Mindig nagyon megörülök, és hatalmasat dobban a szívem, amikor egy új vendég teszi tiszteletét a kertemben. Az idei etetési szezonban a természetnek hála több ilyen látogató is betért hozzám. Jelen történetem egy csodaszép, és nem túl gyakori madárfajról fog szólni, akinek a becsületes neve hamvas küllő.
Aki figyelemmel követi az írásaimat, már olvashatta a küllővel történt találkozásaim élményeit. Az elmúlt télen napjában többször is a tiszteletét tette madárbarát kertemben, és minden alkalommal, a kihelyezett finom tepertővel oltotta éhségét. De nem szeretnék róla csak múlt időben mesélni, hiszen azóta is, nap mint nap betér hozzám, sőt mi több, a minap nem csak egyedül érkezett.
Kora délelőtt volt, amikor mozgásra lettem figyelmes a sziklakertemben, és megpillantottam a piros homlokfoltot viselő hamvas küllő hím egyedét. Hol az egyik, hol a másik szikla alatt keresgélt, mely kitűnő védelmet nyújt nem csak a hangyáknak, mely fő táplálékai, hanem a rovarvilág képviselőinek is. Ezeket a köveket, sziklákat a Nap sugarai kellemesen átmelengetik, melynek védelmében megszámlálhatatlanul sok apró élőlény húzódik meg. A küllő pedig tudta, hogy hol kell keresni a finom csemegéket, és látszott rajta, hogy ezt a kutatást már nem először végzi itt el. Pár perc elteltével, egy árny repült be a sziklakertbe, nem messze tőle. Izgatottan figyeltem, hogy milyen madár lehet az, nagyságra teljesen megegyeztek, és a színük is teljesen hasonló volt, egyetlen egy, de annál fontosabb eltéréssel, hogy az újonnan érkezett látogatónak nem volt piros homlokfoltja, hanem azt is hamvas szürke tollak díszítették. Ekkor már tudtam, hogy a társa érkezett meg, a hamvas küllő tojó. Ő is bőszen keresgélni kezdett, de az ő kutatása nem tartott soká, mert a hím egyből mellette termett, és olyan történt, aminek addig a pillanatig nem lehettem szemtanúja. Ott a kert egyik szikláján megkezdték a párzási időszakukat, mely pár pillanatig tartott, majd a hím szárnyra kapott és eltűnt az erdő fáinak az ölelésben, a tojó pedig folytatta az élelem utáni keresgélést, majd kisvártatva ő is követte a párját. Talán az odújuk felé vették az irányt, mely az erdő valamelyik szép kort megélt fájának a törzsén lapulhat.
Bízom benne, hogy meg fognak még párban látogatni, és talán hosszú hetek múlva az utódaik is tiszteletüket teszik majd a kis kertemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése