Fészek hagyott seregély fiókák

A seregély pár, fészek hagyott fiókáinak hangjától hangos a kertem. A diófa, éppen leveleit bontogató ágai között gubbaszt két aprócska madár. Testüket védtelenül éri a hideg eső, a levegő hűvös alig éri el a hőmérő higanyszála a 10 fokot. A szívem szakad meg miközben az ablakból figyelem őket. A lehető legrosszabb időpontot választották a kirepülésre. Tegnap még az odú védelméből szűrődött ki könyörgő hangjuk, de mára elérkezettnek látták az időt, hogy életüket idakint, az erdő fáinak védelemben folytassák. Az időjárás azonban nem kegyes hozzájuk, én pedig nagyon féltem őket, hiszen még aprók, esetlenek és szó szerint bőrig vannak ázva a hideg időben. Szüleik, amennyire csak tőlük telik finom falatokkal megpakolt csőrökkel éreznek hozzájuk, a kicsik pedig, amint meglátják közeledésüket, jellegzetes hangjukon, amennyire hangosan csak tudnak jeleznek nekik. Hatalmasra tárják csőrüket és egy szempillantás alatt elnyelik a laktató csemegéket. Szerencsére a fűszálak védelmében, a fák levelein, rengeteg a hernyó, a rovar, amik biztos betevő nekik. Ha jó idő nincs is, de testüket erősítő falatokban nincsen hiány. 

Sajnos az előrejelzés még holnapra sem jósol javulás, sőt az éjszaka meg hidegebb levegővel fogja átjárni az erdő fáinak rengetegét. Most a Napocska mosolygó, melegséget és erőt eladó arca kellene, most arra lenne Nekik a legnagyobb szükségük, de esélyét sem látom, hogy az égbolt minden szegletét betakaró fellegek mögül elő tudna bújni. Egy pici rés, egy kósza lyukacska sincsen. A szürke fellegek egymásba szoros összekapaszkodva terülnek el az égen. 

Mást nem tudok tenni, csak reménykedem, hogy épségben át tudják vészelni ezt a hatalmas kihívást, az időjárás nehéz terhét, ami idekint fogadta őket a nagyvilágban.

Örvös légykapó látogatása

Tegnap délelőtt örvendetes esemény történt, újra tiszteletét tette kertemben, a frissen hazatért örvös légykapó. Hát éve tért be hozzám először egy hím egyede, azóta pedig évről-évre megtisztel jelenlétével. Három esztendeje pedig szinte napra pontosan jelenik meg nálam ez a gyönyörű, tarka madár. Most joggal kérdezhetnétek miért nevezem őt tarkának, hiszen mindösszesen két színt visel elegáns tollruhájaban. Nos pont ezért, mert a két szín, a fekete és a fehér, és azok elrendeződése, valóban takra megjelenéssel áldja meg őt. Ez a ruha pedig a hímek nászviselete. Nyugalmi tollazatuk sokkal fakóbb, szürkés színezetű, hasonló a tojókéhoz. 

Kertemben évről-évre, több odú is albérlőjét várja. Az egyik pedig nagyon tetszik az örvös légykapó hímek, hiszen minden évben megszemléli, megvizsgálja. Ezidáig azonban már vagy csuszkák vagy széncinegék sajátították ki. Idén kék cinege pár tüsténkedik ezen odú körül, de biztos nem vagyok egyenlőre benne, hogy ők is lesznek a lakói. 

Mintha évről-évre, újra és újra megismétlődnének az események, a légykapó az odút szemléli kívül, belül, kicsit nézelődik majd tova száll az erdő fáinak a védelme, és többet nem is látom őt abban az esztendőben. Idén is így történt, jött nézelődött, mintha megmutatta volna magát, hogy újra itt van, és tova is szállt, mint az előző években. Mégis most újra reményekkel telve nézek előre, hogy talán itt marad, ha nem is az én odúmban, de egy közeli kiadó kis lakást talál magának és a társának, és újra láthatom őt. Hogy ez így lesz e, nem tudom, csak bizakodni, reménykedni tudok benne. 

Az örvös légykapók a téli hónapokat a meleg Afrikában töltik. Költési területeikre általában április második felében érkeznek meg. Először a hímek térnek vissza, majd pár nap eltéréssel a tojók is megjelennek. A hímek csengő énekükkel és takaros othonokkal várják őket. Több nekik tetsző, lehetséges odút mutatnak a párjuknak revírjük területén, amelyik megtetszik a tojóknak abba beszállnak és hosszabban elidőznek, ezzel mutatják meg, szerelmük fészkének a helyét. 

A természetnek hála szeretett erdőségemben rengeteg kiadó odú várja a lakóit. A szép kort megélt fák törzsein harkályok által készített takaros otthonok álldogálnak, melyek valamelyike bízom benne a légykapó tojóknak is megtetszehet, amiben elkészítheti fészkét. Ha ez így lenne, akkor talán újra láthatnám őket. 

Hamvas küllők násza

Mindig nagyon megörülök, és hatalmasat dobban a szívem, amikor egy új vendég teszi tiszteletét a kertemben. Az idei etetési szezonban a természetnek hála több ilyen látogató is betért hozzám. Jelen történetem egy csodaszép, és nem túl gyakori madárfajról fog szólni, akinek a becsületes neve hamvas küllő.

Aki figyelemmel követi az írásaimat, már olvashatta a küllővel történt találkozásaim élményeit. Az elmúlt télen napjában többször is a tiszteletét tette madárbarát kertemben, és minden alkalommal, a kihelyezett finom tepertővel oltotta éhségét. De nem szeretnék róla csak múlt időben mesélni, hiszen azóta is, nap mint nap betér hozzám, sőt mi több, a minap nem csak egyedül érkezett.

Kora délelőtt volt, amikor mozgásra lettem figyelmes a sziklakertemben, és megpillantottam a piros homlokfoltot viselő hamvas küllő hím egyedét. Hol az egyik, hol a másik szikla alatt keresgélt, mely kitűnő védelmet nyújt nem csak a hangyáknak, mely fő táplálékai, hanem a rovarvilág képviselőinek is. Ezeket a köveket, sziklákat a Nap sugarai kellemesen átmelengetik, melynek védelmében megszámlálhatatlanul sok apró élőlény húzódik meg. A küllő pedig tudta, hogy hol kell keresni a finom csemegéket, és látszott rajta, hogy ezt a kutatást már nem először végzi itt el. Pár perc elteltével, egy árny repült be a sziklakertbe, nem messze tőle. Izgatottan figyeltem, hogy milyen madár lehet az, nagyságra teljesen megegyeztek, és a színük is teljesen hasonló volt, egyetlen egy, de annál fontosabb eltéréssel, hogy az újonnan érkezett látogatónak nem volt piros homlokfoltja, hanem azt is hamvas szürke tollak díszítették. Ekkor már tudtam, hogy a társa érkezett meg, a hamvas küllő tojó. Ő is bőszen keresgélni kezdett, de az ő kutatása nem tartott soká, mert a hím egyből mellette termett, és olyan történt, aminek addig a pillanatig nem lehettem szemtanúja. Ott a kert egyik szikláján megkezdték a párzási időszakukat, mely pár pillanatig tartott, majd a hím szárnyra kapott és eltűnt az erdő fáinak az ölelésben, a tojó pedig folytatta az élelem utáni keresgélést, majd kisvártatva ő is követte a párját. Talán az odújuk felé vették az irányt, mely az erdő valamelyik szép kort megélt fájának a törzsén lapulhat.  

Bízom benne, hogy meg fognak még párban látogatni, és talán hosszú hetek múlva az utódaik is tiszteletüket teszik majd a kis kertemben.

Szotyika és fiacskái

Már oly rég szólt történet szeretett kis Szotyi mókusról, melynek egyetlen oka volt, hogy rég nem láttam őt. A kikelet elején tette legutóbb tiszteletét nálam és azóta sok hosszú, a virágok illatában úszó tavaszi nap telt el. Hiába vártam aprócska múzsám megjelenését, de ő nem jött, egészen tegnap reggelig. 

Kellemesen meleg, lágy szellővel cirógató májusi reggel volt. A nap szikrázó sugarai kertem lakóit simogatták, mindenkit jóleső érzéssel töltve meg. A fák és bokrok ágain az üde zöld levelek boldogan táncoltak, karjaik között pedig cinegék, meggyvágók, zöldikék és rigók motoztak. Hangos madárdalban fürdött a kertem és a fák hatalmas rengetege. A pajkos szél pedig könnyed szárnyán repítette a virágok édes illatát. Gyönyörű tavaszi reggel volt, melyet még szebbé és még boldogabbá varázsolt rég nem látott, kedves kis mókuskám látogatása. 

A meggyfáról figyelt, hiányos farkát, melyről könnyen azonosítani tudom a hátára simította, kedves arcát fáradtság ülte meg. Szürkés vörös bundája most nem makulátlanul fedte testét, megkopottan, kis cafatokban kezdte elhagyni őt meleg téli kabátkája, hogy helyére vékonyabb nyári felöltőt adjon a természet. Fekete gyöngy gombocskáinak csillogása, kedvesen mosolygó arcocskája azonban mit sem változott, éppen úgy nézett rám, mint három évvel ezelőtt, az első találkozásnál, amikor rabul ejtette a szívem. 

Pár percig csak figyelt, mozdulatlanul figyelt, majd óvatosan a talajra merészkedett és betevő után kezdett kutatni. Szinte csak egy szempillantás telt el, amikor egymás után három apróság jelent meg, serényen anyjukat követve. Mintha a tavalyi és az az előtti élményem ismétlődtek volna meg. Boldogságom határtalan volt, szívem hevesen dobogott, hiszen kedvenc kis mókusom újra, immár harmadik éve hozta el hozzám aprócska fiacskáit. 

A kicsik először tétován álldogáltak a fa ágán. Selymesen fénylő felöltőjükön a nap sugarai csillogtak, fehér mellénykéjük pedig, mint a frissen hullott hó olyan fehér volt. Arcukon gyermeki kíváncsiság pihent, fekete szemeik huncutul csillogtak, és alig várták a pillanatot, hogy kövessék anyjukat. A pillanat pedig hamar el is érkezett, gondoltak egy merészet, és egymás után mind a három apróság a talajra szaladt. Ketten anyjukkal keresgéltek, a harmadik, a legelevenebb kis siheder pedig felfedező útra indult, mit sem törődve a testvéreivel. Hosszú időt töltött nálam a kis mókuscsalád kedves tagjai, és azóta is szinte egész álló nap a kertemben vendégszeretetét élvezik, ahol biztonságot és finom csemegéket találnak. Én pedig mosolyogva és boldogan figyelem eleven kis lényüket, amikor pedig tudom meg is örökítem őket. Életük apró mozzanatait pedig Nektek is meg fogom mutatni, hogy lássátok milyen aranyos és szeretni való kis lények a mókusok. 

Különleges találkozás

 Festékhiányos meggyvágó

Lassan lépked előre útján a rügyeket bontogató április. Nyomában madarak dalai csengnek, rovarok halk duruzsolása oson, a fák és bokrok ágain apró levelek nyújtózkodnak, az avar puha dunnája alól pedig színes szirmokkal büszkélkedő vadvirágok dugják elő fejecskéiket. Ezerféle hangtól népes az erdő, édes kökényvirág illat lengi be a fák rengetegét, a felhőtlen kék égbolton pedig a nap mosolygó arca tündököl.

Az elmúlt napokban az éjszakák kemény mínuszokat tartogattak, ezért madárbarát kertem etetőiben még finom falatok várják tollas kis vendégeimet. Ahogy ma reggel a nap korongja a keleti égbolt peremén ébredezett, meg is jelentek az elő vendégeim. A fekete rigók, a vörösbegyek és az énekes rigók voltak az elsők, ők ébredtek a legkorábban, mint ahogy azt minden áldott nap teszik. A kertem fái között még a pirkadat puha leple pihent, de ők már talpon voltak. A hideg, fagyos idő nem szegte a kedvüket, csengő dalukat fuvolázták, az új, reményekkel teli napot köszöntve. A dalolás után pedig következett a jól megérdemelt reggeli. Apró rovarokat, laktató gilisztákat, és a talajra hullott napraforgómag finom darabkáit csemegézték. Ahogy a nap egyre magasabbra osont a felhőtlen égen, a többi tollas vendégem is egymást követve érkezett meg. Erdei pintyek, fenyő pintyek, cinegék, csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, szajkók, a magányos erdei szürkebegy és a hegyi fakusz pár is betért, és ahogy azt minden áldott nap teszik meneteltek a cseresznyefámon felfelé, egymást követve, betevő után kutatva. Ma reggel a szokásosnál is több meggyvágó tisztelte meg a kertem. Nagyon sokan voltak összesen 46 egyedet sikerült megszámolnom, de a számolás közben hirtelen elakadtam. 

Egy egészen furcsa, fehér madáron akadt meg a tekintetem. Gyorsan a fényképező gépemért nyúltam. Messziről megismerem kertem vendégeit, de ezzel a madárral valami nem stimmelt. Nagysága meggyvágó méretű volt, de a tollazata, főként a fején, fehér színben pompázott. Kúpos csőre is világos volt, halvány hússzínű. Amikor a gépemmel ráközelítettem, akkor szembesültem vele, hogy ez bizony egészen különleges madárka, aki nem más volt, mint egy meggyvágó, de nem a szokványos tollruhában. Kezemben remegni kezdett a fényképező gépem, a szívem pedig a torkomban dobogott, hiszen oly sok év madármegfigyelés után, most életemben először láthattam egy ilyen csinos, igazán egyedi megjelenésű festékhiányos madarat. Gondolatban arra kértem őt a távolból, hogy egy picit maradjon, egy picit időzzön el a fám ágai között, hogy meg tudjam örökíteni. Pár pillanatig marad, ez idő alatt egy videó felvétel készült róla, de amilyen hirtelen felbukkant úgy el is tűnt. A többi meggyvágó boldogan csipegetett, talán mit sem sejtve arról, hogy milyen különleges fajtársuk keveredett közéjük. Egész reggel a kertem pásztáztam, izgatottan várva, hátha újra feltűnik a meggyvágó. Kora délelőtt volt, amikor ismét megjelent. Az etetőmbe reppent, és a napraforgó magot kezdte falatozni, egyik szemet a másik után. Ismét a gépemért nyúltam, ekkor már fotótat és videót is tudtam róla készíteni, igaz nem a legjobb minőségben, mert igencsak távol volt tőlem, de most nem is az volt a lényeg, hanem az élmény, mely percek egész életemre a szívemben maradnak. Látogatása pár percig tartott, és miután jóllakott, szárnyait széttárta, és eltűnt az erdő fáinak a védelmében, mit sem sejtve róla, hogy valakinek, milyen csodás perceket okozott a látványa.

A madaraknál is találkozhatunk festékhiányos állapottal, mely a színanyag képződés vele született zavara, és csökkent vagy hiányzó pigmentációban nyilvánul meg, melyet a melanin nevű festékanyag hiánya okoz. Ez a madaraknál a tollak, valamint a csőr színezetében nyilvánulhat meg.

A meggyvágó a madarak osztályának, a verábalkúak rendjébe és a pintyfélék családjába tartozó faj. Az egyik legtermetesebb a pintyek között. Kékesfekete szárnyain fehér keresztszalag található. Feje fahéjszínű, háta gesztenyebarna, testalja ibolyaszínű. Torkát fekete torokfolt díszíti. A tojók világosabb, fakóbb tollruhát viselnek, mint a hímek. Ez az egyed azonban teljesen más, a szokottnál jóval eltérőbb felöltőt kapott a természettől, mely igazán egyedivé varázsolta őt.

 Festékhiányos meggyvágó az etetőmben

 Festékhiányos meggyvágó az etetőmben

 Meggyvágó tojó szokványos tollruhában

Meggyvágó hím

Kíváncsi mókuskák

 Szotyi

Nagyon gyanúsak a cicik, jóllehet aprócska mókuskák lapulnak Szotyi otthonában 

 Nózi is szeretne szotyolázni

Szotyi megszomjazott

Szotyi és udvarlója Nózi elválaszthatatlan társak lett az elmúlt hetek alatt. Amikor a nap ébredezni kezd az égbolt peremén, és a sötétség hajtogatni kezdi fátylát, ők kitörlik az álmot a szemeikből, nagyon nyújtóznak, és egymást követve útjukra indulnak. Szotyi hagyja el elsőként a puha fészket, Nózi pedig azon nyomban követni kezdi őt. Takaros kis lakásukat apró zöld tűlevelekkel beborított gallyak ölelik körbe. A két kis bundás szereti a fenyőt, annak minden egyes ágát, mely oly kellemesen tudja ringatni testüket, mint egy kis hinta.

Ilyenkor tavasz vége felé már korán ébred a nap, nem lustálkodik annyit, mint hosszú hetekkel ezelőtt tette, amikor a hideg téli napokon alig volt kedve előmerészkedni. Most alig várja a pirkadatot, hogy sugarait újra szórhassa, és boldogan ússzon előre a gyakran felhőtlen kék égen. Ahogy a nap ébred a mókusok is vele kelnek, és boldogan szaladnak, ugranak egymást követve egyik ágról a másikra, egyik fáról a másikra. A mókusok is szeretik a tavaszt, amikor már nem kell takarékoskodni az energiájukkal, és nem kell félniük, hogy mit hoz a holnap, hogy lesz-e elegendő betevő, mellyel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. A természet újra bőkezűen teríti meg számukra is asztalát. Véget ért a téli szegénység, ínség ideje, újra természet bőkezűségének örvendhetnek ők is. Így végre, hosszú hetek és hónapok után újra önfeledten játszhatnak, kergetőcskézhetnek, hisz az elvesztett energiát könnyen pótolni tudják. Nem is spórolnak az erejükkel, hisz amikor csak látom őket, hol a kertemben, hol az erdő fái között szaladnak egymást üldözve. A karcsú testük alatt meghajló ágakon egyensúlyoznak, egyik ágról a másikra ugranak, a törzshöz lapulva kúsznak, vagy éppen szaladnak rajta körbe-körbe. Amikor pedig eleget mókáztak, megpihennek, Szotyi az egyik, míg Nózi a másik ágon. Azonban a mókusoknak nehezen megy az egy helyben maradás, túl izgágák ahhoz, hogy mozdulatlanul álljanak, ezért pihenés közben jön a csinos bundájuk tisztogatása, mely úgy csillog a nap fényében, mint a fűszálakon üldögélő harmatcsepp tavaszi reggeleken. Ha csinos kis kabátkájuk minden egyes szőrszála kellően tiszta kezdődhet a felderítés, a kutatás. A kíváncsiságtól csillogó kis gomb szemeikkel mindent átvizsgálnak, mancsaikkal mindent megtapogatnak, miközben kedves kis pofácskájukkal mintha mindenen mosolyognának.

