Ínséges idők

Vaddisznó süldő

Őzgida

A téli hónapok nagy kihívás elé állítják a természet kisebb, nagyobb lakóit. Ilyenkor elérkezik a szegénység ideje, hisz pár falat betevőért nagyon keményen meg kell küzdeniük. A fák, a bokrok egész teste csupaszon, kirabolva áll, nem rejtenek már finom falatokat. A rétek, a mezők füveinek üde, friss zamatát réges-rég elsöpörték a késő őszi viharok. Ízetlenek, keserűek, de mégis egy kis megnyugvást adnak a korgó gyomruknak. Egyedül a vadszedrek ékeskednek zöld levelekkel, de csak addig, míg az őzek rájuk nem találnak. Lerágott kérgek jelzik a szarvasok útjait, feltúrt fagyos földkupacok a vaddisznók nyomait, és az egymást követő mancsnyomok, mint a nyakláncon sorakozó gyöngyök a rókák csapását. Mindent megesznek, ami ehető, mindent, mellyel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. De nem csak a fogakat csikorgató hideggel kell megküzdeniük, hanem a napok óta szorosan egymásra hulló hópelyhekkel is, akik óráról órára csak gyűlnek és gyűlnek.

Az elmúlt hetekben, és napokban az égbolt hatalmas dunnái sorra szakadtak ki, melyekből először lassan, majd egyre-egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak a hópihék. Rengetegen voltak, több millióan indultak el fentről az égből, hogy idelent a földön találják meg új otthonukat, és mindent csodaszép vastag lepellel fedjenek be. De ennek a vastag hónak nem mindenki örül, hisz az amúgy is ínséges időket, még nehezebbé teszi az élőlények számára. A vastag dunna alatt még nehezebben találják meg a betevőjüket, és sokkal nagyobb energiát őröl fel testükből, mire előkaparnak patájukkal egy-egy falat elemózsiát, előásnak mancsaikkal pár harapás betevőt. Ínséges, gyomrokat mardosó időszakok ezek az erdő állatainak, pláne így a tél végén, amikor már szinte minden tartalékot feldolgozott a szervezetük. Talán senki nincsen, aki már jobban várná az igazi tavasz beköszöntét, mint az erdő lakói.    

Dámszarvas bika

Dámtehén csapat

Dámbikák

 Vörösróka

Szent Mátyás napja

Citromsármány

Február 24-ét írunk, mely Szent Mátyás apostol ünnepe. A régi időkben Mátyás apostolhoz kötötték a tavasz beköszöntét, mivel úgy tartották, hogy az ő szekercéje töri meg a jeget, és vele együtt a tél hatalmát. Így lett Szent Mátyás apostol Jégtörő Mátyás. De nem csak a jeget és a tél hatalmát töri meg, hanem ő ossza ki a madarak sípjait is, hogy ettől a naptól fogva újra éneküktől legyenek hangosak az erdők és a mezők ösvényei. És valóban, ha Ti is figyelemmel kíséritek a természet hatalmas színpadán a történéseket, hallhatjátok, hogy egyre több énekesmadár találja meg újra a hangját, mellyel csalhatatlanul tavaszt lopnak a szívünkbe, annak ellenére, hogy a következő napokban az idei tél leghidegebb napjai állnak még előttünk.

 Énekes rigó

Kíváncsi kertbejárás

Ígéretet tettem nektek, hogy Ti is velem együtt átélhetitek, igaz csak soraimon, videóimon, és fotóimon keresztül Szotyika, a mókuska kalandos napjait. Szerencsésnek érzem magam, hogy életét nap, mint nap szemmel követhetem.
Van, amikor csak a szokott események történnek, eszegetés, tisztálkodás, egyik fa ágáról a másikra ugrálás, de ezeket sem lehet, egy pillanatra sem megunni. Szívesen szemlélem, amikor hosszú perceken keresztül töri egyik szem magot a másik után, vagy amikor éppen a diót csemegézi, vagy rejtegeti a tőle megszokott fürgeséggel és ügyességgel. Mindig úgy figyelem őt, mintha az első élményem lenne, olyan elképedve, és olyan örömmel.

