indulni készültem egyik kedves látogatómon akadt meg a tekintetem, a szép vörös bundát viselő róka komán. Az erdőszélén állva keresett kutatott, talán éjszaki portyája húzódott el, és a világosság még a szabadban érte. Rám nézett, majd tovább folytatta a keresést, egyáltalán nem hozta zavarba a jelenlétem, én is figyeltem őt, majd valami csemegét a szájába vett rágott rajta kettőt, lenyelte, útját pedig tovább folytatta a sűrű fák irányába.

Rég nem hallottam ilyen kedvesen elevennek az erdőt. Csuszkák füttyögtek, olyan teli torokból, hogy egészen messzire száll az előadásuk. Széncinegék énekelték a tavaszt váró dalocskájukat, mely strófákba a kékcinegék is becsatlakoztak. Úgy gyöngyözött az énekük, mint a kis patak vize, mely dallamok a nap kellemesen melengető sugarait is előcsalták. Ahogy a sugarak előbújtak, úgy lett a hangoktól egyre teltebb a levegő, sorra nyíltak meg a madarak csőrei, melyekből a strófák kedvesen csilingeltek.

A domboldal, naptól rejtett részén még hófoltok tarkállottak, mely foltok az arra járt erdőlakók nyomait őrizték. Szavasok, őzek, vaddisznók, patái, rókák mancsai, és egy különleges lenyomat, amilyet eddig még nem láttam, csak határozó könyvekben, ezt pedig nem más hagyta maga mögött, mint az igazán csinos, éjszakai életet élő borz. Többször is felvette őt a vadkamerám, éjszaka láttam már én is, amikor az erdőszélén cammogott, de sajnos fotót még nem tudtam róla készíteni. Minden estre a nyomának is nagyon megörültem, és annak, hogy itt él ő is ebben a szép, nagy erdőben.

Tovább haladva utamon, a hófoltok teljesen eltűntek, olvadt levét, szomjasan nyelte el a föld. Utam alatt nyitott szemmel kerestem, a téli erdő kincseit, azokat a szépségeket, melyekben ilyenkor is gyönyörködhetünk. Kincsek és érdekességek pedig akadtak szép számmal. Csinos, csipkézett szélű zuzmók, melyek a bokrok és a fák ágain pihennek. A fiatal tölgyfákon maradt levelek, melyek dallamosan csilingelnek, amikor a gyenge szél beléjük kap. A fagyalbokrokon álldogáló, csillogóan fekete bogyók, melyek még várják az éhes csőröket. Az ilyenkor is csodás hamvas kék színű tűlevélruhát viselő borókabokrok, melyeken szinte a leveleikkel megegyező színű termések díszlenek. Apró sipkás makkok, akik elbújva az avar védelmében várják sorsuk beteljesedését. A kökény bokrok ágait díszítő, aprócska duzzadó rügyek, melyek mind, egytől egyig, izgatottan vágynak a tavaszi napsugarak melengető simítását. A tölgyleveleken nyugvó borsószemnyi gubacsok, melyek otthonokat rejtenek, a rovarok otthonait. Az üde sárga bogyók, a téli erdő érdekes színfoltjai, melyek becsületes neve fakín. De rajtuk kívül jelen voltak még az erdő éber fülei, a júdásfülegombák, a téli fülőkék, és a szarvasagancsgombák. 

Egy kis séta alatt is rengeteg szépséget tár fel előttünk a természet, melyeket Ti is megfigyelhettek, ha nyitott szemmel járjátok az erdők szerteágazó ösvényeit.    

 Zuzmó

 Júdásfülegomba

 Szarvasagancsgombák

 Fiatal tölgyfa

Tavasz a télben

 Kígyógomba faj

 Kígyógomba faj

Téli fülőke

Téli fülőke

Szarvasagancsgomba

Bunkós agancsgomba

Verőköltő bodobács

Január van, elvileg a tél leghidegebb hónapja, de az időjárás erre idén jócskán rácáfol. Az elmúlt napokban igencsak enyhe, már-már tavasziasan enyhe levegő járta át a természet ösvényeit, mely sorra ébresztgette fel az élőlényeket, nyugodalmas téli álmukból.