Az egyik etetőmben, még mindig van egy kis napraforgó, melyből Szotyi minden áldott nap szemezget, de nem csak ő szeretne belőle eszegetni, hanem Nózi is, de erre a kisasszony nem ad neki engedélyt. Így hiába közelít az etető felé, óvatosan, minden apró mozdulatát meggondolva, mihelyst túl közel merészkedik, Szotyi abban a pillanatban elzavarja. Hiába nézi sóvárogva a finom falatot, mellyel társa tömi a hasát, ő enni nem tud belőle. Ezért nem tud mit tenni, más után kell néznie. Kíváncsi szemeivel, és még annál is kíváncsi természetével kutatni kezdett, mígnem észrevette a cinkegolyót a függő etetőben. Nem gondolkodott, nem teketóriázott sokat, a fa törzséről átnyúlt az etetőre, és hosszú karmaival és ügyes kis mancsaival elkezdte előbányászni a madaraknak szánt elemózsiát. Amikor pedig sikerült egy darabkát letörnie belőle, a törzsön állva, hihetetlen pózban eszegetni kezdte, miközben Szotyi kérdő szemekkel figyelte minden mozdulatát. Hosszú perceken át tartott a csemegézés, majd gyors mozdulattal Nózi leugrott a fáról, le a talajra és szaladni kezdett, Szotyi pedig utána, és meg sem álltak, míg el nem érték az otthonukat rejtő fenyőfát, melynek sűrűjében eltűntek a szemeim elől.    

 Nózi akrobatamutatványa a cinkegolyóért

Nózi akrobatamutatványa a cinkegolyóért

Szotyika és udvarlója

 Szotyi

  Szotyi

 Szotyi

Ma újra Szotyika életéről, napjairól fogok Nektek mesélni, hiszen új fejlemények történnek a fenyőfám ágai között. Nem is olyan régen arról szólt a történetem, hogy Szotyi és pajtása, az erdőben játszik, kergetőzik és fogócskázik. Mely huncut kis hancúrozás már hosszú napok óta tart. Eddig csak kint az erdő fáin zajlott a móka, meg a kiskertem hátsó részében, de két napja a kisfiú, az evés, ivás, játszás után haza kíséri a kis hölgyet a fenyőfa ágai közé. Tegnap sokáig figyeltem őket, persze, amikor a fa, üde zöld karjai nem takarták el az eseményeket. A pajkos kergetőzést ott is folytatták, és amikor elfáradtak együtt pihentek, egyik az egyik, másik a másik ágon.

Ma ismét együtt töltötték a napot. Keresgéltek a kiskertemben, diót törtek, Szotyi, mint minden áldott nap szotyolázott egy kicsit, majd szomját oltotta, és amikor jól laktak, nem az erdő felé vették az útjukat, hanem a fenyőfa irányába, oda ahol a fészek lakul, mely lehet már közös otthonuk. Délelőtt és délután is együtt láttam őket, fenn magason, az ágak között ücsörögtek.

Talán Szotyi társat talált magának, és ez a kis legény az udvarlója, legalábbis megfigyelésem szerint nagyon úgy tűnik. De szemem továbbra is nyitva tartom, és beszámolok Nektek is a történésekről.

  Szotyi udvarlója

   Szotyi udvarlója

Üdvözöllek április!

 Meggyvágó tojó

 Meggyvágó hím

 Meggyvágó hím

 Széncinege hím

Széncinege tojó

Ma van április első napja, és egyben húsvét vasárnapja. Hosszú évek alatt az április elnyerte a legszeszélyesebb hónap címet, mely idén, már a legelső napon beigazolódott.

Szombat délutántól szinte megszakítás nélkül esett az eső. Az égboltot súlyos, komor fellegek uralták, melyekből, egymást követve záporoztak az eső, szép kövérre hízott cseppjei. Késő délelőtt a szél is előmerészkedett rejtekéből, és dühösen cibálni kezdte a fák csupasz ágait. Szegényeket csak tépte, rángatta, de nem tehettek mást tűrniük kellett a testüket kínzó fájdalmakat. A reggeli kellemes hőmérséklet napközben lefelé kezdett kúszni, és kora délután mindössze +2 fokot mutatott a hőmérőm higanyszála, melyben az esőt havazás váltotta fel. Sűrűn, hatalmas nagy pelyhekben hullottak alá, és olyan sokan voltak, hogy alig lehetett kilátni az ablakból, mintha hirtelen újra a télbe cseppentem volna. A föld azonban meleg volt, hisz az elmúlt napokban már nem volt fagy éjszakánként, napközben pedig a tavaszhoz méltó időjárásban lehetett részünk. Így a hópihéknek semmi esélye sem volt, hogy egymásra sokasodva megmaradjanak, és fehérbe öltöztessék a talajt.