De van napok, amikor a nap sugarai előbújnak a szürke fellegek mögül, ilyenkor a mókuskám még elevenebben viselkedik, és még boldogabb, mint amikor borúsabb és szomorkásabb az időjárás. Ő rá is jó hatással van a napsütés, és örömmel veszi, ha kabátkáját a nap melege simogatja. Ilyenkor majd kicsattan a jókedve, kedves kis arcocskája, pedig mintha valóban üde mosolyra fakadna.

A minap is éppen egy ilyen, kellemesen napos délelőtt köszöntött ránk, és a természet lakóira. Akik már repeső szívvel, és egyre hangosabb strófákkal várják a lassan, de biztosan közelgő tavasz beköszöntét. Szotyinak sem kellett több a mókázásra, fürgén szaladva, ugrálva, jött ment a kertemben. Útja alatt pedig mindent átvizsgált, mindennel megismerkedett. Kúszott a csatornában, kíváncsian csillogó szemeivel vizsgálta, hogy az mire is való, nem e rejt valami számára érdekes dolgot, vagy finom falatot. Majd útját a kis madárházam tetején folytatta, ahol két hátsó lábaira állva, mellső kis kezeit fehér mellénykéjére emelve vizsgált a kertet, és annak folyamatosan érkező tollas vendégeit. Bőszen eszegetni kezdte a havat, mintha valami roppant finom elemózsia volna. Ezután következő úti célja a madáretető volt, és az, az alatt elhelyezett pala, mely mögül kedves kis arcocskájával fürkészett szét, hol jobbra, hol balra. Hosszú perceken keresztül tartott a kert, és annak a lakónak, a díszeinek felfedezése, mely percek alatt nem csak ő volt nagyon boldog, hanem én is. Hisz fürge mozgását, mosolygós arcocskáját, kíváncsian csillogó szemecskéit elnézve mérhetetlen öröm, és jókedv kerített a hatalmába.

  

A karvaly látogatása

Már több bejegyzésemben is meséltem Nektek arról a madaráról, aki, ha feltűnik az erdő fái között, minden kismadár hangos vészkiáltás közepette menekülni kezd, ki merre lát. A szajkók torkuk szakadtából kiabálnak, a cinegék éles hangjukon riasztanak, és mindezt azért teszik, hogy felhívják, minden lakó figyelmét a rájuk leselkedő, közelgő veszélyre. Így mindenki fülébe gyorsan eljut a hír, hogy bizony az életüket veszélyeztető ragadozó ólálkodik a környéken.

Aki ismeri a madarakat, és szemmel követi viselkedésüket, szokásaikat, azok olvasni tudnak a kis tollasok hangjaiból és cselekedeteiből. Amikor ezeket, a riasztó hangokat meghallom, és látom, hogy minden madár szinte fejét vesztve menekül be a gallyak sűrűjébe, akkor már tudom, hogy a karvaly leselkedik, sárga árgus szemeivel valamelyik fa ágai között.

Vasárnap, amikor az éjszaka fátyla szétfoszlott, nyomában pedig óvatosan ballagott a reggel, csodás téli erdő tárult a szemem elé. Vastag hó paplan alá bújt az erdő, és a kiskertem. Virradat után sorra érkeztek tollas vendégeim, hogy elfogyasszák reggelijüket. Elsőként a hegyi fakuszok ébredtek, majd őket követték a cinegék, a csuszkák, a nagy fakopáncsok, a csízek, a közép fakopáncsok, a balkáni gerlék, az erdei pintyek, majd egy szem magában betért a meggyvágó is a kis éttermembe. A szajkók ezen a reggelen sokáig lustálkodtak, ők voltak a kis madársereg hajtói. Már kora reggel lüktetett az élet, boldogan szálldostak egyik ágról a másikra, hangosan csiviteltek, és voltak, akik dalra fakadtak.