Múlthéten vasárnap reggel, amikor utamra indultam sötétszürke felhők takarták be az égbolt minden egyes szegletét, és a köd puha fátylát terítette az erdőre. A borús, szomorú idő ellenére a levegő kellemesen enyhe volt, a szél pedig gyengéden simogatta az arcomat. Lépteim, a tisztáson át vezettek, ahol vékonyka pókhálókba ütköztem, melyeken a reggeli harmatcseppek úgy sorakoztak, mint a gyöngyszemek a gondosan felfűzött nyakláncon. Meglepő volt ilyet látni, pláne januárban, és hiába pörgettem vissza magamban az elmúlt hosszú éveket, nem emlékszem, hogy valaha, a tél közepén gondosan megszőtt pókhálók keresztezték volna az utamat. Őket is előcsalta rejtekeikből az enyhe időjárás, éppen úgy, mint a legyeket, a szúnyogokat, vagy éppen a muslicákat. Felsorolásom azonban nem ér itt véget, mert ahogy az erdőszélen nézelődtem egy csinos, piros fekete kabátkát viselő verőköltő bodobácson akadt meg a tekintetem. Elhelyezkedtem a társaságában, és figyeltem őt. Lassan, komótosan mozgott, mint aki most nyújtóztatja ki elgémberedett lábait, és még igencsak nehezére esik a mozgás. Hosszú percek teltek el, míg a mohával gondosan betakart fadarab tetejére ért, ott megállt, szétnézett, és nem moccant, teljesen úgy tűnt, mint akit nagyon megviselt a mozgás. És valóban megviselhette őt, hiszen még neki pihennie, aludnia kellene védett kis kuckójában, álmodnia a még messzire járó tavaszról, a nap melengető sugarairól, mely márciusban ébresztgeti őt és társait, gyengéd simításával. Ezen a reggelen azonban nem sütött a nap, és még a tavasz sem érkezett meg, de ő mégis talpon volt, mert a januári kellemesen enyhe idő őt is becsapta, konokul félrevezette, mint sok más élőlényt, akinek élete lehet, megpecsételődik, mihelyst visszatér a tél igazi, fagyos szorítása. A tavaszt váró kis bodobácsot magára hagytam, és tovább folytattam utamat, egy olyan ösvényen, melyen ez idáig még nem jártam. Utamat lépésről-lépésre, sűrű bokrok keresztezték, talpam alatt pedig olyan puha volt a talaj, mint a gondosan szőtt vastag szőnyeg. Mindent üde zöld moha borított, a bokrok ágait, a talajt díszítő elhullajtott gallyakat, és az ösvényt is, melyen lábaimat szedtem. Egyik, másik bokor ágán, az erdő csinos kis fülei hallgatóztak, melyek nem mások, mint a júdásfülegombák. Az elkorhadt mohás fadarabokon pedig, élénk narancssárga osztrák csészegombák bújtak meg. Már mélyen a sűrű bokrosban jártam, amikor meglepő dologra lettem figyelmes. Amerre csak néztem kisebb, nagyobb csontok hevertek. Hosszú combcsontok, lábszárcsontok, medencecsont, hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy sír tárult volna ki előttem. Pár lépéssel odébb pedig egy nagy koponyacsont feküdt a talajon. Amikor megláttam a koponyát, tudtam, hogy egy szarvas emlékére bukkantam, akinek állkapcsa még őrizte a rájuk jellemző gyöngyfogakat, amik nem mások, mint visszafejlődött, csökevényes szemfogak, melyek, mint két nemre jellemzőek. Mivel a koponyán nem látszódott az agancstő, mely a koponya része, és amiből csodás koronájuk fejlődik ki, valószínűsítettem, hogy egy szarvastehén nyomaira sikerült rátalálnom. Nem tudom, hogy mikor vesztette életét szegény, de már régen, hónapok óta őrizhette a természet, a maradványait. Talán ide a sűrű bozótosba húzódott el, hogy itt hunja örök álomra a szemét. Bevallom elszorult a szívem, és szomorúan szedtem tovább a lábaimat.

Ahogy teltek a percek úgy lett egyre világosabb, félősen a nap sugarai is előbújtak a felhők mögül, de sajnos nem tartott soká tündöklésük, mert a fellegek újra bezárták előttük az apró réseket. A távolból, hollók jól ismert mély hangja törte meg az erdő néma csendjét, majd a hangok egyre-egyre közeledtek, és pillanatok múlva olyan közel ért az éjfekete tollruhát viselő pár, hogy tisztán hallani lehetett szárnyaik suhogását, ahogy a levegőt szelték. Megálltam figyeltem őket, ahogy elhaladtak a fák sudara felett, majd hangjuk egyre távolodott, végül pedig a messzibe veszett. Hiába szálltak tova a hollók, a csend nem tért vissza az erdőbe. Cinegék kezdtek csacsogni, csuszkák füttyögtek, csinos élénk narancssárga tollruhás süvöltők diskuráltak, alig hallhatóan, majd a reggeli madármegbeszéléshez a csízek is becsatlakoztak. A kedves hangok betöltötték az erdő minden apró zugát. Ahogy haladtam előre, a bokrok ritkulni kezdtek, egy hosszú évekkel ezelőtt kivágott fa, földben maradt tönkjén, melyet a természet vastag mohatakaróval fedett be, különös kinézetű gomba álldogált. A határozó könyvemből ismertem őt, de személyesen még nem sikerült találkoznunk, koromfekete színe, apró termete, és különleges formája igazán egyedi kinézetet kölcsönöz neki, becsületes neve, bunkós agancsgomba. Egymagában, magányosan múlatta az idejét, nem úgy, mint közeli rokonai a szarvasagancsgombák, akik nem messze tőle, ugyancsak egy korhadt fatönkön zsúfolódtak össze, csak ők sokkal többen voltak, igaz kis tömeget alkotva. Tetszhetett a kis kalaposoknak ez a nyirkos környezet, a puha mohatakaró és az elkorhadt fák, hiszen aranyos rezgőgombák, csoportosan növő, aprócska termetű téli fülőkék, és kígyógombák is otthonra leltek. Ilyenkor a tél közepén is megannyi gomba tarkítja a természet ösvényeit, csak jó nagyra kell nyitni a szemünket, hogy észrevegyük őket, hiszen olyan aprók, egyesek mérete, még az egy centimétert sem éri el.

Járjátok Ti is nyitott szemmel az utatokat, hisz a természet minden egyes vele töltött pillanatban gondoskodik róla, hogy csodás élményeket éljetek át.    

Júdásfülegomba

Júdásfülegombák

Osztrák csészegomba

 Aranyos rezgőgomba

 Szarvaskoponya

Varázslatos téli erdő

 Júdásfülegomba

 Júdásfülegomba

 Osztrák csészegomba

 

Aranyos rezgőgomba

Az újév második napjának reggelén, ismét a barátságtalan arcát mutatta az időjárás. A sötét felhőkből, egymást kergetve hullottak alá az eső, szép nagyra nőtt cseppjei, és az egyébként is saras erdei ösvényeket, még jobban feláztatták. Szerencsére kora délelőtt a csapadékot adó felhők tovarobogtak kelet felé, olyan gyorsan, mint akiket kergetnek, kora délután pedig a nap első sugarai is végigsimították a tájat. A szokottnál előbb értünk haza a munkahelyünkről, és reggeli eső, saras ösvények ide vagy oda, a természet a szabadba csábított. Amikor az utunkra indultunk a felhők takarásából a nap sugarai előbújtak, és lágyan cirógatták az erdő fáit, melyek legtetején a tengelicek kis kórusa csacsogott. Tetszett nekik is a napsütés, hisz hosszú napok óta nem volt benne részük. Olyan kellemesen langyos volt a levegő, mintha nem is január, a tél majdnem közepe lett volna. Ha érzésemre kellett volna hagyatkoznom, és nem a naptárra, február végének saccoltam volna. A kellemes időben úgy füttyögtek a csuszkák, mint a bírók, amikor a sípot fújják, a tengelicek és a csízek pedig úgy csacsarásztak, mint akinek nagyon sok dolgot kell megvitatniuk, egymás szavába vágva csak mondták és mondták. Jó volt őket hallgatni, és érezni, ahogy pezseg az élet, a szunnyadó fák védelmében.

Tél van, az az évszak, amikor az apró élőlények biztonságos rejtekeikben pihennek, a virágok pedig az avarral betakart földben szunyókálnak, és a még oly messzi tavaszról álmodnak. De hiába van tél a naptár szerint, a természet nem ismeri a naptárt, ő szót fogad az időjárásnak, mely már most január legelején előcsalta a hóvirágot, és az ország több részén az ibolyát is. Ezért a mai sétámra, így a tél majdnem közepén, a makró objektívemmel indultam útra. Gondoltam magamban lehet túl merész voltam, és a sétám végén fotók nélkül térek haza. Mit fogok akkor Nektek megmutatni, csak az írásom lesz majd Veletek megosztva? Persze fotók nélkül is csodásak az élmények, de a képek sokkal jobban szemléltetik a látottakat. Azonban a természetnek hála, nem kellett sokat filozofálnom a magamban feltett kérdéseken, mert a talajon, az avar védelméből, élénk narancssárga színű, apró gomba kukucskált elő, melynek becsületes neve Osztrák csészegomba. Ezzel a gombával főként februártól találkozhatunk, de a kellemes időjárás előcsalta őt, élénk színe pedig engem csalogatott, hogy csodáljam meg csinos külsejét. Percekig időztem vele, majd tovább indultam, és újra meglepetés ért. Egy korhadó fadarabon élénk sárga gombán akadt meg a tekintetem. Ilyenkor télen kopár a táj. Hiányoznak az színek, csak a barna, a szürke megannyi árnyalata látható, és itt-ott megkopott zöldek törik meg a szürkeséget. Ezért, legalábbis nekem, minden más színen megakad a tekintetem, pláne olyanon, ami nemcsak hogy más, hanem világítóan élénk is, mint a csészegomba volt. Ez a korhadó fadarabon pihenő gomba is ilyen szép élénk színben pompázott, csak ő arany sárga árnyalatban. Megjelenése igazán látványos, nem csak, már, már hivalkodó színe, hanem kocsonyaszerű állaga miatt is. Tisztességes neve Aranyos rezgőgomba, aki az erdő ösvényeit egész évben díszítheti. Boldogságom határtalan volt, hogy két gombával is sikerült találkoznom, és ekkor még nem is sejtettem, hogy a téli gomba kaland vele még nem ért véget. Utunk egy szokott vadcsapáson vezetett végig, mely olyannyira ki van járva, hogy beillik egy turisták által jól kitaposott ösvénynek. Ennek a vadcsapásnak nem sokkal előttünk szarvas vendégei voltak, hátrahagyott ürülékük őrizte az emléküket. A vadsztráda egyik része igencsak szűkös, itt sűrű bokrok, és tövisekkel felfegyverkezett akácfák állnak őrt, védelmezve az erre járókat. Éppen ahogy elhaladtam az egyik, mohával gondosan befedett fatörzs mellett, kedvenc gombámon akadt meg a tekintetem. Már neve sem szokványos, nem még a kinézete. Ő nem más, mint a Júdásfülegomba. Barna színe, kocsonyás állaga, az emberi fülhöz hasonlító kinézete, igazán egyedi, és különleges megjelenést kölcsönöz neki. Többedmagával álldogált a fa törzsén, és nekem mindannyian nagyon tetszettek, egytől egyig. Annyira belemélyedtem a látottakba, hogy észre sem vettem, hogy sötétedik. Az égboltot újra sötétszürke fellegek foglalták el, a nap korongja pedig már a hegy mögött pihent. Lassan mi is hazafelé indultunk, amikor egy kettétört fa törzsének, egészen a tövénél, apró, szinte alig látható kis kalaposok csoportosultak, szorosan egymás mellé bújva. Élénk rozsda sárga színük az erdőt uraló szürkületben is jól látható volt. Olyan aprók, és törékenyek ezek a Téli fülőke gombák, hogy alig látszódtak ki a fa törzsét melengető avarból. Már alig volt fény, amikor találkoztam velük, de mint az objektívem, a kis lámpásom is a táskámba került, és milyen jó hasznát vettem neki. Nem sokkal mellettük, egy kivágott fa földben maradt törzsén, melyet hosszú évek alatt puha moha fedett be, 7-8 milliméteres szarvasagancs gombák álldogáltak. A mohák a reggeli eső cseppjeit őrizték, albérlői pedig büszkén, éppen úgy, mint a koronás szarvasok, ott álltak köztük.

Mire hazaértünk, a szürkület már meghajolt az este sötétje előtt, és alázatosan, mint minden áldott nap átadta neki a helyét. Nem hittem volna, hogy január elején, ennyi élénk színű, csinos kis kalapos díszíti a téli erdőt.

A természet ismét megmutatta nekem aprócska csodáit, melyeket én is megosztok Veletek, hogy Ti is részesei tudjatok lenni a téli erdő varázsának.        

 Téli fülőke gomba

 

 Téli fülőke gomba

 

 Szarvasagancsgomba