A zord szeles, hideg és havas idő rengeteg madarak vonzott újra a kertem etetőibe. Erdei pintyek igazai hada, voltak vagy negyvenen, motozott a fűszálak között, mindent átvizsgálva egy kis betevő után. Ebben az időben senkinek sem volt kedve dalolni kivéve egy csinos vörös mellénykés vörösbegyet, aki mit sem törődött a cudar idővel. Ott állt a bokor ágai között, egyik strófáját a másik után ismételte, és dalolta világgá csengő énekét. Talán abban reménykedve, hogy gyöngyöző előadása végre előcsalja az igazi, várva várt tavaszt. 

 Vörösbegy

 Erdei pinty hím és tojó

 Erdei pinty hím és tojó

 Szotyika is bőrig ázott

 Szotyika

Cinegebérlők

A leendő apuka - Széncinege hím

A leendő anyuka - Széncinege tojó

 A tojó által féltve őrzött otthon

A mesterséges madárodúk kihelyezésére a legmegfelelőbb időszak az ősz. Most természetesen joggal kérdezhetnétek, hogy miért éppen az ősz? Hiszen a madarak költési időszaka kora tavaszi hónapokban kezdődik el, és ugye az odúk rendeltetése a fészkelés elősegítése. És így is igaz, a kihelyezett odúk első és legfontosabb feladata, hogy védett, biztonságos otthont adjanak a madárszülőknek, melyben a tojó lerakhatja tojásait, és a párjával közösen a kikelt fiókáikat szeretetben, és biztonságban felnevelhetik. Azonban, ha ősszel, a hideg, fagyos időszak beköszönte előtt helyeztük, vagy helyezzük ki a kis madárotthonainkat, akkor a kertünket látogató tollas kis vendégek, előszeretettel fogják használni, éjszakázó helyül. Hiszen melyik madár ne szeretne fedelet a feje fölé, a hideg, fagyos széltől és csapadéktól védő falakat, és ezt a mesterséges odúk biztosítsák a számukra. Így kertünk etetőinek a közelében tölthetik a hosszú éjszakai időszakot, és nem kell nekik messzire repülniük a napi betevőjükért, a rövid ideig tartó nappali időszakban. Ezek a kis tollasok, akik odúink vendégszeretetét élvezték az őszi és téli hónapokban, nagy eséllyel fogják a kora tavasszal kezdődő költési időszakban is birtokba venni a kis lakásokat.

Az én kertemben öt darab kihelyezett odú várja évről, évre az albérlőit. Ezeket, a kis otthonokat szeptemberben, a költési időszak véget érte után kitakarítom, eltávolítom a régi fészekdarabkákat, melyekben megzápult tojás is visszamaradhatott, vagy megbújt élősködők is tanyát verhettek benne. Ezt a takarítást tél végén újra elvégzem, hogy mire beköszönt a március, és megkezdődik a tollasok udvarlási, párválasztási és fészkelési időszaka, takaros, tiszta otthon várja őket.

A természetnek hála már két odúmnak van lakója, és mindkettőt széncinegék vettek birtokba, a harmadikat pedig egy csuszka pár szemlélgeti, vizsgálgatja. A kis akácon álldogáló lakást azonban egy olyan széncinege pár birtokolja, és védelmezi, melynek a tojója sajnos nem igazán jó bőrben van. Szomorúan figyelem a kis tollast, hiszen látni rajta, hogy nem egészséges, legalábbis a tollazata elég ziláltnak tűnik. Azonban szerencsére elég éber, fürge, és minden akarata megvan ahhoz, hogy a párjával közös kis otthonukat védelmezze a fajtársaival szemben. A fészeképítésbe még nem kezdtek bele, a tojó gyakran bekukucskál a röppnyíláson, hogy minden rendben van-e oda bent, és a fa ágain álldogálva tartja szemmel otthonát, melybe párja is besegít neki. Bízom benne, hogy sikerül nekik családot alapítaniuk, és, hogy fel tudják majd nevelni a jövő nemzedék kis cinegéit. Amikor csak időm engedi figyelem az eseményeket, és bizakodom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz a szülőkkel, és, hogy ha oda kerül a sor lesz ereje a tojónak a fiókákat felnevelni, melybe párja is be fog segíteni.   

