A közelgő tavasz, első reménysugara

Minden évszakot szeretek, hisz mind szebbnél-szebb kincseket rejt magában, melyek körülölelnek minket, ha nyitott szemmel, és értő füllel haladunk az utunkon. Én mindig, minden egyes megette lépésemben, odafigyelek a természetre, és annak kisebb nagyobb lakóira.

Így tél vége felé szemeim, a szokottnál is jobban kémlelik a talajt, hisz nagy kedvenceim, a színes szirmokkal büszkélkedő virágok odalent élnek, lent a talajszinten, a puha avar védelmező rejtekében. Ahonnan egy szép tavaszi napon majd elődugják aprócska fejeiket, és kíváncsi tekintetekkel néznek szét, a még világos, lombsátor nélküli erdőben. 

A kis házunkat körülölelő erdőségben, melynek ösvényeit úgy ismerem, mint a tenyeremet, a legelsőként ébredező virág a bársonyos tüdőfű. Minden tavasszal úgy várom a pillanatot, hogy megpillantassam, mint a gyerekek a Jézuska ajándékát. Az idei tél sok szép, hóval borított nappal ajándékozott meg, és nem is gondoltam volna, hogy február közepén rábukkanok az első, igaz még csak bimbókkal büszkélkedő tüdőfűre. Az ősszel aláhullott puha avarból éppen, hogy csak elődugta kíváncsi kis bimbós fejeit, mellyel a közelgő tavasz eljövetelét hirdette számomra. A tavalyi levelei olyan üde zölden feküdtek el körülötte, mintha egészen frissek, ideiek lettek volna. Mintha a fagy, a tél olykor zord időjárása cseppet sem viselte volna meg őket. Sétám alatt több ilyen aprócska bimbós tüdőfűvel sikerült találkoznom, és örömmel láttam, hogy nem csak ők, hanem a salátaboglárkák is ébredezni kezdtek hosszú téli álmukból. Azonban, hogy teljes pompájukban tudjanak ragyogni még hosszú napokra lesz szükségük, és a közelgő tavasz melengető simítására.  
Amikor ezeket a sorokat írom Nektek, odakint újra csillogó hópihék táncolnak a levegőben, és  láthatatlan kis kezeit megfogva, foglalják el a helyüket. Mindet puha dunnába öltöztetnek, a bokrok vékonyka gallyait, a fák ágait, és az erdők, mezők ösvényeit.