Azonban ez, a szememnek oly kedves idill, a pillanat tört része alatt szertefoszlott. A szajkók recsegő hangjukon kiáltozni kezdtek, és mindenki repült amerre csak látott. Voltak akik, az almafa sűrű karjai között kerestek biztos menedéket, voltak akik, a bokrok védelmező ágai közé bújtak, volt aki, az etetőben lapult mozdulatlanul, és olyanok is akadtak, akik tovaszálltak az erdő fái közé. Pár pillanat leforgása alatt csend és némaság ülte meg a kertem minden szegletét, semmi és senki nem mozdult, senki nem fecsegett. Tudtam, hogy valahol, valamelyik fa ágai között a karvaly lapul, és rejtekéből figyeli áldozatát. Azonban sokáig nem kellett keresnem, mert hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna fel, éppen előttem termett, a kis akácfa ágára szállt. Élénk sárga szemeivel a kertet vizsgálta, nincsen-e egy vétlen madár, aki előbújik a rejtekéből, akinek talán nem jutott el a hír a fülébe, hogy a ragadozó bevetésre készen figyel  rájuk. De nem volt egyetlen figyelmetlen préda sem, mindenki mozdulatlanul lapult a búvóhelyén. Percek teltek el, de ő nem tágított, csak figyelt hol jobbra, hol balra, hol pedig nyakát egészen kicsavarva a háta mögé. Az almafán a szajkók egyre türelmetlenebbül bírták az egy helyben való toporgást, és egyik ágról a másikra ugráltak, miközben úgy szidták a karvalyt, ahogy csak torkukon kifért. De a ragadozót láthatóan ez cseppet sem érdekelte, hozzá van szokva, hogy vele nem barátkoznak az erdő lakói, hogy az ő jelenléte nem kívánatos az erdő ösvényein, és ha teheti, mindenki messzire elkerüli, mihelyst észreveszik ottlétét, hisz senki sem szeretne a hosszú karmainak a zsákmányává válni.  

A karvaly érezte, hogy neki most itt nem terem babér, feladva a várakozást széttárta szárnyait, és tovaszállt az erdő sűrűjébe. Talán egy másik rejtekhelyre, ahol újra lesben állva vadászhat, egy figyelmetlen, óvatlan kis tollasra, mellyel mardosó éhségét tudná csillapítani.     

     

Őzcsalád az erdőszélen

Egy szép februári reggelen sűrű fehér pelyhekben hullott a hó. Az apró pihék egymás kezeit fogva ültek meg a bokrok vékonyka gallyain, a föléjük magasodó fák ágain, és puha dunnával takarták be az erdő szerteágazó ösvényeit. Minden fehér volt, ünnepélyesen fehér és csendes, melyben tisztán hallani lehetett az apró kristályok csilingelő muzsikáját.

A köd puha fátylával terítette be az égboltot, és sötétszürke felhők meneteltek észak felé, lassan, mint a ráérő, néma vándorok.

Az erdő szélen őzsuta keresgélt, mögötte fiacskája, aki a mai napig anyja nyomában szedi patáit, pedig már két esztendeje lesz, hogy meglátta a napvilágot. Mégsem tágít anyja mellől, aki ezt láthatóan cseppet sem bánja. A bokrok sűrűjében, a bodzák mellett jól megférnek a vad szedrek, melyek mind a mai napig kínálnak nekik még némi harapnivalót. Hisz a szeder nem törődik vele, hogy tél van, ő még magán őrzi a zöld leveleit. Igaz ezeknek már nincsen olyan kellemesen üde zamata, mint nyáron, de a korgó gyomruknak nyújt egy kis megnyugvást.

A suta kecses, méltóságteljes léptekkel haladt előre, mely olyan ünnepélyes volt, mint a hófehér dunnába öltözött táj. Mozdulatai óvatosak, és olyan nesztelenek, hogy hiába hegyezi bárki is a fülét, meg aligha hallja. Vékony hosszú lábait megemelte, és kaparni kezdte a havat. Orrával gyengéden szimatolt, majd újra kapart, mind addig, míg el nem érte azt, amire annyira vágyott, amit a hó elfedett előle. Ekkor fejét megemelte, jól látható volt, hogy valamit rág, valamit, ami konokul mardosó éhségét egy kicsit csillapítja.

A kis bak új agancsa fenségesen szép látványt nyújtott, melyet hétről hétre egyre szebbre és nagyobbra növeszt. A bokrok védelméből halk, motozás szűrődött ki, és úgy mocorogtak a vékony ágak, mintha kósza szellő osont volna közéjük. De ekkor egy kedves kis arcocska sejlett fel, és ahogy mozgolódott, úgy hullottak le a bokor ágait takaró hópihék a talajra. A tavaly nyáron született gida figyelni kezdte kis családját, amikor kíváncsi, gyermeki tekintette szinte összefonódott anyja óvón figyelő szemeivel. A sűrűn hulló pelyhek vékonyka fátylat szőttek, és boldogan táncoltak körülötte, majd egyik-másik pihe vidáman kapaszkodott bele meleg bundácskájába.