 Védelmezi, a kis odúját ahogy csak bírja

Az én házam, az én váram

Mókus móka

A mai bejegyzésemben Szotyiról és pajtásáról fogok írni Nektek. A márciusi szokatlan hideg és hó, nem csak a madárvilág tagjait érte váratlanul, hanem az erdő minden kisebb-nagyobb lakóját újabb kihívás elé állította.

A fenyőfám karjai között lapuló kis fészek kedves lakója, mint azt Ti is már jól tudjátok Szotyi,a vörös bundás mókuslány. Neki és a többi mókusnak nem a tél a kedvenc évszakja, hiszen ezekben, a hónapokban ínséges időszakot tartogat számukra is a természet, és fogaikat csikorgató hideget. Védett otthonukat csak akkor hagyják el, ha a gyomrukat mardosó éhség parancsol nekik. Az emberlakta települések közelében élő kis bundásoknak szerencsésebb a helyzetük, mert az élőlénybarát kertekben, napról-napra betevőt tudnak találni maguknak. Természetesen ők is, mint erdőlakó rokonaik gondolnak előre a télre, és a szűkös hónapokra. Ősszel, amikor a dió, a mogyoró, és a makk érésnek indul, reggeltől estig azon tüsténkednek, hogy aprócska spájzaikat megtöltsék, finomabbnál finomabb falatokkal. De ezeknek a kis raktáraknak a tartalma véges, és tél végére sokuk teljesen kiürül, vagy van, amelyekről meg is felétkeznek, hisz hol volt már az ősz, azóta nagyon sok és hosszú hét telt el. Amikor pedig még hó is nehezíti, az amúgy is viszontagságos téli napokat még nehezebb a helyzetük, még nehezebben, vagy egyáltalán nem férnek hozzá a rejtekhelyeikhez. Ezért fontos, hogy gondoljunk rájuk is, és egy kis betevővel kedveskedjünk, a környékünkön élő mókusoknak.

A mi házunkat körülölelő nagy erdőségben, a természetnek hála sok mókus éli a napjait. Szotyin kívül, aki a télen már nem az erdő, hanem az én kertem lakója lett, többen betérnek hozzám, vendégségbe. Ősszel, amikor a diófám érlelte a terméseit, volt, hogy 5-6 vörös bundás gyűjtögetett egyszerre, minden veszekedés, vagy szőrbekapás nélkül. Nyugodtan elvoltak egymás társaságában, mintha tudták volna, mindannyijuknak bőséggel jut a finom csemegéből. Azóta is visszajárnak, hisz tudják, itt mindig találnak élelmet, amivel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. Szívesen lakmároznak az ipari tepertőből, és az elrejtegetett diókat is boldogan szedik össze, majd fogyasztják el. A napraforgómagot azonban csak egy mókuska szereti, mégpedig Szotyi, nem hiába kapta ezt a nevet. Ő minden áldott nap beül a madarak tálcás etetőjébe, és addig töri egyik szem magot a másik után, még jól nem lakik. Vasárnap délelőtt is lemerészkedett a fenyőről, evett, ivott, tisztálkodott, majd amikor feltűnt az erdőből érkező pajtása, hihetetlen nagy játékba kezdtek. Nem törődve a hóval, a hideggel, ők csak kergetőztek, ugráltak egyik fáról a másikra, majd a fogócskát a talajon folytatták. Amikor pedig elfáradtak, boldogan szuszogva pihentek, egyikük az egyik, másikuk a másik ágon üldögélve. Majd kisvártatva kezdődött minden élőről.

Öröm, és boldogság a mókusok önfeledt játékát nézni, ahogy akrobatikus ügyességgel ugranak egyik ágról a másikra, félelmet nem ismerve vetődnek a fák koronái között, miközben, szép hosszúra nőtt farkukkal irányítják az ugrásaikat. A természetnek hála, gyakran megfigyelhetem ezeket a mókákat, melyek az erdő fái között zajlanak.      

Piros sapkás ritka vendég

 Barna zsezse

Legutóbbi bejegyzésemben említést tettem róla, hogy vasárnap délelőtt egy különleges madár tette tiszteletét a kertemben. Most erről, a számomra nagyon különleges eseményről fogok beszámolni Nektek.

Szombat délután a tél ismét bebocsátást kért a természet ajtaján, és nem volt mást tenni, be kellett engedni, hisz ő az erősebb. Az évszakhoz képest szokatlan hideg és hó ismét nehéz helyzet elé állítja az erdők, mezők lakóit, akik már mind, egytől egyig a tavasz eljövetelét várják. Nem csak a kellemesen meleg miatt, hanem hogy a természet újra terített asztallal vendégelje meg őket, hogy a szűkös, táplálékban szegény hónapoknak végre vége szakadjon. De a tél fagyos lépteivel, újra és újra visszafordul, és nem akarja átadni helyét a tavasznak. Pedig már a madarak is serényen készülődnek, hisz megkezdődött a nászidőszakuk. Hajnalonként, amikor a nap az égbolt peremén ébredezik, ők már talpon vannak, és legcsinosabb tollruhájukba öltözve, messzire hangzó strófáikat ismételgetik, így versengve a tojók kegyeiért. Azonban a fagyos hajnalokon a madarak koncertje is csendesebb, mint pár nappal ezelőtt volt, napközben is újra az etetőimet látogatják, és csak ritkán énekelnek. Mintha a nagy hidegben semmi kedvük sem lenne a daloláshoz, most csak az éjszaka elvesztett energiáik pótlására gondolnak, és arra, hogy éhes csőrüket élelemmel töltsék meg. A fekete rigók, az énekes rigók, akik a múlt héten, a napsütéses oly kellemes időben fuvolázó előadásukat hallatták, most csendesen gubbaszkodnak a fák ágai között,  nyakukat a válluk közé húzva.

Vasárnap délelőtt nagyon nagy volt a forgalom az etetőimnél, sorra jöttek a szokott vendégek cinegék, csuszkák, harkályok, szajkók, gerlék, verebek, csízek, erdei pintyek, zöldikék, feketerigók és a fakuszok. De ezen a napon hosszú idő után újra betért hozzám egy vörösbegy pár, és a csinos kinézetű fenyőpintyek is, akik eddig mindössze egyszer élvezték a vendégszeretetem. Tíz óra volt, amikor kipillantottam az akácfámra, és először azt hittem, hogy egy csízt látok, nem is lepődtem meg rajta, hisz ők rendszeres vendégeim, de valami furcsa volt, valami nem stimmelt a kinézetével. Óvatosan felemeltem a fényképező gépem, és felé fordítottam, amikor láttam, hogy fejecskéjén csinos kárminpiros sapkácskát visel, mely szín díszíti mellénykéjét is. Élőben még soha nem láttam ilyen madarat, de a határozó könyveimből már ismertem őt, így egyből tudtam, hogy a Barna zsezsével volt szerencsém találkoznom. Hirtelen a szívem a torkomban dobogott, a kezeim pedig remegni kezdtek, alig bírtam a gépet tartani. Gyorsan elővettem az állványom reménykedve benne, hogy ez a kedves, ritka vendég megvár, és, hogy tudok róla elfogadható fotókat készíteni. És sikerült, hiszen a délelőtt folyamán kétszer is visszatért az etetőhöz, hogy kínzó éhségét csillapítsa. Amikor a tálcás etetőben elhelyezkedett, senkit nem engedett szívesen maga mellé, védte az elemózsiát, és arra a néhány percre ő lett az etető csinos kis ura.

A zsezse hazánkban téli vendégként fordulhat elő, de az itt telelő madarak száma erősen változó. Egyes években inváziószerűen tűnnek fel csapatai, van amikor, csak néhány példánya teszi tiszteletét hazánkban, de olyan esztendők is előfordultak, hogy egyáltalán nem regisztrálták jelenlétüket. Hazájuk, és egyben költési területeik Európa északi tájai és Közép-Európa magasabb hegyei.

Amikor telelő területeiken élik a napjaikat, azt főként rokon fajaikhoz csatlakozva teszik. Főként a csízek és a tengelicek társaságát kedvelik, de tömeges előfordulásukkor nagyobb példányszámú zsezse csapatok is feltűnhetnek. A téli időszakban fő táplálékuk a különféle magvak, mint a nyírfafélék, az égerfák termésének apró magvai, de a gyommagvakat, és kora tavasszal a zsenge rügyeket is szívesen fogyasztják. Az én etetőmben is a napraforgómagot törte, ügyesen csőrében forgatva éppen úgy, mint azt a zöldikék, a meggyvágók, a pintyfélék vagy a többi maghántoló fajok is teszi. Csőre és nyelve segítségével addig forgatta a napraforgót, míg az fel nem tört. Ezek után, amikor a mag húsát megszabadította a héjtól, a csőre oldalán kiköpte a héjat, a finom magot pedig lenyelte. Amíg egyiket törte a másik után, betelepedett az etetőbe, és senkit nem látott szívesen maga mellett, mindössze egy-egy csíz tudott a közelébe férkőzni, és velük láthatóan nem nagy örömmel, de megosztozott az elemózsián. 

Ezen a télies hangulatú vasárnap délelőttön, ismét csodaszép emlékekkel ajándékozott meg a természet, és egy olyan fajt sikerült megfigyelnem, mely igazán nagy kincset ér a számomra.