A suta lassú lépteivel elindult a domboldal irányába, ahol a bokrok ágai, sűrűn egymásba fonódva védik őket. A gida és a kis bak követte anyját, mint szófogadó gyerekek, majd őket is elnyelte a bozótos. Már egyikük sem látszódott, de mozgások nyomán sorra hullottak alá az ágakat beborító hótakaró.    

Ritka vendég az etetőmön

Hamvas küllő

Hamvas küllő

Az én kiskertem kapuja minden élőlény előtt nyitva áll, minden látogatót, aki hozzám betér, szívesen és örömmel fogadok. Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy biztonságban és jól érezzék magukat, valamint, hogy élelembe ne szenvedjenek hiányt.

Ilyenkor télen a hamar beköszöntő esték miatt sajnos kevés időm jut arra, hogy látogatóimat szemmel kövessem. Hiszen, mikorra a munkahelyemről hazaérek, már az erdőt és a kertemet is a sötétség uralja, és az itt élő lakók nagy része ilyenkor már az igazak álmát alussza. Reggelente van egy kis időm készülődés közben, és a hétvégéken, hogy gyönyörködhessek a vendégseregletem tagjaiban. Szabad perceimben figyeltem, hogy kik térnek be hozzám, milyen vendégek tisztelnek meg a jelenlétükkel.
Korán reggel volt, amikor a talajetetőn egy rég nem látott kedves vendégen akadt meg a tekintetem, aki nem más volt, mint az olajzöld tollruhát viselő zöld küllő, legalábbis és annak gondoltam. De ahogy jobban szemügyre vettem őt valami hibádzott, a piros folt a feje tetején, nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Gondolkodóba estem, hogy mi lehet, és segítségül hívtam a fényképezőgépemet. Igaz a fények nem a legjobbak voltak, de a pontos azonosításhoz tökéletesen megfeleltek az így készült fotók. A képen közelről szemlélve, vizsgálva hamar fény derült rá, hogy ki is volt a titkos kis látogatóm.

Becsületes neve hamvas küllő, de szürke küllő néven is illetik őt, melyet a kinézetének köszönhet. Nagyságra kisebb, mint a zöld küllő, de messziről nehezen lehet őket megkülönböztetni. Azonban ha közelről sikerül megfigyelnünk, akkor az imént említett piros fejtetőfolt hamar elárulja, hogy melyik fajt sikerült megcsodálnunk. A hamvas küllő hímje, a homlokától egészen a feje teteje közepéig élénkpiros foltot visel, nyaki része és a feje hamuszürke színezetű, ezért is hívják, szürke küllőnek is. Csőrétől kiindulva fekete bajusz sáv díszíti az arcocskáját. Háta és szárnyfedői olajzöld, míg a hasi része zöldesszürke színezetű.

A hamvas küllő erdei madár, fő táplálékát a fák kérgei alatt meghúzódott lárvák, rovarok képezik, de legkedvesebb csemegéje a hangyák, melyeket akár ilyenkor télen is felkutat, és mély almukban fogyasztja el őket. Mivel fő eledelét a hangyák képezik, gyakran tartózkodik a talajon, ahol a bolyok után kutat. 

Ha sikerül őt megfigyelnünk becsüljük meg a pillanatot, mert hazánkban előfordulása jóval kisebb, mint a zöld rokonáé. El sem tudom Nektek mondani mennyire boldog voltam, amikor megláttam, hogy éppen nálam, az én kiskertemben tette tiszteletét. A reggeli látogatását napközben még újabbak követtek, melyeknek hála sikerült róla több fotót és videót is készítenem. Éhes csőre, becsalta őt a kis vendéglőmbe, ahol a legszívesebben a talajetetőre kiszórt ipari tepertő darabkákat csipegeti.

Hamvas küllő

Havas reggelen

Hétfőn, ahogy lassan leszállt az este, apró hópihék fúrták át magukat az égboltot betakaró sötétszürke felhőkből, és egymást kergetve hulltak alá a talajra. A hőmérő higanyszála egy kicsivel nulla fok felett tanyázott, így a csillogó pihék, ahogy földet értek, pillanatok alatt el is olvadtak. Azonban a felhők nem adták fel, kitartóan egymást követve indították útnak a csodaszép kinézetű kristályaikat.

Az éjszaka sötét paplanja alatt a levegő lejjebb hűlt, melynek hála reggelre újra fehér dunnát öltött magára a táj. Napközben volt egy kis csapadék szünet, de kora délután újra minden erejét beleadva, ismét havazni kezdett. Ez így ment egész álló este, éjszaka és még szerda reggel is.  A hópihék csak gyűltek és gyűltek egyre vastagabbra, és vastagabbra. Amikor szerda reggel kinéztem az ablakom teljesen elámultam, hogy a hó dunna szép csendesen, milyen szép vastagra hízott. Minden fehér volt, csillogóan fehér, a fák vastag és vékony gallyai, a bokrok minden egyes ága, még a legcingárabbak is. A hóréteg vastagsága elérte a 20 centimétert.

Az erdő ösvényei csaltak, hogy lépjek rájuk, sétáljak a fák hóval fedett sátra alatt, de sajnos időm ezen a reggelen nem engedte, csak a kiskertemből tudtam gyönyörködni bennük.

Ahogy munkába készülődtem megjelent kertem legkedvesebb lakója Szotyi. Ezen a reggelen nem számítottam rá, hogy lemerészkedik a fenyőfán meglapuló fészkéből, hisz a mókusok nem szeretik a havat. De az éhség, a parancsoló korgó gyomor, nagy úr, és ha csak szinte pár ugrásnyira van a finom csemegével megtöltött etető, akkor hó ide vagy oda lemerészkedik a talajra. Ahogy közeledett szinte teljesen elmerült a hóban, csinos vörös bundájába fehér pihék kapaszkodtak, és el nem eresztették. Azonban Szotyit ez cseppet sem bántotta, vagy zavarta, mintha a hópihék a legjobb barátai lettek volna, mosolygó arccal tűrte, hogy kabátkájába csimpaszkodnak. Örömmel vitte, cipelte őket.

Ezen a reggelen első útja a napraforgómaggal feltöltött etetőhöz vezetett, és érkezése után bőszen neki is látott az apró magszemek megtörésének, melyekkel mardosó éhségét csillapította. Hosszú percek teltek el, és ő csak falatozott és falatozott, egyik magot törte a másik után, olyan gyorsan, mintha egy felgyorsított film pörgött volna a szemeim előtt. Ahogy múlt az idő nekem sajnos indulnom kellet, pedig de szívesen figyeltem volna még kedves kis mókusomat, de nem volt mit tenni, hisz szólított a kötelesség. Így búcsút vettem tőle, és magára hagytam, hogy folytassa tovább reggelijét.

 

A közelgő tavasz, első reménysugara

Minden évszakot szeretek, hisz mind szebbnél-szebb kincseket rejt magában, melyek körülölelnek minket, ha nyitott szemmel, és értő füllel haladunk az utunkon. Én mindig, minden egyes megette lépésemben, odafigyelek a természetre, és annak kisebb nagyobb lakóira.

Így tél vége felé szemeim, a szokottnál is jobban kémlelik a talajt, hisz nagy kedvenceim, a színes szirmokkal büszkélkedő virágok odalent élnek, lent a talajszinten, a puha avar védelmező rejtekében. Ahonnan egy szép tavaszi napon majd elődugják aprócska fejeiket, és kíváncsi tekintetekkel néznek szét, a még világos, lombsátor nélküli erdőben. 

A kis házunkat körülölelő erdőségben, melynek ösvényeit úgy ismerem, mint a tenyeremet, a legelsőként ébredező virág a bársonyos tüdőfű. Minden tavasszal úgy várom a pillanatot, hogy megpillantassam, mint a gyerekek a Jézuska ajándékát. Az idei tél sok szép, hóval borított nappal ajándékozott meg, és nem is gondoltam volna, hogy február közepén rábukkanok az első, igaz még csak bimbókkal büszkélkedő tüdőfűre. Az ősszel aláhullott puha avarból éppen, hogy csak elődugta kíváncsi kis bimbós fejeit, mellyel a közelgő tavasz eljövetelét hirdette számomra. A tavalyi levelei olyan üde zölden feküdtek el körülötte, mintha egészen frissek, ideiek lettek volna. Mintha a fagy, a tél olykor zord időjárása cseppet sem viselte volna meg őket. Sétám alatt több ilyen aprócska bimbós tüdőfűvel sikerült találkoznom, és örömmel láttam, hogy nem csak ők, hanem a salátaboglárkák is ébredezni kezdtek hosszú téli álmukból. Azonban, hogy teljes pompájukban tudjanak ragyogni még hosszú napokra lesz szükségük, és a közelgő tavasz melengető simítására.  
Amikor ezeket a sorokat írom Nektek, odakint újra csillogó hópihék táncolnak a levegőben, és  láthatatlan kis kezeit megfogva, foglalják el a helyüket. Mindet puha dunnába öltöztetnek, a bokrok vékonyka gallyait, a fák ágait, és az erdők, mezők ösvényeit. 

Kertem legapróbb vendégei

Hegyi fakusz

Van a kertemnek egy igazán aprócska vendége, akit, ha sikerül megpillantanom boldogság önti el a szívem. Nem mintha ezt a többi vendégemnél nem érezném, de valahogy ez más. Talán egészen kicsi, sebezhető termete az, ami annyira magával ragadó, és különös kis szokása, mely más madárnál nem figyelhető meg.

Ez a kis tollas, kora reggel, a napkelte első jeleire, talpra pattan, és az első ébredezők között kezdi meg a napját. Szokása szerint első útja a cseresznyefámhoz vezet, és a leges legaljától szépen lassan kezdi meg menetelését, mely közben éber kis szemeivel minden apró rést, repedést gondosan átvizsgál. Mely rejtekekben alusszák téli álmukat a rovarok, pókok, aprócska lárvák, melyek fő táplálékát képezik. Lassan, komótosan falad egyre-egyre feljebb a fa törzsén, olykor spirál alakban, és útja alatt minden finom falatot kicsipeget a fakéreg réseiből, hosszú, keskeny és különleges ívelt csőre segítségével. Miután végzett a törzs alapos átvizsgálásával jöhetnek a vastagabb ágak. Azokon is végigmenetel, majd átreppen a diófára, melyen ugyanezt a kutatómunkát végzi, mint az előzőn.

Ennek az aprócska madárnak a becsületes neve fakusz, mely kontinensünk legkisebb madarainak a kedves csoportját gazdagítja, hisz testtömege teljesen kifejlett korában is alig éri el a 10 grammot.

Hazánkban két fakusz fajjal találkozhatunk, ha nyitott szemmel haladunk az erdők ösvényein. A nyitott szemet szó szerint kell értenünk, mert apró teremte, kitűnő álcázást biztosító tollruhája, és minden feltűnést kerülő csendes élete, igazán nehézzé teszi a megfigyelését.  Az egyik faj a Rövidkarmú fakusz, míg a másik a Hegyi fakusz. Pontos azonosításuk roppant nehéz, mert a két faj szinte a megszólalásig hasonló tollruhát visel. Élőhelyük is teljesen átfedheti egymást. De nagy általánosságban a hegyi fakuszok inkább a hegyvidéki erdőségekben lelt otthonra, míg a rövidkarmú fakuszok az alacsonyabban fekvő területeket részesítik előnyben, és lakhelyüket ezeken, a területeken válasszák ki. De az imént leírtak nem törvényszerűek, hisz kóborlásuk alkalmával, hazánk bármely területén előfordulhat a fészkelésük. A fakuszok állandó madaraink, így, ha a szerencse is mellék szegődik, egész évben szemmel követhetjük különös kis életüket.    

Hegyi fakusz

Miért lett a mókus neve Szotyi?

Szotyika

Szotyika

Már több bejegyzésem szólt a kis vörös bundás mókusról, aki a kertem tiszteletbeli lakója lett. Otthona a dús lomkoronájú fenyőfám, melynek örökzöld ágai ilyenkor télen is védelmezve fonják körbe gondosan elkészített puha fészkét. Ha olvastátok a róla szóló írásaimat, tudjátok, hogy a kis vörös kabátkás mókuslányt Szotyinak kereszteltem el. Ha már itt lakik velem, és nap-mint nap figyelemmel követhetem életét, akkor legyen egy kedves neve is, mely hűen tükrözi aprócska kis lényét. De miért is lett éppen Szotyi? A válaszom egészen egyszerű, mert imádja a napraforgómagot, és hosszú perceken keresztül, olyan elmélyülten tud szotyolázni, mely valóban mosolyra fakasztó.

Ilyet eddig még soha nem láttam, pedig több mókuska is betért, és a mai napig is betér hozzám, igaz itt lakni még egyik sem lakott. De egyikük sem foglalta el a madáretetőt, és látott neki a napraforgómag csemegézéséhez. Ők a diót szeretik, és a tepertőt. Azonban Szotyi más, mint a többi mókuska, több tekintetben is.

Ő korán kell, a pirkadat első jeleire kitörli álmát a szeméből, aprócska mancsaira pattan, és érkezik is elfogyasztani a reggelijét. Itt a kertben mindig talál finom falatokat, bármikor is törjön rá a kínzó éhség, kis raktárainak megtöltéséről minden áldott nap gondoskodok, hogy se ő, se a többi hozzám betérő vendég hiányt ne szenvedjen. Ő pedig ezt szépen megtanulta, és nagyon jól tudja, hogy hol, melyik csinos fában vannak a diók, melyik etetőben van a tepertő, és melyik tálka rejti nagy kedvencét a napraforgó magot. Sorra látogatja mindet, mindaddig, míg jól nem lakatta gyomrát.

Általában, most a hideg téli hónapokban kora reggel és délelőtt van talpon, délután, már visszahúzódva pihen meleg, kényelmes fészkében. Éjszaka pedig ő is az igazak álmát alussza, összegömbölyödve, puha meleg farkával betakarózva.

Annyi élményt és kedves pillanatot köszönhetek neki, melyek egész életemre szólnak, hisz ennyire közelről még nem figyelhettem meg a mókusok életét. Azt az életet, mely megannyi kedves szokásról szólnak, mosolyra, nevetésre fakasztó cselekedeteken, és ezek a percek teljesen bearanyozzák az életem. Figyelni, látni, hallani őt igazi, meg nem fizethető boldogság. Ilyenkor azt érzem, hogy nagyon szeret a természet, hogy egy ilyen kis kedves lénnyel áldott meg, és, hogy megadta nekem ezeket a gyönyörű, vele eltölthető pillanatokat.

Szeretném, ha Ti is átélnétek velem ezeket, a pillanatokat, ha Ti is megismernétek az életét, szokásait, kedves cselekedeteit, és részesei lennétek Szotyika a mókuska kalandjainak.   

 Szotyika

A madárkórus új tagja

Szeretem a tél megnyugtató csendjét, amikor odakint a természetben, csak a fák ágainak halk suttogása hallható, ha éppen arra jár a kósza szél. Hisz mindenki alszik, az erdők, mező virágai elbújva a föld mélyében, magukra húzva az avar puha paplanját, a bokrok, melyeken apró rügyek őrzik a tavasz reményét, a rovarok az öreg fák kérgének rejtekében, és a téli alvó állatok, elhúzódva meleg kuckójukban, és talán mind-mind a tavaszról álmodnak. A téli hónapok így telnek el, csendesen és nyugodtan.

A február is téli hónap, de mégis ilyenkor már van valami a levegőben, mely a közelgő változás reményét hordozza magában. Ha a felhők mögül felsejlik a nap, már érezteti növekvő erejét, egyre melegebb sugaraival fésüli végig a tájat. A kellemes időben sorra veszik elő aprócska éneklő szerszámaikat a madarak, és egymás szavába vágva fakadnak dalra.

Hangjuk ilyenkor még egészen lágy, és, mint a halkan csörgedező kis patak folyik szét, hogy csilingelését mindenki meghallja. A közelgő tavaszt csalják, egyre csak csalják gyöngyöző énekükkel a cinegék, hangosan füttyögnek a csuszkák, boldogan csacsognak a csízek, egymással diskurálnak a tengelicek, a harkályok pedig messzire hallatszó dobolással adják minden lakó tudtára, hogy szívük szerelemre lobbant.

Tegnap délután egy új taggal bővült a madarak kórusa. Ez az új tag pedig nem más volt, mint az egyedi strófákat hallató zöldike. Énekét a madarászok zsírozásnak nevezik, elnyújtott, reszelős „dzöíí” strófáinak köszönhetően. Ilyenkor februárban még igazán szegényes, és kevés taggal büszkélkedik a kórus, hiszen az aranytorkú vándormadaraink még a déli országok végtelen kék egén szárnyalnak. Majd, ha elérkezik az idő, és sorra visszatérnek hozzánk, akkor lesznek igazán hangosak a természet ösvényei, akkor majd pirkadattól alkonyatig csengő előadásukban gyönyörködhetünk.

Azonban addig is élvezzük ki a hazánkban telelő madarak előadásait, mellyel a közelgő tavaszt hirdetik.

A tél legszebb arca

Az idei tél így telik el, ilyen felemásan. Az egyik hét, kellemesen enyhe, már-már tavaszias napokat tartogat, a másik, pedig az ellenkezőjét, kemény fagyokkal kísért igazi téli időjárást. Az egyik héten a közelgő tavaszról, a kellemes időjárásról, a madarak csengő dalairól mesélek Nektek. A másikon pedig a varázslatos hóesésről, a puha, fehér dunnába bújt eredi ösvényekről, és a hópihék könnyed táncáról szólnak az írásaim.

Ma ismét a télről, az igazi télről, a hóval fedett ösvényekről, fog szólni a beszámolóm.

Szombaton délelőtt gyenge eső áztatta a természet ösvényeit, de ahogy teltek az órák, az eső fokozatosan gyenge havas esőre, majd havazásra váltott. Kora este volt, amikor az égboltot takaró felhők aprócska lyukacskái kiszakadtak, és úgy hullottak a pihék, mint a hatalmas vattapamacsok. A szó szoros értelmében ömlött a hó, mint az eső szokott a nyári viharok idején, mintha dézsából öntenék. Kergetőzve estek egymás után, minta versenyeztek volna, ki éri el előbb a talajt. Pár perc alatt mindet elfedtek a fehér pihék, és könnyed puha lepellel takarták be a tájat.

Egész éjszaka esett, nem volt megállás egyetlen pillanatra sem. Kora reggel a kertem és az erdő, a vastag dunna alatt ébredezett. Nagyon szeretem a hóval fedett ösvényeken szedni a lábaimat, és ha van rá alkalmam, minden pillanatát kihasználom. Az elmúlt évek, hó áldásban szegény időjárása, nem kedvezett azoknak, akik a telet úgy szeretik, ha hóval borított, és én ilyennek szeretem. Így alig vártam, hogy vasárnap reggel, odakint az erdő fáinak a védelmében szívhassam a friss levegőt.

Csodaszép volt a táj. Az éjszaka sötét leple alatt összebújt hópihék minden beborítottak. Fehér ünneplőbe öltöztették a fák ágait, mindet egytől egyik, még a legcingárabb kis vesszőcskéket is. A bokrok ágai is a puha dunna alatt pihentek, éppen úgy, mint a tisztás, téli álmát alvó növényei. Egyszóval fehér volt az egész erdő, és a mező.

A fák védelmében a csend volt ezen a reggelen az úr. Nem füttyögtek a csuszkák, nem doboltak a harkályok, és nem dalolták messzire osonó, szerelmes strófáikat a cinegék sem. Némaság szállta meg az erdőt, melyben oly tisztán hallani lehetett a fák karjairól, időről-időre lepottyanó hópihék csilingelését. Mintha összekulcsolták volna cseppnyi kezeiket, és együtt, egymást követve ugrottak volna fejest a puha dunnával betakart mélységbe. Ahogy teltek a percek, és a sötétszürke fellegek tovarobogtak, a keleti égbolton felsejlett a nap fénylő korongja. Eleinte félősen dugta elő sugarait, majd ahogy egyre tisztább lett az ég, teljes pompájával ragyogta be a tájat. Sajnos azonban a napsütés tiszavirág életű volt, mert nyugat felől újra komor felhők hada vonult fel, és pár perc elteltével újra maguk mögé taszították a kellemesen melengető napsugarakat. A levegő egyre enyhébb volt, melyben a hópihék sorra adták meg magukat, és úgy potyogtak a fák sudaraiból, mintha újra havazni kezdett volna.

Délutánra a vastag fehér dunna, a fák, a bokrok ágait díszítő puha takaró már csak emlék maradt, hiszen ahogy teltek az órák, úgy emelkedett a hőmérséklet, melyben a hópihék sorra olvadásnak indultak, és vízzé válva, kövér cseppekben potyogtak sorban a talajra.